SIMON BALÁZS
Az arktikus bika
"der arktische Stier
käme gesprungen
und bekrönte mit uns seine
Hörner
und stieße zu, stieße zu."
(Paul Celan)
Az arab szeme, ahogy
Rómában megvillant, akár
Egy izzó tõr, most már
csak
Álom, mint az árkádsor,
talán
Párizsban, amibõl a szó
maradt,
Sétalugas, vagy Madridban az
Enfilade, a termek fölnyíló
Során, megannyi gyöngy,
mint
Rezzenetlen nyíl, siklott a
Szem, és zúdult vissza
már, onnan
Talán, ahol a Végtelen,
felénk,
A láthatatlan tûzfalról
felénk, az
Arktikus bika, valami álomban,
Legyünk szarván a lomb,
felénk az
Arktikus bika.
A testtanú
Összesimulva a sötétben,
Hogy ott van egy harmadik -
Hangtalanul hatolok be
Miatta, te, mint lefojtott
Hangszer, csak belül sikoltozol,
Érzem, a testem átveszi,
közben az
Õ
csöndjét is észlelem,
amíg
Betölt, némán üvöltõ
tested
Már csak vele az enyém,
ne
Felejtsd, ott a testtanú, kívánd,
Hogy szálljon rá belõlünk
minden
Meddõ, holt anyag, hogy testtelen
Legyen közünk, egységünk
szertelen,
Földanyatest és földisten.
Róma
"Háromszor láttatott
Zrininek, feszület
Hogy hozzá lehajlott, felelvén
ezeket:"
Szigeti veszedelem, 2, 78.
Végigjárhatjuk a Várost
A cicerone szerint Zrínyi
Hajdani útján - holt követ
és
Festményt látunk.
Kupolahományban porköpenyes
Napsugarak villogtatják álmos
Szablyáikat - ezt látta
a
Bán is.
Lovagok tartják kardjukat és
Szentek imájukat kõszalagokra
Felírva - de akkor még
épült
Körülötte a Város.
És káprázó
szeme látott!
Meghajló feszület krisztusa
Szólt hozzá, mintha a
fa elválna
A fától - erõ érintvén
- felsõ
Része a faltól elszabadul,
csak a
Láb marad ott moccanatlan a fán,
Lehajlik a fej s megszólal:
"Megvirrad már. Pirosan jön
a Hajnal,
Mint gyõztes fejedelem, úgy
léptet
Almásderesén, a hajánál
fogja a
Hátrakötött kezû
Éjt."
A lectisternium
Leteríteni, megvetni az ágyat,
Egy "ebédlõpamlagot",
hisz, tudjuk,
A rómaiak fekve lakmároztak,
elheverve,
Bekapcsolva így az evést
oda, ahova
Tartozik, a nemzés, a halál
és az alvás
Rendszerébe, a vízszintesbe,
megteríteni
Az asztalt, oly gazdagon, amennyire
csak
Lehetséges (írja valahol
Livius), mintha csak
Lakoma készülne, pedig az
asztalnál, a
Leterített "ágyon", azaz
vánkoson az
Istenek ülnek, mert így
tanácsolták a
Sibylla-könyvek haragjuk, a járvány
és
Szerencsétlenség ellen,
nyitva a kapuk,
Vendég a barát, az idegen,
az ellenségre
Nyájas szó vár,
per és vita hallgat, a
Foglyokról bilincsüket veszik,
az istenek
Pedig ott ülnek párnáikon,
szentélyeikben
Egyedül saját szobraik elõtt,
és a köztereken
Az ünnepre odaállított
kupolás pavilonokban
Együtt, ahol kirakva a hat vánkos,
és rajtuk
Õk, tizenketten, párosával,
Iuppiter és Iuno,
Neptunus és Minerva, Mars és
Venus, Apollo és
Diana, Volcanus és Vesta, Mercurius
és Ceres,
Képzeljük õket el,
vagy állítsuk oda szobraikat
Díszes ruhákban, esetleg
csak mellszobraikat,
Fejükön verbénaág
vagy szalagokkal átfont
Lombkoszorú, de lehet, hogy nincs
is fejük más,
Csak az az ék, a vesszõnyalábokból
font kas, a
Virágokkal és különös
levelekkel tarkázott
Lombkorona, mintha csak fák lennének,
akik
Rábólintanak a vendégségre,
az asztalokra,
Amiken elõttük hever a lakoma,
vagy elfordítják
Fejüket, zúgni kezdenek
a kasok, mintha
Darazsaktól, és a lombkoronák
sötétebbre válnak,
Ilyenkor megrendül a föld
és a templomi egerek
Megkóstolják az olajbogyókat
- mindezt csak
Azért mondom el, hogy tudd, a
Sibylla-könyvek
Rendelték el, azért vittem
le azt a kerevetet,
Pedig egész jó volt még,
a lom(b)talanításra a
Többi kacat közé, amik,
mint trónfosztott
Bálványok lepik el ilyenkor
a kövezetet a
Puhább, vatelines szemét
hordalékágyán, és
Bevarrtam titokban a hasába,
a rugók közé
Régi levelezésünket,
mármint itthoni üzeneteinket,
És persze más személyeseket
is, fölajánlottam
Õket az isteneknek e leterített
levélágyban,
Hátha ráheverednek, és
akkor megérzik írásunkat,
E letépett, törékeny
lom(b)okat, ez az én
Ajándékom nekik: vánkosnak
az ágy és lakomának
Az írás, a szemétkupacok
egyhangú menzáján
Néhány ínyencfalat,
amire, remélem, rábólintanak.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/