Nemlétben úszkáló
csali:
vagy-e valahol, valami?
Ködben kígyózó
hallali,
nincs-nélküli bokor:
van-e valahol valami,
s lesz-e valamikor?
Nem írhatod: "ez új adat",
ha elmetélted ujjadat.
Élteddel öntözd sírodat:
cseppenjen rá virág.
Megszúrtad a kisujjadat?
Vért habzik a világ.
Ne legyen párnád izzadt,
gyûrt, hideg.
Rossz, hogy épp te nem vallhatsz
senkinek.
Én meghallgatlak és megértelek.
Ülj le, ne félj. Kezdd a
legelején.
Be nem árullak, hidd el, senkinek,
s végül jó szóval
elbocsátlak én.
reggeli gõzben boncol tétován,
mint lõtt vadat, egy álmot,
s nem sokra jut. Egymás körvonalán
átfénylõ, sose
látott
zsokék a Mondhatatlan vadlován
evidencia-árkot
ugranak át. Az álom-lét
- pedig
csak tévelyeg a képek
és hangok közt - estétõl
reggelig:
otthon, az ébredés meg
mint támadó, úgy
tör rá, érhetik
a megszokott ütések
megint. Nem élhet itt - de ott
igen.
Megmagyarázhatatlan
sejtés burjánzik zsigereiben,
már-már tudás:
csak abban
bízhat, az áll a talpán,
ami lenn,
a lét-fonákja katlan
mélyén lakik. De ha így
van, miért
ocsúdik reggelente
fájó tagokkal a felszíni,
vélt
valóra? Ha mehetne,
miért marad? Ha a tény,
a megélt,
csak azt suttogja: "nem te
voltál"? Ha görcsben és
ciklikusan,
mint holdjárású
vérzés,
itatja át lelkét, hogy
nincs a van,
hogy van a nincs, hogy élt és
nem élt? Vonszolódni tovább
- ugyan
miért? Az itt a kérdés.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu