Jelenkor

BACSÓ BÉLA

MÛVÉSZET KOMOR ÉG ALATT

Paul Celan költészetérõl*

Jegyzetek

   Ebben a korszakban, amit mégiscsak az jellemez a legjobban, hogy sok millió ember technikailag jól kivitelezett elpusztítása után indítja újra az idõ számítását, tudomásul vesszük vagy sem, olyan alapvetõen kérdõjelezõdött meg mindaz, amit emberinek nevez(t)ünk, hogy a benne születõ döntések, választások, tettek és teljesítmények - amennyiben egyáltalán azok - csak akként érthetõk meg, mint mindannak a radikális kérdõre vonása és kérdésessé tétele, ami késznek mutatkozik a feledésre. Erre utalt Paul Celan a Büchner-díj átvételekor a Der Meridian címen megjelent darmstadti beszédében: "radikale In-Frage-Stellung der Kunst".¹
    A mûvészet radikális megkérdõjelezése azonban, Adorno jóslatával ellentétben, nem jelentette és nem jelentheti a mûvészet megszûntét, a költészet lezárulását - ugyanakkor elengedhetetlenné tette a mûvészet, a költészet helyzetének újragondolását. A permisszív társadalom sokszor önfelszámoló logikája, a tapasztalat soha nem látott gyorsaságú elévülése ("tachogen világidegenség" - O. Marquard), az élet-világ esztétizálódása és vele egyidejûleg az esztétikai szféra valóságként való túlterhelése jellemzik a háború utáni korszakot. Ingeborg Bachmann 1959 telén a kortárs költészet problémáiról a frankfurti egyetemen tartott elõadásában a következõképpen jellemezte ezt a helyzetet: "Elõször kerül szembe a költõi létezés kérdésessége és a viszonyok összességére kiterjedõ bizonytalanság. A tér és idõ realitásai feloldódtak, a valóság folyton új definí cióra vár, mivel a tudomány teljességgel átalakította. Az én, a nyelv, a dolog közötti ismert-meghitt viszony súlyosan megrendült."² Mindaz tehát, ami kételyt és kétséget ébresztett az én, a nyelv és végsõ soron az általunk is teremtett világ dolgai iránt, nem hagyhatta érintetlenül a mûvészi, költõi formálást sem. Az elõadás egy késõbbi szakaszában Bachmann egy világos ellentétpárral él - "Grauen-Schönheit", az iszonyat, a rettenet, a megütközés, illetve a szépség az, ami itt egymással szemben áll. Ahhoz, hogy Celan líráját akár hozzávetõlegesen megértsük, úgy gondolom, ezt az ellentétpárt mindvégig szem elõtt kell tartanunk, illetve választ kell találnunk arra a mûvészi formálásra, mely nem veszett bele a megtörténtek könnyes idézésébe, hanem megtalálta - ha nem is mindjárt kezdettõl fogva - az iszonyat, az iszonyatkeltõ, az iszonytató költõi-nyelvi kifejezhetõségét, amely egyben alkalmat ad arra, hogy újragondoljuk a szép fogalmát a mûvészetben.
    Tesszük ezt akkor is, ha ezekben a napokban itt, Berlinben a közönség pél dául egy postai csomagküldõ szolgálat technikai bravúrját ünnepli mûvészetként, nevezetesen Christo Reichstag-pakolását (Verpackung és nem Verhüllung, hangzott egy kritikus kritikai szájából), amellyel jótékonyan ránctalanítja a történelem megviselt "arcát". A mûvészet mint a felejtés és elrejtés ünnepe, a mûvészet, amely nem visszahelyez és újra létesíti a vonatkozásokat, hanem elemel azoktól, és ezzel kezére játszik a felejteni vágyó léleknek, amely e "heroikus" tettben az utópia utolsó lehetõségét ünnepli, miként azt egy másik kritikai kritikus állította. Tesszük ezt akkor is, ha ezekben a napokban a Berlinben felállítandó Holocaust-emlékmûnek, ennek a két stadion nagyságú, kis szögben emelkedõ beton "lapnak" a vitája zajlik, amelyre minden, a táborokban elpusztított ember nevét rávésnék, elõállítva kartoték-kultúránk a felejtés istennõjének áldozó újabb mauzóleumát.

"A világ a világ feledésébe írja be magát.
...mint a víz a víz elsimuló gyûrûzésébe.
Maga ezt nem tudta?"

- idézhetem Edmond Jabès egyik utolsó írásának (Megtörtént. A helyén volt ³ ) sorait; így van ez, így van ez rendjén. A mûvészet pedig csak éppen annyi, ameddig ezen a hatalmas felületen a hullámverés tart. Celan is akkor leli meg igazi hangját, akkor és attól fogva lesz költészete igazán jelentõs, amikor felméri a feledés rettenetes tömegét (a Niemandrose -kötet), de nem szûnik meg elõidézni, hogy a felület, ha idõlegesen is, ha korlátozott körben is, de gyûrûzzön.
    A költészet Celannál olyan kristályformát vesz fel, olyan kõvé és kõzetté áll össze, amely belezuhanva képes megzavarni a felejtés elsimuló végtelen vízfelületét. Költészet és emlékezet viszonyának megértése a modernség hosszan tartó "szûkös idején" aligha kerülhetõ meg, s ha mindaz, amit a Hölderlint olvasó Heideggertõl e kérdést illetõen tudunk, igaz is, mégis azt kell gondoljam, hogy Celan nem kapcsolódhatott ahhoz a költészetfelfogáshoz, amit Hölderlint értelmezve fejtett ki Heidegger. Költészet és alapítás, a maradandó megalapozása, a költõ mint lét-alapító, s maga az emlékezést vezérlõ és a gondolat felõl (inten cionálisan) koncipiált "An-denken" aktus - ez nem lehetett Celan választása. Nem lehetett, egyébként talán ugyanazért nem, amiért Heidegger filozófiájában is változás áll be, fõként a háború utáni mûvekben, amelyekben mind súlyosabban van jelen a "Machenschaft" (a világ technikai uralásának) felismerése és tõle elválaszthatatlanul a költészet egy ettõl teljesen eltérõ megközelítése, amelynek elemzését elõször a Vom Ereignis. Beiträge zur Philosophie lapjain végezte el Heidegger. A "Machenschaft"-ot, mely nem ismer korlátot, azaz teljesítményét határtalannak hiszi, semmi nem hozza zavarba, az uralás és uralom démona ûzi elõre, és semmi elõtt nem hajlik meg, amit tisztelne ("keine Scheu"). Jelszava teljesen egyértelmû: "minden nyitva áll, és semmi sem lehetetlen".⁴ Számos elemzõ és emlékezõ utalt rá, hogy Celan olvasta Heidegger háború utáni filozófiai írásait (ezek között is nyilván meghatározó volt az elõször Jean Beaufret és Wolfgang Brokmeier által franciára fordított Brief über den Humanismus, az ugyancsak 1954-ben publikált Vorträge und Aufsätze, valamint a Was heisst Denken? A kézmûves mûvet visszaszorító és megsemmisítõ "Machenschaft", "a költészet mind sötétebb égbolt alatt" gondolata megjelenik Celannak 1960. május 18-án Hans Benderhez írott levelében. "Megfigyelhettem - írja a levélben -, hogy miként válik a »csinálás« (Machen) az úgy tenni, mintha csinálnámon keresztül (Mache) fokozatosan csinálmánnyá (Machenschaft). (...) Komor ég alatt élünk, és - ember kevés van. S ugyancsak ezért van kevés költemény."⁵
    A német lírai hagyomány folytathatatlanságára utal Jean Bollack megjegyzése is Herzstein címû könyvében. Hiszen mindaz, amit Celan átvett - és minden kétséget kizáróan átvett - a jelentõs német lírából (illetve amivel konfrontálódott), így Hölderlintõl is, egy fordulaton ment át, ahol a fenséges (das Erhabene) átfordult az iszonyatosba (das Schreckliche) - "a fenséges elsötétülése"⁶ elkerülhetetlen volt.
    Amit Celan lírájának általam elképzelt jobb és teljesebb megértése érdekében - megelõlegezve a késõbbieket - már itt hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy aligha értjük meg ezt a rendkívüli mûvet, ha mindent automatikusan lefordítunk az ott és akkor a zsidósággal megtörténtekre, ha mindent e komor ég alatt, az akkor megtörténtek költõi "lenyomataként" akarunk felfogni. Ez egyértelmûvé válik például abból, hogy Celan számára tarthatatlan volt a Halálfúga KZ-líraként való tananyaggá válása. Ami ott és akkor megtörténhetett és azóta is megtörténik, joggal váltotta ki Celanból - mondjuk így - azt a felismerést, hogy az ég nem múlt el komornak lenni felettünk. Sokkal inkább mint nem egyszerit kell megértenünk, s ez az, ami oly sok értelmezõnél hiányzik. Bármilyen szörnyen is hangozzék, az egyetlen eseménynek való megfeleltetés nem kielégítõ, mert ezt a páratlan erejû mûvészetet puszta illusztrációvá fokozza le, akár az azóta is újra és újra bemutatott, a táborok felszabadítását követõen készült felvételek. Az emlékezet, a költõi emlékezet tanúságtétele jóval nehezebb, mint a dokumentumok egybegyûjtése. A töredezett beszéd, a mind kevesebb referenciális vonatkozást tartalmazó költõi nyelv alapvetõen azt a problémát érinti, amit Hans Jonas fogalmazott meg egyik kései elõadásában (Vergangenheit und Wahrheit. Ein später Nachtrag zu den sogenannten Gottesbeweisen), nevezetesen hogy "nem lehet dialógust folytatni, a gondolatmenet kifejthetetlen, senkivel sem tudjuk magunkat megértetni, beleértve önmagunkat, ha nem ismerjük el/fel az elmúltnak mint az én mindenkori és másokkal kommunikatívan osztott emlékezetének a fennállását."⁷ A legfõbb probléma számunkra nem ennek elismerésében rejlik, hanem abban, hogy az igazság nyelvi megfogalmazása azt az illúziót kelti, mintha az emlékezetbe idézett és egykor volt ("Erinnertes und Gewesenes") azonosítható lenne. A tanúságtevõ emlékezet legjobb esetben is az egyszer volt és megtörtént ténylegességét, az "úgy volt"-at szavatolhatja. De a költõi emlékezet nem marad (tudjuk Arisztotelész óta) és nem maradhat meg ezen a szinten, a költõi nyelv - Bachmannra visszautalva - a tanúsíthatóság és datálás nem költõi jellege miatt inkább indirekt módon rábizonyít az énre, és úgy mutatja fel a dolgokat, ahogy azok a tanú számára sohasem lehetnek. A versben a dolgok bizonyító erejûvé válnak, egy sajátos, mûvészi módon.
    Derrida Celan-könyvének talán a legfontosabb és legszebb felismerése a költõi tanúságtétel majdnem-lehetetlensége, illetve a tanúságtétel teljességgel más módja, mint amit mondjuk a históriai tudat vagy éppen a bíróságon tett tanúvallomás megkövetel. Az idõ/idõpont, a dátum - miként arra Derrida utal -, metonimikus jellegû és mindig az is marad, hiszen csak "egy esemény részletét vagy az események egy adott következményét jelenti",⁸ miközben "együtt-megnevezõ" és valamire utaló és helyette ott álló jellege folytán az egész emlékezetben tartását célozza. Derrida persze a dátum szerepének felismerésénél nem csak Celannak arra a gyakorlatára hivatkozhat, hogy a versek születési idõpontját eltörli (amivel összefüggésben felmerülnek a következõ kérdések: mirõl is tanúskodik a vers?, valami egyszeri és idõhöz kötött eseményt rögzít-e a vers?, illetve a jelentése az idõpont által pontosan rögzíthetõ-e?). Hivatkozhat Derrida arra a lényeges megfogalmazásra, amit a Meridián ban találunk: "Vielleicht ist das Neue an den Gedichten, die heute geschrieben werden, gerade dies: dass hier am deutlichsten versucht wird, solcher Daten eingedenk zu bleiben? // Aber schreiben wir uns nicht alle von solchen Daten her? Und welchen Daten schreiben wir uns zu? // Aber das Gedicht spricht ja! Es bleibt seiner Daten eingedenk, aber - es spricht. Gewiss, es spricht immer nur in seiner eigenen, aller eigensten Sache." ("Talán épp ez az új a manapság írott versekben: ez az eltökélt próbálkozás, hogy ne merülhessenek feledésbe az ilyesfajta dátumok. // Vajon nem ilyen dátumok felõl datáljuk-e magunkat mi is, valamennyien? És miféle dátumok felé datálódunk vajon? // És lám, a vers mégis beszél! Nem felejti el dátumait, de azért - beszél. Igaz, ha szót emel, csakis a maga ügyében. A maga legeslegsajátabb ügyében."⁹ ) Az egyszeri, a datálhatóan megtörtént egyszerisége és költõi tanúsággá fordítása között húzódó mély szakadék, a feladat szinte megoldhatatlan paradox jellege a mûvészet örök többletét engedi meglátni - többet és mást tanúsít, mint ami az adott eseményrõl egyáltalán dokumentálható. A paradox jelleg még világosabbá válik, ha úgy fogalmazunk, hogy a vers datálása, az idõ tényleges kiszakítása a puszta idõkontinuumból csak azáltal válik lehetõvé, hogy a metonimikus áthelyezéssel valami olyasmit mondunk, ami másnak is az ideje, a másik ideje, az idõpont, melyet a vers, mint ami egyedül már csak önmagáért tanúskodik, felidéz, emlékezetünkbe idéz, de nem köt vissza az elmúlt egyszeriségéhez. Más nevek között (metonimikusan) kényszer alá fogja az emlékezetet, hogy felismerje azt az egyszerit, amit kimondani nem a mûvészet dolga. És így érthetõ a kérdés, miféle dátumok szerint datálunk, hogy melyek azok a dátumok, melyekre súlyt helyezünk... A vers, mint minden vers, melynek idõ-pontja van, csak az óra lapjához hasonlítható, melyen a mutató körbe jár, valamilyen idõt mutat, de csak mi tudjuk, hogy itt az ideje, vagy hogy éppen ekkor és ekkor történt, vagy már nincs idõ rá... Ez teszi érthetõvé Celannak azt a kijelentését, melyet a másik híres, Bréma város irodalmi díjának átvételekor (1958) tartott beszédében tett, nevezetesen, hogy a vers és az idõérzék, vagy még inkább az óramutató állása iránti érzék ("die Frage nach dem Uhrzeigersinn"¹⁰ ) a verstõl elválaszthatatlan. "Denn das Gedicht ist nicht zeitlos." ("A vers ugyanis nem idõtlen.") - mondja ugyanott. A versrõl leolvasható egy idõ, de a vers, a maga legsajátabb ügyében szólva, a másiknak mutatja meg az idõt, az idõt, melyet az emlékezet hív elõ a mechanikus körforgáson kívül és túl, s teszi olyan idõpillanattá, melyrõl a lineáris datálás vagy a mutató körforgása nem adhat hírt. De mi felismerhetjük, hogy éppen akkor. Így teremti meg a vers annak lehetõségét, hogy "a másik ügyében", "talán egy egészen másik ügyében" ("gerade auf diese Weise in eines Anderen Sache zu sprechen - wer weiss, vielleicht in eines ganz Anderen Sache"¹¹ ) emeljen szót.
    Nézzünk egy - talán megvilágító - példát a Celan halála után megjelent Zeit gehöft címû kötetbõl:

DEIN UHRENGESICHT,
von Blaufeuern über-
lagert,
verschenkt seine Ziffern,

meine
Herkunft
hielt Umschau, sie geht
in dich ein, die mit-
vereinten
Kristalle
flennen.

Egy arcot, a másik arcát, a velünk még távolléte esetén is szemben levõ arcot villantja fel a vers. Arcot, amelyet nem ismerünk. Minden tettünk egy - akár jelen nem levõ - másik tekintetében, egy másikra tekintettel zajlik, legyen ez a másik akár önmagunk másika. Ez a másik, ez a másik arc az idõt mutatja meg nekünk, azt, amelyik nem leolvasható. A szemben feltûnõ arc leplezi le a faktikus = nem mérhetõ idõt, azt a mindig más és más lehetõségét az emberi létezésnek, amely nem egyezik és nem egyezhet azzal, amit mindennaposan, az adott vagy reális idõben élünk. Nincs már számlap, el-/odaajándékozta. Adakozó, s így nem abban az idõben fordul felénk, amit mérhetünk a mutatók járásával. A számlap nélküli arc egyben - éppen nem leolvasható-kiszámíthatatlan megmutatkozásánál fogva - valami könyörtelen fenyegetést is magában hordoz (idézzük fel Ernst, Dali vagy éppen Malevics harmincas években készített mûveit), ami talán leginkább abban nyilvánul meg, hogy ez az idõpillanat végtelenül kitágul (mérhetetlen). Az arc a kitérést nem engedõ idõt jeleníti meg.
Ezt még hangsúlyosabbá teszi, hogy az arcra kékes láng vetül. A kékes láng - ellentétben a fényt adó vörös lánggal - rövid idejû, inkább elvakító, a tisztánlátást gátló felfénylés, mely még inkább visszaveti önmagába a beszélõ ént. "Használjunk szótárt!", tanácsolta Celan mindig - így aztán megtudhatjuk, hogy a vasfoszfát az, amely égése során, talán kristályszerkezetének víztartalma miatt, kékesen festi meg a levegõt. Az én és a másik, vagy akár másik énem közötti kitágult idõben van lehetõség a körbepillantásra, sõt éppen ez a helyzet teszi kényszerítõvé. Származásom/eredetem, az én soha teljességgel nem tudatosítható kezdeti meghatározottsága tart itt vizsgálatot - melyet a másik/másik énem sem kerülhet el - vagy inkább a nem szokványos elkülönülésben kényszerül az én arra, hogy ebben az idegen, hideg, kékes fényben maga felé tartson, amit magától elkülönülve, a másik által tesz meg. A látvány tehát nem hagyja érintetlenül azt, aki ugyancsak együtt lát. Az, amit az én belát, aminek látványa maga felé irányítja és amiben a másikkal osztozik, kiváltja az együtt szenvedést. (A vers talán egyetlen szótárhasználatot igénylõ szava a flennen, mely jelentésében a weinen/sírni, heulen/panaszolni szavakhoz áll közel, és ófelnémet jelentése: den Mund verziehen, azaz a száj torz elhúzódása, a kín, a kétely megjelenése az arc egy kifejezõ részletén, a szájon.) Az eggyé váló/egyesített kristályok panaszosan hangot adnak. S ki nem hallotta a fellobbanó tûznél a kísértõ, szinte síró hangokat, melyek mindig elõbb vannak, mint a kétséget távol tartó, meleg és óvó vörös lángnyelvek?
Érdemes megjegyezni, hogy a kristály képe, ami itt is feltûnik, meghatározó Celan mûvészetében. Mindazokat az összeálló, de nem szükségképpen együvé tartozó elemeket jelenti, melyek az ellenállás és a megbonthatatlanság képzetét keltik, de amely az elõre soha nem kalkulálható feltételek megváltozásával mégis szabaddá teszi komprimált elemeinek egy bizonyos számát.

Jegyzetek

* A Jelenkor Kiadónál a közeljövõben megjelenõ könyv bevezetõ fejezete.

1 Celan: Der Meridian. Rede anlässlich der Verleihung des Georg-Büchner-Preises Darmstadt, am 22. Oktober 1960. In:
Paul Celan: Gesammelte Werke Bd. 3. Kiad. Beda Allemann és mások. Suhrkamp Verlag, 1983. 192-193. o. Magyarul: A
meridián. In: Átváltozások 1995. 3. szám, Kurdi Imre fordítása, 55. o.

2 Ingeborg Bachmann: Frankfurter Vorlesungen - Probleme zeitgenössischer Dichtung. In: I. Bachmann: Werke Bd. 4.
Kiad. Christine Koschel és mások. Piper Verlag, 1978. 188. o. (Az idézetben a kiemelés tõlem, B.B.)

3 Edmond Jabès: Megtörtént. A helyén volt. In: Athenaeum 1995. II. kötet, 4. füzet, Somlyó György fordítása, 124. o.

4 Vö. Martin Heidegger: Beiträge zur Philosophie (Vom Ereignis). Klostermann V., 1989. pl. 126-131. o.

5 Celan levele Hans Benderhez. In: G. W. Bd. 3., 178. o. (Kiemelés tõlem, B.B.)

6 Vö. Jean Bollack: Herzstein. Über ein unveröffentliches Gedicht von Paul Celan. Hanser Verlag, 1993. 19. o.

7 Hans Jonas: Gedanken über Gott. Drei Versuche. Suhrkamp Verlag, 1994. 16. o.

8 Jacques Derrida: Schibboleth. Für Paul Celan. Edition Passagen, 1986. 47. o.

9 Celan: Der Meridian. Id. német kiadás, 196. o., és magyar, 56-57. o.

10 Celan: Ansprache anlässlich der Entgegennahme des Literaturpreises der Freien Hansestadt Bremen. In: G. W. Bd.
3., id. kiadás, 186. o.

11 Celan: Der Meridian. Id. német kiadás, 196. o., és magyar, 57. o.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/