- Mondd el...
Mit?
kérdezte az író. - Mintha valamit szívesen
elmondanál...
Nem tudom, hogy elmondható-e...
- Forszírozzam?
Az a helyzet, hogy az, amit álmodtam, csak félig olyan,
mintha álmodtam volna...
- Az elsõ fele olyan, vagy a
második?
Az elsõ...
- Mondd el azt.
De a második
felét is álmodtam, azt is, ami olyan, mintha nem álmodtam
volna. Együtt olyan az egész, mintha írtam volna valamit
arról, hogy álmodtam...
- Ugyanaz...
Francot!
- Elmondod?
Délután, néhány perccel négy
óra elõtt felhívtam Mándyt. Jutka vette fel
a kagylót. "Hogy vannak?... Örülök... Nem zavarom
Ivánt?" "Hát, dolgozik." "Ilyenkor?" "A naplóját
írja..." "A naplóját?" - kérdeztem, éreztem
a hangján, hogy a dolog neki is szokatlan. "Várjon, szólok
neki." "Ne zavarjuk, ha dolgozik... azt gondoltam, hogy jókor hívom,
úgyis meghallgatja a négyórás híreket."
"A négyórás híreket?" "Igen..." "Maga meghallgatja?"
"Néha..." "Várjon, szólok neki..." "Szó sem
lehet róla. Majd fél hét körül hívom,
az jó lesz? "Persze, biztosan." Álltam a kagylóval
a kezemben, és azt gondoltam: két hónapja meghalt,
és te fél hétkor fel akarod hívni, Jutka pedig
azt mondja, hogy az jó lesz. Álmomban tudtam, hogy nincs
október eleje, hanem december vége van, álmodom, hogy
ezt tudom, azt is álmodom, hogy két és fél
óra múlva mégis felhívom. Nem ébredés
után gondoltam így végig, hanem álmomban, és
azt is álmomban gondoltam végig, hogy az egészet végiggondolom.
Miért hallgatsz?
- Jól esik, azt hiszem, te is szeretnéd,
ha hallgatnék.
Ennyi elég
volt a hallgatásból,
mondta az író néhány
óra múlva. - Azt hiszem, de nem vagyok biztos benne...
Mondd
csak,
biztatta az író. - Azt hiszem, ha Mándy
nem magyarul ír, akkor az egész világon...
Hagyjuk
az ilyen süket dumát!
- Miért? Ha angolul ír
vagy spanyolul...
Marhaság!
Már megbocsáss...
Ez úgy van,
mondta az író,
hogy aki leír
valamit egy nyelven, azt azért írja le azon a nyelven, mert
az, amit ír, csak azon a nyelven történik meg, amin
ír, miközben éppen írja. Ha Mándy angolul
vagy spanyolul ír, soha nem tudta volna leírni azt, hogy
merre járt Pesten a tizennégyes villamos. Nem látta
volna, hogy egy lány áll odalent a megállóban.
Mosolytalan arc, riadt tekintet. Kabátján sárga csillag.
Nem kiáltott volna: Magda! Fried man Magda! Nem írta volna
le, hogy Kossuth Lajos a Teréz-templomnál várta a
villamost. Odadõlt a templom sárga falához, szemét
félig lehunyta. Senki se törõdött vele. Csak hadd
álldogáljon itt ez a szakállas öreg...
- Jó, ezen el
fogok gondolkozni.
Az író
úgy érezte, hogy ezen neki is tovább kell gondolkoznia.
Úgy érezte, hogy megint megtörtént vele valami,
amihez majd szavakat kell keresnie. Szeretett olyan mondatok után
kutatni, amelyeknek a segítségével az álom
áttûnik az ébrenlétbe, õ csak rakja egymás
mellé a szavakat, mintha kitalált volna valamit, holott a
szavak találják ki õt. És eltûnik a kettõ
között a különbség. Formát keresõ
anyaggá alakul az álmodott gondolat és az elgondolt
álom, miközben önmaguk elmúlásával
emlékként megszületnek.
Tudod, a Tolnai Ottó
hallotta, hogy a kabinosnénik szerint Mándy pesti, pécsi,
kaposvári és Balaton-környéki kabinszúnyogjai
olyan nyelven zúgatják a motorjaikat, hogy azt õk
is megértik... Hány óra?
- Öt perc múlva
fél hét. Az író elbúcsúzott:
fél hétkor van egy telefonom...
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu