MARTYN FERENC

Journal

Antal István beszélgetése *

Jegyzetek

   MF: - Azok közé tartozom, akik életük során mindig találtak feladatokat. Így jöttek létre például a könyvillusztrációk. Persze, mindegyikhez egy-egy nagyon jelentékeny emlékem fûzõdik: gyermekkori emlék a Don Quijoté hoz, szintén gyermekkori emlék a Berzsenyi, késõbb írországi emlékek, Joyce Ulysses e. Hasonló kirándulást tettem a porcelánokkal: egy évig voltam vendég a Zsolnayban. Nem vagyok keramikus, de mindenben segítségemre voltak a szakemberek. Készítettem egy sor tálat, vázát, az egyik szerepel is a filmben.
     Azután csináltam két alkalommal díszleteket a pécsi színháznak. Weöres Sanyi darabjához, A holdbéli csónakos hoz rengeteg kosztümöt. Azután a bronzszobrok...
    Ha valami nagyon szépet akarsz látni Budapesten, ki kell menned a Barabás utcába a bronzöntõbe. Ahogyan Firenzében öntöttek, úgy csinálják ma ott.
     Ennyi kitérõ és kirándulás után került sor erre a filmre. Azt kell mondanom, hogy a film nem volt idegen és ismeretlen terület, mert Párizsban nagyon közelrõl, közvetlen közelrõl részt vettem az animációs filmes mozgalom rendezvényein. Ezek abban az idõben nem kommerciális dolgok voltak, hanem kísérletek.
     Azután ott voltak a szürrealisták, az õ nagy filmjeik, párhuzamosan Chaplin hatalmas mûveivel. Jellemzõ volt a párizsi életre, hogy egy-egy pénzarisztokrata társaság megengedte magának, hogy ilyen filmeket támogasson. Láttam ezeket a filmeket, az Andalúziai kutyá t például, amiben minden van, csak andalúziai kutya nincsen.
    Ezek után magáról a filmrõl egy pár szót...
    Egyik az, hogy most meg lehetett csinálni a filmet... vagyis levonni belõle a tanulságokat. Ez azt jelenti, hogy az ember soha nincs megelégedve és sohasem kész azzal, amit csinál. Mindig lehetne rajta gondolkodni, újabb javaslatokat tenni. Itt is így volt.
     Azt hiszem, hogy egészében véve nagyon szép munkát végeztek Kismányoky Károlyék. Megható a gondosság, pontosság, tájékozottság. A portréfilm ismereteinkrõl való tapasztalatoknak az összegzése, illetve, új javaslatokkal léptek elõ.
    Mert valójában a portréfilmek, amiket látni szoktunk - ez nem kritika -, kialakították a maguk kliséit. Az ember a kérdéseket és a válaszokat elõre tudja. Azonkívül keveset látni ezekben a filmekben, márpedig a film - ha nem tévedek - a látáson keresztül közöl ismereteket, élményeket. Itt narratív, elbeszélõ, elmesélõ filmekrõl van szó. Néha meghatóak, például a Tóth Menyus esetében. Ennek az embernek a sorsa, ez az õszinteség... csak nem tudom, ez a feladat?
    Igen, dokumentáció, de azt hiszem, azzal a gondolattal, hogy ezt ezreknek, tízezreknek vetítjük, sokra nem megyünk.
    Választ adni, hogy mi a mûvészet...
    És ha azt kérdezzük a következõ lépésben, hogy mi a film: nem tudom, még meg sem született, majd lesz. Lehet, hogy tévedek, létrejöttek nagy filmek, javaslatok, válaszok, pontos válaszok, amelyekre így tekintünk vissza a film rövid történetében. Tudod, ha az Avignoni Piétá t látom, örök, örök emlék, örök kísérõ jelenlét: ezt az élményt, ezt a megrázó, ezt a maradandó, örök élményt nem érzem a filmbõl... Inkább azt mondhatnám, hogy izgalmas, váratlanul szellemes, okos és mûvelt javaslatok állandó sorát kapja az ember. De nem mondhatom, hogy ez a film álmaim filmje.
    A festészet ugyanazt fogalmazza, mondja, állítja az Avignoni Piéta óta, így Braque egy csendélete, és mégis a mi korunkról beszél! Ez a különbség! A filmnél ezt a múltat, ezt a megrázó élményt nem érzem.
     Azt hiszem, megoldásra vár még a feladat, hogy a film fogalmát, értelmét, jelentõségét az emberekkel való viszonylatában, az emberekkel és a társadalommal valószínûsítsék, és elérjék mindazt, amirõl úgy gondolják, hogy arra hivatott.
    Röviden tehát úgy gondolom, hogy Kismányoky Károly és Szijártó Kálmán javaslatot tettek. Javaslatot hoztak létre, ami fölött, ha jó az eredmény, ha elég jóindulatúak vagyunk, és nem opponálással kezdjük, el lehet idõzni, amirõl beszélni kell. Mondhatnánk, hogy lehetne a film pontosabb, lehetne szigorúbb, könyörtelenebb, kíméletlenebb, végsõkig feszítõen megrázó.
    AI: - Mennyire érzi személyes ügynek Ferenc bácsi ezt a filmet?
    MF: - Hát, ez biztosan személyes ügy, nem szólva arról, hogy órákon keresztül rajzoltam... Nem biztos, hogy jól, hogy ezek a fontos rajzaim, mert éppen akkor készültek, de a gondolat, a gondolatoknak a menete, az irama, a ritmusa befolyásolt engem is, ösztönzõ, stimuláló anyagot adott nekem. Azért ilyenek ezek a rajzok, mert filmre készültek. A filmes idõ vonatkozásában, az idõ és a mozgás vonatkozásában determinálták munkásságomat is.
     Nem tudom, hogy ezeket a firkákat, ezt a rajzolási formát hogyan fogadják majd. Annyi bizonyos, hogy láttam egy olyan filmet, amelyikben századunk egyik legnagyobb alkotója egy meszelõvel egy nagy üveg mögött állt, és a szemközt álló vette fel, amit rajzolt. Valami hasonló történik itt is, amikor rajzolok egy vonalat, amit azután egy másodperc alatt felvesznek, és akkor így - valahogyan - létrejön egy film. Talán láttatok már olyan gépet, amelybõl szögek és golyók pattannak ki, azokat fújja a gép. Valami analóg dolog történik itt. A vonalak létrejönnek, pattognak, ugrálnak, és akkor a végén azt mondják, hogy ez rajz. Még színes is.
    AI: - Mennyiben vállalja ezeket a kamera alatt rajzolt vonalakat?
    MF: - Jellemzõek rám.
    AI: - Igen?
    MF: - Igen. Ezeket én rajzoltam, csalhatatlanul az enyémek. Egyébiránt ez a hibám: nem tudok másként rajzolni, mint ahogyan rajzolok. Vagyis a korlátaimmal, a határaimmal. Nemde jelent az valamit, hogy ismerem azokat?
    AI: - Azért kérdeztem, mert abban a filmben, amire célozni tetszett, a festõ folyamatosan rajzolhatott. Folyamatosan vette fel a gép.
    MF: - Igen, de nem festményt csinált, hanem rajzolt. Rajzot lehetett itt is csinálni, azt számtalanszor megcsinálták...
    Mert mi a vonal? Ugye, mi, akik szeretnénk rajzolni tudni, tudjuk, hogy a vonal idõ, rögzített idõ, letett idõ; van induló fázisa, tartalma, érzelemmel dúsítva. Azután befejezõdik végtelen formában és áramlással: egyszóval, idõmérõ cselekedet. Ilyen összetett jelenség tulajdonképpen egy kép létrejötte...
    A filmben gyorsabban jelenik meg, mint a valóságban. Ilyen gyorsan nem lehet rajzolni, de ez is jellemzõ korunkra, amely nem ér rá kivárni azt, hogy valaki "lerajzoljon" valamit.
    AI: - A vonal mint idõmérõ a jelen esetben olyan kontextusba került, ahol szintén idõvel dolgoznak, filmidõvel.
    MF: - Persze.
    AI: - Fel tudta-e mérni, és ha igen, akkor hogyan, a filmidõnek és a vonal által mérhetõ idõnek a viszonyát?
    MF: - Az az érzésem, hogy a filmnek a fogalma, a módszere arra kényszeríti az embert, hogy összeszedje magát, figyeljen oda, mert lemarad az "idõrõl".
    Igen, a film vonzó tulajdonsága a sokszínû idõ, mondhatnám, hogy idõcsokor, idõvirágoknak a csokra összekötve. Csupa idõ, megint, újra idõ, valami a sarlatán, a bûvész munkájából. Ami, azt hiszem, nem közömbös, mert éppen a filmnek és az idõnek erre a korrelációjára, amirõl beszélgetni próbálunk, vagy amit jelzünk, erre jellemzõ ez a hajszolt, gyors idõ, ez a vissza nem állítható, meg nem ismételhetõ, állandó, szakadatlanul és könyörtelenül haladó idõ. Ha valamire fel lehet figyelni ebben a filmben, akkor az a haladó idõ.
    AI: - Viszont a filmidõ tapasztalataim szerint alapvetõen relatív. Abban az idõben, amit egy meghúzott vonallal tudunk jelezni, bár nem vagyok sem festõ, sem grafikus, úgy gondolom, hogy több méltóság van, sokkal egzaktabb dolog. Hogyhogy ebbõl nem lesz káosz a filmben?
    MF: - Nagyképû leszek, idézõjelben: az ember nagyjából tudja, hogy mit akar. Létezik a fogalom, amelyik felé haladok és törekszem, létezik a vizuális viszonylatok egyensúlya. Ezen belül válik dúsabbá a hangszerelés, szólalnak meg újabb hangszerek, jelenik meg több szín.
    AI: - Tehát ebben az értelemben nincs alapvetõ különbség a film számára készült rajzok és mondjuk egy kép között?
    MF: - Természetesen nincs.
     A vonal mozdulat: zene mozdulata, test mozdulata. Egyébiránt nem egyedül emberi tulajdonság, képesség: a fa is meghajlik, a felhõ is megy. Szóval, az egész létezés az idõnek és a vonalnak ez a megfoghatatlan, örökké jelenlévõ és manifesztálódó egysége.
    Az idõ ebben a mi munkánkban is jelen van. Amikor úgy érezzük, hogy idõrõl, mozdulatról van szó. Mindegy, hogy azzal húztam egy vonalat, vagy pedig a gondolatom volt az. Vannak olyan ínyencek, akik azt mondják, hogy nem is kell meghúzni a vonalat. Persze vannak pillanatok, amikor jobb híján azt a kifejezést használom, hogy ez a vonal itt sikerültebb, kifejezõbb, igazabb, kíméletlenebb, pontosabb. Szívesen használom a pontos szót, mert pontosnak kell lenni.
    Amikor egy vonalat húzok, abba mindenhonnét belekiabálnak, belebeszélnek, akkor is, ha nem akarom, ha ellenkezem. Beleszövõdik, beleszûrõdik egy külsõ élmény, egy pillanatra felvillanó jelzés, amelyik minden rezgésében jelenné válik. Azt akarom mondani, hogy tiszta, a szónak az elvont értelmében vett, legtisztább formájú vonal nincs, kezdve azzal, hogy benne vagyok magam, a hibáimmal, amelyekhez különben ragaszkodom, mert mindig számíthatok rájuk.
    AI: - A vonalak megmozdulása, és az, hogy több vonal mozdult meg egyszerre, nem csökkentette vagy semlegesítette a vonalak könyörtelenségét?
    MF: - Ellenkezõleg. Talán nem nagyképû hasonlat vagy példa, de sokszor láttuk azt, hogy hol ered a Duna. A Fekete-erdõben csöpög a víz a sziklából, és a Fekete-tengerbe megy iszonyatos, nagy tömegben. A rajz is hasonló, persze mi még elgondolásban sem vagyunk hasonlatosak az életnek ehhez a dús és megmásíthatatlan, szakadatlan gazdagságához. De egy kicsit a rajzok is szaporodtak, gazdagabbá váltak, éspedig olyan formában - megint hibákról beszélek -, ahogy én azt igaznak, indokoltnak és elfogadhatónak gondolom magamra vonatkozólag. Azt lehet mondani, hogy nem tudok jobban rajzolni. Rajzolók végtelen sorát tudom mondani, akik mind jobban rajzolnak.
     Legjobb összeszedettségemmel próbáltam rajzolni, talán ez az, amire azt mondják, hogy... hát igen, jellemzõ erre az emberre, ilyen vonalakat húzott, van személyes, formai kiöntése a rajznak, a vonalnak magának is, annak a szövevénynek, annak a szövetnek, amelyik jellemzõ az illetõre, és ezt mind õ csinálta...
    Bevallom, nem sikerült, de sokszor szerettem volna keresztben vagy hosszában kettévágni a vonalat, megnézni, ha úgy tetszik, behatolni, hogy megtudjam, mi van a vonal belsejében.
     AI: - Mennyire hiteles vagy mennyire aktuális az a Martyn-kép, amit ez a film ábrázol?
     MF: - Ott kezdtük, hogy ez a film végsõ soron errõl az idõvonalról tudott beszélni, ennek egy részét igyekszik bemutatni. Érdekes, hogy bekerültek párizsi rajzok, a vöröskréta rajzok is. Némi jóindulattal el lehet fogadni, hogy ötven évvel ezelõtt ugyanolyan jól vagy rosszul rajzoltam, mint ma. De annak a vonalnak ugyanazok a tulajdonságai. Tehát, amirõl beszéltünk: a vonal indítása, belül a vonal szövete, a születésének folyamata, a crescendója és a másik, az elhalkuló fejezete, vagy fordítva, egy rendkívül hangsúlyos vég. Azokban a korai, vörös kréta rajzokban ez ugyanúgy megvan, mint a maiakban. Lehet mondani, hogy fejlõdtem valamit? U gyanott tartok, mint ötven évvel ezelõtt, ami nem is olyan rossz dolog, ugye?
    AI: - Milyen érzés volt ezt megállapítani?
    MF: - Amit mondtam. Sajnos, itt nincs mit tenni, õszintén meg kell mondani, hogy ez mindössze csupán ennyi.
    AI: - Amikor Ferenc bácsi elõször látta a filmet, hiányolta, hogy Írország nem szerepel benne elég hangsúlyosan. Miért?
    MF: - Különös, de a filmmel összefüggésben szólnom kellene arról, hogy mit jelent számomra a szülõföld. A szülõföld örök jelenlétérõl halhatatlan írások sorát ismerjük. Az én szülõföldem Somogy: az élet elindulása, az örökös ragaszkodás, az örökös perlekedés és a halál jelenléte. Még régebbi, örökölt emlékeim kötnek Írországhoz. Ez is jelenlét, megválaszolatlan kérdések végtelenje. Szinte öntudatlanul rajzoltam Joyce Ulysses ét.
    Somogy, a szülõföld meg az örökölt emlékek torkában élet és tudat - meg nem válaszolható kérdések: feladatok, teendõk halálig tartó sorsa, amit rajzolásnak, festésnek hiszek. Örökké, amíg az élet tart, tart a jelenlét Somogyban, és minden órában gondolok Írországra.
 

Jegyzetek

* Martyn Ferenc, a 20. századi magyar képzõmûvészet kiemelkedõ alkotója, régi munkatársunk, a Jelenkor mai címlapjának
tervezõje tíz esztendõvel ezelõtt hunyt el. Az itt közreadott beszélgetés eredetileg a Pannónia Filmstúdió kispéldányszámú
kéthavi tájékoztatójának, a Pannónia Filmhíradónak a 17. számában jelent meg, 1984 tavaszán. Az interjú kéziratát Martyn
Ferenc átnézte és javította. Az elsõ közlésnél a következõ bevezetõ jegyzet volt olvasható:
    "A Pannónia Filmstúdió Pécsi Mûtermében Kismányoky Károly és Szijártó Kálmán portréfilmet készített Martyn Ferencrõl,
a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának megbízásából. A festõ beszélgetõpartnere dramaturgként dolgozott a filmben. A
beszélgetés a pécsi Martyn-házban zajlott le, a 14 perces film házi bemutatóját követõ második héten."
    Itt mondunk köszönetet a Jelenkor e számában szereplõ Martyn Ferenc-összeállításhoz nyújtott segítségéért Hárs Évának és
Kismányoky Károlynak. - A szerk.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
 
 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/