FARKAS ZSOLT

- vita -

      Az istenek túlságosan kevés idõt engedélyeztek a halandóknak ahhoz, hogy mûveltekké válhassanak. Hát, van, aki jobban igyekszik, és van, aki kevésbé. És van, aki errefelé tájékozódik, és van aki arrafelé. Aki kevésbé és/vagy nem irodalomtudományi, -elméleti, mûvészetfilozófiai stb. mûfajok felé és/vagy kritikus, azzal mi van. - Talán frusztrálva van. - Jó-e ez. - Mert ez lehet a legjobb lelki kondíció a komoly elszánáshoz, hogy tájékozódjon ebben az irányban. De egyúttal ez lehet a legjobb lelki kondíció az ad hominem (s esetleg - pozícióktól függõen - intézményesített) reakciók számára. Sértõdés, tiszteletet parancsolás, gyûlölet, betartás, Minderwertigkeitskomplex, táborokba gyûlt bitangok. - Kell-e tájékozódni elméleti irányban. - Hogyne kellene. - Miért kellene: arrafelé tájékozódom, ami felé akarok, és errefelé akarnék legutoljára, mert nem érdekel ez a nagyképû okoskodás. Azt hiszik, hogy ha ezt a teoretikus bikkfanyelvet beszélik, attól bármi közük lesz az irodalomhoz. Nem, az irodalomhoz éppen nekem van közöm, mert nem takarja el elõlem az a félelmetes nagy technika. Van idõm a mûvel is foglalkozni, nemcsak azzal, hogy helyesen applikálom-e a módszertant. Én még tudok zokogni, megrendülni, katarzist érezni, az én éltemet meg tudja változtatni egy mû. Ezek pedig kemények és hidegek, mint a kõ. ("Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren / Sind Schlüssel aller Kreaturen, / Wenn die, so singen oder küssen, / Mehr, als die Tiefgelehrten wissen..." usw., Novalis.) - Dehát édes, mûveletlenségére büszke gyermekem. Érzelmei mindenkinek vannak. Egy irodalmi tanulmány azonban másról szól. Másfelõl hogyan vagy képes ilyen magabiztos ítéletet alkotni olyan dologról, amirõl nem sok fogalmad van. Ráadásul az úgynevezett elmélet, ha jó, mindig nagyon is gyakorlati kérdéseket tárgyal. Az irodalomról és mûvészetrõl szóló elméleti diszkurzusok egyik legfontosabb témája hosszú ideje éppen ez, és nagyon sok, nagyon különbözõ nézet csapott már össze, nem ártana ezekrõl némi információt szerezned, mellesleg éppen a saját álláspontod megerõsítése érdekében. Kicsit dühítõ a leoktató tónusod, miközben érveidnek sokkal elegánsabb, jobban kifejtett, ezerszer gazdagabb és árnyaltabb kifejtését tudnám elõvezetni elmélettörténeti tanulmányaimból. - Ez csak ismeret. Nem tudás. - Mi a különbség. - Hát ez az. - És milyen érdekes az a sejtelem is, hogy az ember minél inkább beleássa magát a filozófiai, tudományelméleti, módszertani, ismeretkritikai stb. mûvekbe, annál inkább megvilágosodik számára, hogy éppen a legfontosabb kérdésekben nem számítanak ezek a megfontolások: hogy ez irányú tájékozódása nagyjából arra volt jó, hogy minden megalapozási és legitimációs kísérletrõl, a legügyesebbrõl is, pillanatokon belül le tudja rántani a szofisztikált leplet, a legerõsebb textúrát is, hogy megpillantsa a mögötte rejlõ põre decizionizmust. - Mire volt jó akkor ez az egész. Megérte-e. - Mi éri meg. Mire jó bármi, amit csinálunk az életben. - Van-e helyes módszer. Van-e igazság. - Hát persze, hogy nincs. - De vajon nem hal-e meg minden, ha e tökéletesen keresztülvihetõ és argumentálható állítást komolyan vesszük, nem válik-e komolytalanná minden beszélgetésem, ha többé nem hiszem, hogy én jól gondolom, hogy én gondolom jól, nem veszíti-e el a diszkurzus egész energetikai rendszerét, ha a felek többé nem hiszik, hogy igaz, amit mondanak, hogy az igaz, amit õk mondanak. - Szükség van-e bármilyen diszkurzusra. Társas lény-e az ember. - Az-e a jó, ha az izgalmas szellemi párbajokat keresi állandóan, vagy ha bámulatos konszenzusteremtõ képességeit érvényesíti. Az-e a jó, ha egy ideális sensus communisra tör, vagy az, ha a sensus individualis jogait védelmezi vele szemben. Nem teszi-e tönkre a játékot a játékszabályokat felrúgó szolidaritás éppúgy, mint a játékot puszta eszköznek tekintõ Wille zur Macht. - 1986. február 20-22. között Párizsban konferenciát rendeztek azzal a céllal, hogy Németország és Franciaország prominens filozófusai találkozhassanak egymással. Tekintve, hogy ez a két külön-külön is nagy hagyományú filozófiatörténet a háború után egyre jobban figyel egymásra, és valóban jelentõs gondolkodókról van szó, a konferencia igen fontosnak ígérkezett. Úgy volt, hogy az elsõ nap Habermas tartja a vitaindítót, de, bár Párizsban volt, mégsem vett részt, átengedte helyét Apelnak és Wellmernek. Lyotard is az utolsó pillanatban mondta vissza a részvételt. Derrida maradt egyedül a francia oldal képviselõjének. A találkozó végül is létrejött, de ez minden, ami a siker mértékét illeti. A remélt dialógus hamar zátonyra futott. A nyitó est és a másnap délutáni szekciók után a németek zavarodottan konstatálták, hogy egyedül maradtak. Harmadik nap aztán elõkerült néhány francia, akikkel kitûnõen megértették egymást, akárcsak a legtöbb amerikaival vagy olasszal. De azok a franciák, akikkel igazán beszélni akartak, eltûntek. Apel és Derrida elsõ napon lezajlott vitájából következtethetünk egy s másra. A német mindenáron meg akarta gyõzni a franciát, hogy vitathatatlanul az õ kommunikációelmélete alkalmas arra, hogy a vita módját meghatározza. Bírálta Derridát irracionalizmusa miatt, és különösen ennek heideggeri vonásai miatt. Derrida számára elfogadhatatlanok voltak Apel javaslatai, kinek attitûdjét egyenesen botrányosnak minõsítette. Valójában, így Derrida, Apel kísérlete a kommunikáció puszta ideájának is ellentmond, sõt, fellépésében alighanem saját etikájának alapvetõ elvét, a szerepek idealizált cseréjét hagyta figyelmen kívül, és így tovább. - S ha felidézzük a közelmúlt néhány híresebb filozófiai (")vitáját(") (kritikai racionalizmus vs. kritikai elmélet, dekonstrukció vs. beszédaktus-elmélet stb.), majd mindegyiknél azt látjuk, hogy a beszélgetésnek még a legelemibb feltételeit sem sikerül megteremteni: sor sem kerülhet az egyes tézisek és módszerek tematikus és részletes meg vita tására, mert mindkét fél holisztikusan zártnak érzékeli a partner beszédrendjét, s ezt állandó vitametodológiai reflexióik sem képesek feltörni. Sõt. Ilyen körülmények között mindkét fél hajlamos arra, hogy a másik koncepcióit "túlságosan egyszerûnek", "naivnak" (értsd: ostobának) vagy éppenséggel "zavarosnak", "irracionalistának", valamint (ezt senki sem hagyja ki), ezekbõl következõleg, de szükségképpen, morálisan és/vagy politikailag veszélyesnek minõsítse. - Mindezeken túl, mégsem nevezném "sajnálatosnak" az efféle vitákat (mint Ricoeur a - fent említetteknél egyébként jóval "megértõbb" és egymáshoz jóval közelebb álló felek közti, helyenként még a másik kritikáját is elismerõ - Habermas-Gadamer-vitát), ellenkezõleg: hallatlanul élvezetesnek, tanulságosnak, fontosnak és szükségesnek. - A vita bizonyos fokig önmûködõ struktúra, "saját lénye van", ahogy Gadamer mondja a játékról. Szerepeket oszt és erõsít meg, nagyon ügyesen csinálja, ha invenciózus emberekkel dolgozhat: miközben egyre inkább belekényszeríti a feleket (kezdetben esetleg nem olyan markánsan körvonalazott) pozícióikba, belekényszeríti õket abba is, hogy a (kezdetben esetleg még fel sem talált) legjobb érveket hozzák fel e pozíciójuk védelmére. - Ennyit a vitáról általában. - Most a konkrét vita néhány érvérõl. - A Takáts József által felvázolt mûvelõdéseszmény számomra is szimpatikus, nem pontosan értem, miért érzi múlhatatlan szükségét annak, hogy a "minden [szerintem] értelmesen gondolkodó lény" által kiküszöbölhetetlennek tartott phronésziszt (gyakorlati tudást) megvédje a tudományoktól és elméletektõl, mintha azok tagadnák jelentõségét. Ezzel a korrektívummal erõmhöz mérten rögvest el is kezdeném terjeszteni a "pallér" fogalmát, ha nem a "pallos" és a "böllér" szavak kontaminációját hallanám ki belõle, de jelölõláncaim rabjaként, valami megmenekülhetetlen kényszerességgel. - Bónus Tibornál, számos csavarral ugyan, mintha visszaköszönne a descartes-i formájában nehezen védhetõ klaritás- és disztingváláseszmény: egy élesen definiált, jól ellenõrizhetõ, szigorúan konzisztens, minden lényeges elõfeltevését tisztázó stb. metanyelv mint a (vagy ha jóindulatú vagyok: egy) lehetséges közös és általános beszédmód megteremtésére irányuló igény. A szövegnek azonban rengeteg vakfoltja van. Vagyis nem eléggé önreflexív. Fura módon éppen a választott elméletek, autoritások, attitûdök problematizálják leginkább a fent leírt metanyelv megteremtésének, lényegi kritériumai garantálhatóságának rendkívüli nehézségeit. De hogy ne untassuk magunkat mindegyõnk által jól ismert, kedves "irracionalista" szerzõink citálásával, emlékeztessük magunkat arra, hogy még a szcientikusabb stílusú megközelítések számára is sokkal problematikusabbak ezen eszmény megvalósításának lehetõségei. Élesen definiált: Szpeuszipposztól Feyerabendig; jól ellenõrizhetõ: Einstein "gondolatkísérleteitõl" a "butterfly effect"-ig; szigorúan konzisztens: Gödeltõl az ezerféle játék- és rendszerelméleti aporiáig; minden lényeges elõfeltevést tisztázó: Wittgensteintõl Polányiig. - Takátstól joggal kérdezhetnénk, hogy Oakeshott, vagy akár Aron, nem tartozik-e túlságosan is recens brosúrákhoz, továbbá hogy nincsenek-e ezeknek a gondolkodói teljesítményeknek és beállítódásoknak ugyanúgy avantgárd hevületû prókátorai, akiket nagyon hasonló kritikával lehet illetni, mint amilyennel õ tiszteli meg a "másik oldalt". Mivel úgy érzékelem, hogy rengeteg tényleg figyelemre méltó dologra hívják fel a figyelmünket, ezért a "balos" sztárok mögé felsorakozó divatmajmok képlete még akkor is túl egyszerû, ha a leglényegesebb kritikai észrevételeit elfogadjuk - esetenként még magukra a sztárokra vonatkoztatva is. De, mint mondani szokás, "nem ezért szeretjük õket", és azt, gondolom, Takáts is vonakodnék kijelenteni, hogy M. F., J. D., R. B., P. d. M., J. L. stb.-ek munkái nem hoztak semmi érdekeset és fontosat, nem beszélve a nem-annyira-sztár teoretikusokról, Bataille, Bahtyin, Benveniste, Bloom, hogy csak néhány B betûset említsek. Ez esetben pedig már össze is zavarodtam, nem tudok érvényesíteni semmiféle valóban relacionális interszubjektív elvet, annyira csak magamból bírok kiindulni: tudom, hogy ez fegyelmezetlenség, de csak borzasztó ritkán és nehezen vagyok képes rávenni magam arra, hogy ne azzal foglalkozzam, amit érdekesnek és fontosnak találok. - Takátsnak a "tudományos kritikusra" vonatkozó attitûdkritikája fontos korrektívumokat tartalmaz, ugyanakkor meglehetõsen elnagyolt. Összemossa például a módszer-, ill. tudománykritikai érzékenységet (mellyel õ maga is meg van verve) az avantgárd mentalitással (mellyel...). Bár ezt elfelejti hangsúlyozni, nagyon valószínû, hogy lelki szemei elõtt azon fiatal magyar kritikusok sereglenek mint "tudományosak", akik a hermeneutikából, illetve a dekonstrukcióból kinövõ elméleti és fogalmi apparátusokat mûködtetik. És itt megint kezd kissé összezavarodni a kép: mennyiben tudomány(os módszer) a hermeneutika és a dekonstrukció. Mert kidolgozóiknak más a véleménye. Az iskoláknak persze tanra is szükségük van, de a tanulók elõbb-utóbb úgyis kijárják az iskolát, s ha nem, akkor azért, mert többszörösen megbuktak. (Háromszor.) - A legutolsó lennék, aki egyetértene a közkeletû tudományhívõ axiómával, miszerint "sociology is for the deviants", de nem hiszem, hogy a tudományos/tudománytalan, vagy, általánosabban, a bevett/kirekesztett elkülönítése kizárólag szociológiai kérdés, s hozzátenném, hogy az ún. "racionális" érvelés, vagy ha így jobban tetszik, a bevett kódok alapján mûködõ (s ezeken belül erõszakmentes) interszubjektív kontroll esélyeirõl ennyire sötét víziót kizárólag a legdurvább "balosok" szoktak - néha - elhinni. - Érdekes, hogy Bónus viszont ezt mondja: "[a]zt, hogy a diskurzusok harcából ki kerül ki »gyõztesen«, aligha a diskurzustársaságok tagjai döntik el, sokkal inkább az irodalom hatástörténetének utólagos horizontjából, egy-egy beszédforma továbbélésének »erõsségébõl«, vagyis nyelvének hatásosságából, meggyõzõerejébõl lehet majd erre következtetni" (kiemelés tõlem). Természetesen nincs kizárva ez az egy-egy értelmû megfelelés sem, de a függvény rendszerint bonyolultabb szokott lenni, s rengeteg változója közül mindenképpen az egyik legfontosabb a "szociológiai", például amikor "egy beszédforma továbbélését" sokkal inkább az biztosítja, hogy a korlátozott számú intézményt valamely "diskurzustársaság(ok) tagjai" veszik be, birtokolják és örökítik tovább (ld. Bourdieu), másokat pedig, a "hatalom/tudás" (Foucault) természetébõl adódóan, hajlamosak kirekeszteni, megbélyegezni, ellehetetleníteni stb., s ami ily módon nem született meg, az ugyebár nem kerülhet bele semmiféle hatástörténeti horizontba. - Ide kapcsolódik Bónus tanulmányának egyik legalapvetõbb problémája. A szöveg önértelmezése szerint mintaszerû elõfeltevéseinek explikálása, "vagyis" (elõfeltevése szerint) végsõ soron "interszubjektív megoszthatósága" tekintetében. Nem tisztázza azonban, hogy ezt valamely objektivitásként vagy empirikusan általános interszubjektivitásként tételezett racionalitásba vetett hit alapján vagy pedig valamely Wille zur Macht - közelebbrõl meg nem határozott elvek alapján mûködõ - agónjaként képzeli el. Mert az furcsa lenne, ha a nietzschei modellben Descartes-i elveket érvényesítenénk. Ehhez hasonló elgondolás egyébként van, mégpedig Karl Popperé, aki a darwini szelekciós elvet gondolja alkalmazhatónak a tudományos elméletekre, ennek azonban néhány kínos elõfeltétele is van, melyek (a tudósok közösségének konszenzusára való hivatkozás kénytelen-kelletlen engedélyezését kivéve) egytõl egyig karteziánus vélekedés(rendszer)ek (úgymint az igazság korrespondencia-modellje, a cogitatio mint univerzális "józan ész", "az ész" egyetlen módon "helyes vezetésének elvei" stb.). Jobbára persze Nietzsche maga is adós marad a meghatározó agonisztikus erõk tisztázásával, pedig mindenképp tudhatott róluk valamit, ha, mint a mellékelt huszadik századi ábra mutatja, õ az egyik "M„chtigste". Viszont nem kizárt, hogy nem utolsó sorban éppen ezért - nesze neked "szempontrendszer hozzáférhetõsége" -, mert nem mondja meg (és sutyiban még váltogatja is), egyszóval mert nyelvezete hasonló az ún. irodalmi szövegekéhez: bonyolultabban és érdekesebben alakítja "a jelölés terét és játékát". Vannak esetek, amikor - még a kritikaolvasói hermeneuszisz/poiészisz is - bizonyosan perverzebb annál, hogysem megelégedjen a claire et distincte erényével. Bonyolult dolgok ezek. Például mi történik, amikor egy olyan szöveg, amely nyilvánvalóan nem felel meg ízlésünknek, jobban olvastatja magát és nagyobb aktivitásra késztet, mint egy olyan, amelyik simán megfelel neki. Aztán van egy másik érdekes és gyakori jelenség. Dan M. Davin mondta MacLuhan stílusáról, hogy "inkább megerõszakolja figyelmünket, mintsem elcsábítja megértésünket." Az ideális értelmezés nõ, és mint Woody Allentõl tudjuk, "titokban minden nõ azt akarja", (ti. hogy megerõszakolják). De ne tréfáljunk (mindig) az ilyen komoly dolgokkal (mint a Will-To-(Be-Subjected-To-)Power): az interszubjektív megoszthatóságra törekvésnek a tudományos klaritás és disztingválás stratégiájával operáló változata mindenképpen jó megoldás, és hatékony, akár gondosan ügyel arra, hogy a terminológiát lehorgonyozza a köznyelvben ("igen, ezt értem, tiszta és világos"), akár a hermetizmust részesíti elõnyben ("ezt nem értem, de biztos nagyon mûvelt és okosakat mond"). - Egyetértek Takátscsal, a "technikai tudás" valóban kevés, valóban "nem szavatol a kritika színvonaláért", de nem kellene en bloc lebecsülni: olykor roppant érdekes dolgokra képes. És fõleg nem kellene szembeállítani az "érvelés mûvészet ével", amirõl a régiek "nem véletlenül beszéltek valaha", már csak azért sem, mert a régiek ezt "valaha" úgy mondták: tekhné. Én személy szerint azt szeretném, ha az "elmélet" szó 'valami obskurus, minden gyakorlatitól teljesen elvonatkoztatott, nem-fontos, életidegen elvontság (stb.)' konnotációja erõsen meggyengülne. Úgy érzékelem, a jó elmélet legalább olyan fontos és izgalmas dolgokat termel a legfontosabb és legizgalmasabb dolgok kapcsán, mint a jó mûvészet. Némiképpen zavarónak találom, hogy Takáts szövegét sokan tekinthetik saját apológiájuknak, olyanok, akik sohasem voltak képesek, még csak megközelítõleg sem, ezen a színvonalon kifejteni pozíciójuk bizonyos alapvetõ elõfeltevéseit, s vélhetõleg ezek ugyanazok, akik nem veszik magukra az apologéta intését: "a nem-ismeret viszont jelzi a kíváncsiság bezárulását, ami egy kritikus esetében a vég kezdete". - Olvasatomban Bónus írásának is ez az egyik legfontosabb implicit "üzenete", bár úgy tûnik, e szövegének nem a legfõbb erénye minden más iránti kíváncsiság és korántsem mutatkozik az "interszubjektív megoszthatóság" szép eszménye mintapéldányának. Csak egy példa a konkrét kritikák elejérõl: messzemenõen egyetértek például Abody Rita dolgozatának felszínes-nyelv-kontra-mély-valóság alapvetésének bónusi kritikájával, de felmerül a kérdés: ennyi? Mint egy nem túl kedves számítógépes játékprogram: teljesítettünk egy level t, de nem kapunk semmi bonus t. Taine vagy Spengler történeti munkáiból legalább annyit lehet tanulni, mint Foucault-éiból vagy Jauáéiból, még ha utóbbiak elméleti, módszertani, (pre)koncepcionális közelítéseit jóval jobbnak tartjuk is. Rendben, hogy elküldjük Taine-t, amikor éghajlatozik, vagy Spenglert, amikor növényhasonlatozik, de ez kevés indok arra, hogy becsapjuk könyveiket, s feléjük se nézzünk többé. Bónusnak az utolsó bekezdésben megfogalmazott végkövetkeztetése hûségesen követi azt a "metafizikus dualizmust", amelyet legtisztábban talán Derrida fogalmazott meg híres '66-os írásában, miszerint "kétféle értelmezése van az értelmezésnek, a struktúrának, a jelnek, a játéknak. Az egyik arról álmodik, hogy képes lesz a játék és a jel rendje elõl elillanó valamiféle igazság vagy eredet megfejtésére, és számûzetésként éli meg az értelmezés szükségességét. A másik, amely már nem az eredet felé fordul, fenntarja a játékot, igyekszik meghaladni az embert és az emberi(es)séget, hiszen az ember neve annak a lénynek a neve, aki a metafizika, illetve az ontoteológia története, vagyis egész története során a teljes jelenlétrõl álmodott, a biztos referenciális alapról, a kezdetrõl és a játék végérõl." Bizonyos játékelméleti megfontolások alapján azt mondhatjuk, nem túl szerencsés ez a szembeállítás. Implicit módon bár, de annál élesebben jelöli ki a - mindig mobilisként elgondolt - játékimmanens szignifikáció és a - mindig stabilisként elgondolt - transzcendentális jelölt terének határvonalait; jóllehet (szerintem) a jó játék mindig mozgásban tartja mindkettõt, s ha nem így lenne, elveszítené minden erejét/hatalmát. Nem csupán arról van szó, amit Bónus joggal (és, tegyük hozzá, csak úgy deskriptíve, a párbeszéd igényének leghalványabb jele nélkül, és, tegyük hozzá, kissé értékelõleg, ennek is van bizonyos esztétikája) hangsúlyoz, hogy a sok tragizáló ontoteológusnak, számûzött megfejtõnek, naiv impresszionistának az értelmezése és a Garaczi-szövegekkel való párbeszéd-kísérlete régen halott, amennyiben nem teszi ki magát e szövegek éppen az õ világképére radikálisan rákérdezõ vagy azt felforgató erejének. Hanem arról is szó van, hogy maguk a Garaczi-szövegek is régen halottak lennének, ha - többek között - nem éppen ennek az értelmezési horizontnak a "tükör-stádiumában" (Lacan) mozognának. Vagyis: éppen ez a rákérdezés és szubverzió adja - többek között - a Garaczi-szövegek erejét, nem pedig az, hogy határzárat létesít a két (egymástól hermetikusan elkülöníthetõként elgondolt) zóna között, és állást foglal valamelyik, jelesül a jelölõk végtelen játékának oldalán, és akkor elégedett, otthon van, semmi számûzetettség, hisz oly jó "a szemiózis végtelen szabadságá"-ban csörgetni jelölõláncainkat. Vagy ezeket is elveszítette volna a rettentõ szabadságban? Csak (jelölõ)láncainkat veszíthetjük? Nem, Garaczi túlságosan is otthonos a transzcendentális fixációk birodalmában. Retorikai technikáinak, textuális stratégiáinak "a modernség tragizáló és esztétista eszményei" a "szupplementuma". - A Takáts által használt kulcs-hasonlatról, mint a konferencián is elmondtam, azt gondolom, roppant tanulságos, ám e minõségét éppen annak köszönheti, hogy kitûnõen demonstrálja, hogyan nem szabad elgondolni az esztétikai ízlésítéletet. Ha a hasonlatrendszer vonatkoztatási lehetõségeit próbálgatjuk, azonnal özönlenek az ellenvetések: a mûalkotást nem lehet kimeríteni, mint egy hordót, vagy ha igen, akkor félõ, hogy nem túlságosan jó, sõt még félõbb, hogy ez esetben nagy valószínûséggel kulcsot is fogunk találni az alján, amelynek segítségével, ha addig nem találtuk volna meg, empirikusan is megbizonyosodhatunk arról, mitõl volt ilyen szar ez a bor. Ne legyen kulcs. Vagy legyen. Legyen tele kulccsal a hordó. Ne legyünk ignoránsak azokkal szemben, akik szeretik a fémízû, bõrízû (bórízû stb.) borízt. Viszont, sajnos vagy nem, a mûvészetnek, ahogy a hozzá közel álló körök értik, létmódja az ízlés transzfigurációja, és akkor halna meg, akkor lenne puszta "tanítható technikává", ha nem így lenne. Szép célkitûzés, hogy "egy lehetséges sensus communisra" való "kitekintésünk" (Kant) tekintettel van a már meghaltakra és a még meg nem születettekre is. De további lehetetlen feltételeket szab annak, ami már így is lehetetlen. És itt nemcsak egy ma született csecsemõ húsz év múlva bekövetkezõ lehetséges elgondolásának lehetetlenségére gondolok (például amint installálja az autoexec.bat -jában a - hogy p. c.-k legyünk - "Cunnilinguatio" device driverét, majd a megfelelõ hardver-elemet felerõsíti ágyékára), hanem a legalább ennyire problematikus, túlságosan is sok feltételezést kívánó "lehetséges Hume-ok elméleté"-re. Nem kívánok állást foglalni abban a kérdésben, hogy van-e haladás, hogy nagyobbak vagyunk-e Hume-nál a közte és köztünk levõ rengeteg jelentõs gondolkodó vállán állva, de ha elhisszük ezek egyikének, Kantnak, hogy Hume képes volt felébreszteni õt metafizikus szendergésébõl, akkor miért ne tételeznénk fel Hume-ról (meghaladhatatlan szkeptikus "himnuszok" szerzõjérõl), hogy képes lenne felébredni valamelyik késõújkori Nauszikaa hangjára.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu