Kedves Tibor,
a
Jelenkor
szerkesztõi megkérdezték, nem válaszolnék-e
a lap 1996. januári számában megjelent (s elõzetesen
már a JAK napokon elõadott) írásodra, amelyben
Garaczi László
Nincs alvás!
címû
kötetének recepcióját elemezve többek között
engem is kritikával illetsz. Szívesen válaszolok,
ha nem is a kritikádra: úgy gondolom ugyanis, hogy az én
szövegemet (is) egy olyan szempontrendszer érvényesítésével
olvastad, amely meglehetõsen eltorzítja, s erényeit
- ha volnának ilyenek - semmiképpen sem engedi felszínre
jönni. Hogy megengedjek magamnak némi szenvedélyt: szinte
látni sem bírom ezt a torzót. Magyarázkodás
és "dehiszenénnemeztmondtam" és "dehátmiértnemolvastadelrendesen"
helyett álljon itt ezért egy kritikusi hitvallás.
Kritikád
és recepcióelemzésed kiindulópontja az, hogy
ha másban nem is, abban minden bizonnyal konszenzus van közöttünk,
hogy a kritikai szövegen számon kérhetõ az árnyaltság,
valamelyes konzisztencia, a kifejtettség és az interszubjektív
hozzáférhetõség. A konszenzust elismerem, hozzátéve
azért, hogy élveteg mindenevõként én
nagy örömömet találom az olyan, a konzisztencia és
a kifejtettség semmilyen fokával nem jellemezhetõ
s a tudományos értekezõ próza nyelvhasználatától
teljesen elrugaszkodó kritikákban is, amilyeneket a kortárs
magyar kritikusok közül például Ambrus Judit ír.
A fõ dolog az irodalomban - és ki tagadná, hogy a
kritika is irodalom, T. S. Elioton kívül persze -, talán
mégiscsak az irodalmi szöveg gyönyöre, az a kíméletlen,
testies gyönyörûség, amelyet egyik kedvenc tudományos
szerzõd, Roland Barthes emelt piedesztálra. De az is nyilvánvaló,
hogy e testies gyönyör és a diszkurzivitás egymás
ellenfelei. S valóban, ha már értelmezés a
kritika, legyen értelmezés: diszkurzív, követhetõ,
hozzáférhetõ. Meglepetéssel látom azonban,
milyen szûken, mondhatni békaperspektívából
értelmezed ezeket a követelményeket. Úgy tûnik,
nemhogy csak a tudományos próza konzisztencia- és
kifejtettség-ideálját tartod az egyetlen szóba
jöhetõ eszménynek, de mintha még tartalmi megkötést
is tennél: a tudományos próza mûfajain belül
is a Jauá- és Iser-féle fenomenológiai indíttatású
recepcióesztétikát tartod az igazinak, hiszen kifejtettség
és konzisztencia címén ezen elméletek belátásait
kéred számon az elemzett szerzõkön. Nos, szíved
joga, én azonban nem értek egyet veled.
A hermeneutikáról.
Alighanem tévedsz, amikor az irodalmi hermeneutika dialogikusság-eszményét
a tudományos próza megkövetelte elméleti szintû
explicitséggel és egzaktsággal azonosítod.
Gadamer egy helyütt kifejezetten állítja, hogy a dialogikusság
nem
érvek és ellenérvek sorjázását
jelenti, hanem a szöveg "életmegnyilvánulásként",
"másságként" való felfogását,
vagyis - fogalmazzunk köznapian - olyan típusú empátiát
is, amely túlmegy a fogalmilag megragadható közös
nevezõ megkeresésén. Ez egyben azt is jelenti, hogy
amikor a valóságvonatkozások, a mimetikus elemek,
az élmény-magvak kereséséért vagy felidézéséért
törsz pálcát felettünk (egyébként
szerintem mimézis-ügyben egyetlen érintett kritikus
sem olyan naiv, ahogy azt te gondolod, legfeljebb nem él a te fogalmi
sémáiddal), akkor hiba a hermeneutika dialogikusság-fogalmára
hivatkozni. Bár nem hiszem, hogy létezik hermeneutikai módszer,
s azt sem hiszem, hogy szükség volna ilyenre, meglehetõsen
tisztelem a hermeneutika azon belátását, hogy a megértés
és az igazság csak mesterségesen választható
le az életvilágról, illetve a világ tudatos
megélésérõl. Amikor felhánytorgatod,
hogy nem teszünk hangsúlyosan különbséget
szerzõ és narrátor, valóság és
szöveg között, voltaképpen ezt a mesterséges
leválasztást követeled, amelyre természetesen
szükség van akkor, ha mondjuk az irodalmi nyelv specifikusságára
vagy a szöveg recepciójának finomszerkezetére
vagyunk kíváncsiak, de kifejezetten ártalmas, ha idegen
"életmegnyilvánulásként" és ugyanakkor
a saját kultúránk részeként akarjuk
megérteni a szöveget, ahogy azt Gadamer javasolja.
A konzisztenciáról.
Tudományfilozófiai szempontból is meglehetõs
naivitásról teszel tanúságot, amikor a konzisztenciát
kéred számon az értelmezéseken, eközben
azonban fél kezeddel még a hermeneutikába kapaszkodsz
- a hermeneutika és az igazság konzisztencia-elmélete
ugyanis nem fér össze. Ha összeférne, nem lenne
szükség hermeneutikára, elegendõ lenne számon
kérni a konzisztenciát, s megkövetelni, hogy minden
értelmes szöveg a tudományos prózát tekintse
mintájának. Szûkös egy szövegvilág
volna, mondhatnám, fullasztó, hiszen a konzisztencia megköveteli
a mesterséges nyelvalkotást, a többértelmûségek,
a köznyelvi konnotációk kiszûrését,
hogy ezért (vagyis az eleven nyelv feláldozásáért)
cserébe egy önmozgó rendszert kapjon, amelynek relevanciáját
"belülrõl", a rendszer fogalmiságából
nem tudjuk megítélni: ehhez külsõ igazoló
vagy cáfoló tapasztalatokra van szükség. Az elméletek
elszáradnak, ha nem engedjük õket érintkezni
néha a köznapi nyelvvel és a köznapi világmegértéssel.
Úgy gondolom,
a kritikában másfajta konzisztencia érvényesül,
mint a tudományban, nem annyira fogalmi konzisztencia, mint inkább
egy látásmód konzisztenciája. A látásmód
értékeket, személyes vonatkoztatási alapul
szolgáló élményeket, sõt mániákat
és elfogultságokat is megjelenít, és ez a jó
benne. A kritikai megértés véleményem szerint
egyáltalán nem hasonlít a tudományos megértéshez,
és ez éppenséggel javára válik. Ez nem
jelenti azt, hogy ne használhatna fel vagy akár alkothatna
elméleteket. S a kritikának, úgy gondolom, mindent
szabad, azaz szabad elméletekre is hivatkoznia, ha szükségesnek
látja - én mindenesetre nem az elméleti megalapozottságot
fogom számon kérni rajta, hanem a gondolati tisztaságot,
a mélységet, a hitelességet, a láttató
erõt, az empátiát, csupa olyan dolgot, ami inkább
az esszé, mint a tudomány sajátja.
A kifejtettségrõl.
A tudományos értekezõ próza alapszerkezete
egyszerû - magad is ezt követed a dolgozatodban -, tézissel
indítunk, megfogalmazzuk az elõfeltevéseinket, és
definiáljuk a fogalmainkat, argumentálunk, azután
levonjuk a konklúziót, amellyel jó esetben visszajutunk
a tézishez. Ez a jól bevált didaktikus séma
azonban az irodalomkritikában nem teszi lehetõvé,
hogy az olvasást folyamatában, élményszerûségében,
váratlan fordulataival és kudarcaival együtt mutassuk
be. Azt hiszem, az én dolgozatomat - amelyet nem akarok mindenáron
védelmezni, mert ma már nem írnám meg ugyanígy,
ugyanezt - emiatt olvastad félre, az ugyanis éppen egy ilyesfajta
értelmezõi kalandra vállalkozik, vagyis egy bejárható
útnak és nem tudományos tézisnek tekinti az
értelmezést. Az értelmezés, számomra,
kalandozás egy kertben, nyilvánosnak szánt elmélkedés
az olvasottakról, jelentések próbálgatása,
hol sodródás a szöveg élményével,
hol elrugaszkodás egy-egy szöveghely alapján, s végsõ
soron kísérlet arra, hogy ezt az utat, ezt a személyes
kalandozást valamiképpen egy potenciális közös
kultúra részének tekintse.
A fogalmi nyelvrõl
és a tudományosságról.
Az irodalomtudomány
egyébként is furcsa képzõdmény, mivel
nem rendelkezik azzal a nagy elõnnyel, amely a matematikai alapú
tudományokat jellemzi: nem értelmezhetõ instrumentálisan.
Ha egy elméletet, egy mesterséges nyelvet értelmezhetünk
instrumentálisan, akkor a konzisztencia, kiegészítve
az operacionalizálhatósággal (remélem, nem
használok túl sok idegen szót), elegendõ az
üdvösséghez: a megértés, a magyarázat
és az elõrejelzés így egybeesik, s nem baj,
ha az elmélet nem szemléletes, ha távol esik a köznapi
nyelvtõl, ha idegen a tudatos élményektõl,
ha redukált; az a lényeg, hogy mûködjön.
Az irodalomkritika instrumentális
értelmezése ilyesféleképpen hangzana: beleteszem
a gépbe a szöveget, végigfuttatom rajta az elméletemet,
és megkapom a - nos mit kapok meg? Az igazságot? A helyes
értelmezést? Ilyen túlzó ambícióval
nem vádollak. Írásod szerint nem mást kapunk,
mint a hatékonyság jólesõ érzését:
az elmélet mûködik, minden elméleti várakozásunk
fényesen beigazolódik, amit beleteszünk a szövegbe,
azt vissza is kapjuk. (Talán a rosszindulat szól belõlem,
de úgy érzem, a tanulmányod második fele, ahol
magad is adsz egy értelmezést a
Nincs alvás!-
ról,
nem fogalmaz meg számottevõen új gondolatokat az eddigi
kritikákhoz képest, azon az elvi belátáson
túl, hogy Garaczi szövegeire alkalmazható az intertextualitás
elmélete.) De vajon azonosítható-e így az irodalomban
a megértés a szöveg hatásmechanizmusainak magyarázatára
szolgáló fogalmi modellel? Vagy ha nem vágyunk többre
az utóbbinál - és ezt egyébként teljesen
tartható álláspontnak tartom - vajon nem vonzóbb-e
akkor is egy újfajta "mûértés", amely nem vonszolja
maga után a tudományos értelmezés egész
fogalmi ballasztját, hanem egyszerûen, az irodalomértés
esszéisztikus nyelvén rámutat a szöveg poétikai
megoldásaira? Én mindenképpen erre szavaznék.
Meggyõzõdésem szerint az irodalomkritikában
nem érdemes feláldozni a természetes nyelvet egy mesterséges
nyelv kedvéért, azért a kétes elõnyért,
hogy így az irodalomkritika egy instrumentálisan értelmezhetõ
tudományos elmélethez hasonlítson, azzal a kis szépséghibával,
hogy nem értelmezhetõ instrumentálisan.
Az interszubjektivitásról.
A legkülönösebb a kritikádban talán az, hogy
az interszubjektivitást, a mások számára való
érthetõséget is egy tudományos jellegû
nyelvhasználattal azonosítod (ha nem értelek félre:
jól definiált fogalmak, világos problémafelvetés,
explicitté tett elõfeltevések és korlátok).
Én éppenséggel, s különösen az irodalomkritika
esetében, az ellenkezõ nézeten vagyok. A tudományos
nyelvhasználat ugyan valóban áttetszõ, de csak
az azonos tudományos dialektust beszélõ tudósok
kicsiny körén belül. Ez a kicsiny kör tartja elevenen,
definiálja és használja ezeket a fogalmakat. Az irodalom
- a szépirodalom és kritika - nyelve, potenciálisan
legalábbis, ennél jóval nyilvánosabb, s ezzel
a nyilvánossággal persze együtt jár a konnotációk,
a szubkulturális vagy privát jelentések megsokasodása
is. A kritikus mûvészete éppen abban áll, hogy
a maga lényegében privát (bár sokféle
forrásból táplálkozó) nyelvével
képes e tágabb kulturális közösséghez
kapcsolódni, és formálni tudja ennek a kultúrának
a nyelvét. Erre nincs recept: nagy kritikus az, aki megcsinálja.
A kritikus tehát
egy kulturális közösségnek beszél, megfogalmazásokat
és értékeket kínál fel, és ezzel
állandóan újraalkotja ezt a közösséget,
ugyanúgy, ahogy a tudós teszi a maga szûkebb közösségével.
Õszintén szólva számomra ez a kritika egyetlen
értelme. Persze egy kulturálisan erõsen széttagozódott
világban nagy a tudományos szubkultúra kínálta
biztonság és bizonyosság csábítása,
de véleményem szerint ez afféle szirénhang:
a kritika halálát jelenti, ha tudománnyá változik.
Éppen ez a fajta interszubjektivitása vész el ugyanis,
amely hídként szolgálhatna tudományos nyelvek,
irodalmi nyelvek és kulturális nyelvek között,
s amelyben - talán ez a legfontosabb - olyan jelentések és
értelmek fogalmazódhatnak meg, amelyek valamiképpen
szabadon röpködnek nyelvi gettók és szubkultúrák
között, csábítóan vagy meggondolkodtatóan,
de mindenképpen eleven inspirációként.
Ezért aztán
nem támogatom azt a gondolatodat sem, hogy "alkotó nyereség
a szemiózis végtelen szabadságának felismerése".
Olyasfajta nyereség ez, amely egyfelõl triviális -
ugyan ki védelmezne ma valamilyen objektivista értelmezés-elméletet?
-, másfelõl viszont, ha módszertani javaslatként
értjük, önromboló. Az értelmezéstõl
azt várjuk, hogy értelmeket és jelentéseket,
igenis, filozófiai, morális, politikai és bármilyen
más jelentéseket hozzon létre, mert kedveljük
az ilyen értelmeket és jelentéseket (én legalábbis
kedvelem õket), ami nem jelenti, hogy bármelyik értelmet
vagy jelentést diktatórikusan érvényesíteni
szeretnénk. Az értelmezés kísérlet az
értelemadásra. Mire lenne jó egyébként
az egész?
Barátsággal
üdvözöl:
Az itt következõ két
írás hozzászólásként érkezett
Takáts József és Bónus Tibor a Jelenkor januári
számában közzétett
tanulmányaihoz, melyek eredetileg
1995 õszén Pécsett, a JAK Tanulmányi Napok
keretében a kritikáról tartott konferencia
elõadásaiként hangzottak
el. Elõzõ számunkban Kulcsár-Szabó Zoltán
(A párbeszéd remény[telenség]e), Radnóti
Sándor
(Beckmesserkedés) és Bikácsy
Gergely (Posztbeszéd és dignitás) hozzászólásait
közöltük. - Olvasóinkkal e helyen tudatjuk,
hogy Bikácsy Gergely említett
vitairatának megjelent szövegébe néhány
ponton a szerkesztõség hibájából súlyos,
értelemzavaró
hiba került. A 284. oldal 4. bekezdésének
elsõ sorában "párbeszédi" helyett posztbeszédi,
a 286. oldal 4. bekezdésének utolsó
sorában "sajátos" helyett
sajnos, a 287. oldal utolsó bekezdésének elsõ
sorában "véleményünk" helyett véleményük,
a 288.
oldalon, alulról az ötödik
sorban "stádiumban" helyett stúdiumban olvasandó.
A szerzõtõl és az érintettektõl (különös
tekintettel
arra, hogy vitairatról van szó)
elnézést kérünk. - A szerk.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu