Báthori Csaba: Hölderlin a toronyban. 1806-1843. Szövegdokumentumok
"...jobbadán
zongorászással szorakoztatja magátt, még mais
tud kottábol jáccani ha akar azonba Õ inkább
saját phantasiája szerint játszik".
Ernst Zimmer
tübingeni asztalosmester levele Hölderlin anyjához, 1814-bõl.
Ez Hölderlin nyolcadik éve a toronyban, Zimmerék gondozzák.
Hölderlin elmebeteg. Ugyanis elmebeteg. 1806-ban a drága mama
rendelkezésére
elmebetegnek nyilvánítva. Harminchat éves; Prof Autenrieth
vagy két-három évet jósol neki. Még
harminchat évet élt, túléIte a: kiket is? Barátait?
Hát az nem. A profot. A nagy Hegelt. Az asztalost, aki ápolta,
Schillert, akit csodált, Goethét, aki nem vette észre,
és az anyát,
aki. "Nicht alle Tage, Minden napot nem tart
gyönyörûnek az, / ki visszavágyik most az örömbe
hol / szerette még barát s az ifjút / emberi irgalom
elfogadta."
A világirodalom
másik fele. Halfte des
Lebens.
Egy könyv Hölderlin
élete
második felének
dokumentumaival. Versek,
töredékek, naplórészletek. Levelek tõle
és róla, Báthori Csaba összeállítása,
fordításai. Hölderlint fordítgatták. Jóval
azon túl, hogy ilyesmit nem lehet, csak kímélet nélkül,
élesen lehet. Nyelvtant és szótárat fordítani,
nem
verselni.
Hazai tradíció a verselés, nincs
mit tenni, mi versben utánköltünk, a versforma aztán
szépen szertezilálja a mondat szerkezetét, a grammatikai
sajátosságokat eltünteti és nagyrészt
lecseréli a költõ szótárát. Éppen
a formát bontja el lelkes igyekezetében. Lehet rajta vitatkozni,
vagy legalábbis lehessen, mégis ez vagyon,
*
ezt
szeretjük. Báthori versben fordít. Igazodik és
nem. A központozáshoz, sor eleji nagybetûkhöz, nem
tudom miért, sosem. A szótárhoz igazodik. Van, hogy
nem:
"Aber / Traurige Dämmerung folgte nachher: Utóbb fekete
alkonyat elborított."
Olykor a sorok számához
sem
(Mi az emberélet...),
végképp nem tudom,
miért. A
"die Unendlichkeit nachahmen und den Reichtum / Menschen"
pedig:
"majmolják nyomban a végtelent, gazdagságot
/ emberek".
Hogy
nachahmen majmolják-e,
azt nem tudom
eldönteni. A versforma miatt széjjelszedett szintaxist rendkívül
élesre állítja vissza, ezek a magyar-Hölderlinek
-
jóval azon túl, hogy olyasmi nem lehet
-, kímélet
nélkül belevágnak, ahogy
kell,
olykor még
kíméletlenebbül is (a
kell
eténél
vagy minél) a nyelvbe. Egy német költõ nyelve
a mi magyarunkba, mert a fordítás nem
törõdik
azzal, van-e így rendes magyarul, jól hangzik-e, hogy szépen
lefolyjon. Ne hangozzék
elég
jól. Báthori
nem magyarít, nem társalog, hanem arra a költõre
ügyel.
Hölderlinnél
az lehet, hogy nem figyeltek oda. Nyilván
eleve
nem jó
helyre került. Nürtingen, Németföld,
"nach entsetzlicher
und dunkler Zeit", "döbbenetes sötét idõkben."
Megfelelõ helyek nincsenek, és megfelelõ idõ
sem, ám
ez akkor
talán túlságosan is
rossz neki. Keresgél, igyekszik: még és még,
belefog, nem sikerül. Olykor hazamegy, az a legszarabb. Átkel
az Auvergne-en. Állást vállal, aztán feladja.
Szépen feladja, azután csak zongorázgat. Maga szegény
a görögökhöz vágyott: de van-e valaha olyan
Görögország?
"Myrten aber gibt es in Griechenland,
De a mirtuszok hazája Görögország":
vagy mégis,
lehet, van olyan?
**
Szerencsétlen vagy nem?
Attól függ.
Persze, nem törõdtek vele, és ez elég hihetetlen,
pedig rendesen odafigyelni valaki másra, azt
hogyan kell?
Hölderlinnel akkor már, állítólag csak
a
kilátásról
lehetett társalogni. Milyen
szép kilátások, más egyébtõl
dühbe guruIt. Néhányan meglátogatták,
az anyja nem. Megnézték, bámulták, látványosság,
borzongás, õ meg zongorázott nekik, Õszentségének
hívta a bámulókat. Egy lelkes jámbor, Waiblinger
nevû, legjobbak a szándékai, látogat és
beszámol.
"Szegény rögtön nekilátott
a virágszedegetésnek, s mihelyt összegyûjtött
egy kerek csokrot, szétszaggatta, s a szecskát beletömködte
a zsebébe."
Hölderlin felolvas Waiblingernek.
"Ha ledarált
egy-egy helyet, heves gesztikulálással így kiáltott:
»Ó, gyönyörû, gyönyörû! Fenség!«
- Aztán folytatta az olvasást, majd hirtelen hozzáfûzte:
»Látja kegyelmes úr, egy vesszõ!«"
Hölderlin felolvas, Waiblinger pedig háborog a
Hüperion
"hazája elleni kirohanásain (...) Én ezeket fölháborítónak
találom."
Felháborodott a Waiblinger. Beszélgetés?
"Wenn
aus dem Leben kann ein Mensch sich finden, Ha kitalál az életbõl
az ember / És megérti mint fonódik az élet,
/ Az szerencse". (Die Zufriedenheit, Az elégedettség) Valahogy
kitalált. Szerencse. "Ablakaiból a Neckarra látni,
kicsi dombokra, bájos fakoronák csoportjaira",
jegyezgeti
egy érdeklõdõ hölgy a naplójában.
"Kinéztünk;
Azt mondtam neki: »Szép kilátás van itt.«
Így felelt: »Szépen kiláthat az ember.«"
(Új Mandátum, 1995)
* Kincs.
** Nem, nincsen.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu