A kora középkorban, a zsidókereszténység kultúrkörében senkinek magyarázatra nem szorult, hogy a szentségre törekvés elsõdleges parancsa a humilitas et obsecratio; a megalázkodás, a legörnyedés; az abban való versengés; az elõreengedés, az eltörpülés. A szentségben való versengés illemkódexe szerint a szentember minden társát és minden elõdjét a szentségben nagyobbnak, érdemesebbnek, feljebbés elõbbre valónak tartja, és aszerint viselkedik: nem "vetélytárs" õ, hanem "eszménykép", olyan, akit a humilitasban tökéletesebbnek, isten elõtt kedvesebbnek tartanunk egyenesen kötelességünk, s keresztényi "ösztönünk" amúgy is így diktálja.
A feneketlen szakadék másik oldalán, az iszlám játékszabályai ennek az ellenkezõjét írják elõ
megörökölve a 232 kõbálványnak áldozó, sivatagban nomadizáló arab õseinek törzsi vetélkedését, egymást hergelõ hetvenkedését, nagyotmondását, tevefuttatásaira fajzó rituális hencegõversenyét, az iszlám perzsa/arab szentemberei egymást túllicitálva kérkednek Allah "kizárólagos barátságával", ill. "szerelmével", s ez a rituális dölyfösködés, a mufakhara odáig megy, hogy nem gyõzik egymást hátraparancsolni rangban és "istenszerelemben"; egymás csodatételeit fitymálják, látomásait kicsinyelik, és konokul kitartanak amellett, hogy maga Allah az elsõsorban részrehajló, nekik kedvezõ, "võlegényi" szerelmének kegyeit nekik tartogató.
A kereszténységben az ilyen isteni kedvezést illendõ volt megröstellni, s olykor a szent nõ, a kegyes férfiú osztentatíve meg-megeresztett egy-egy hiábavaló tiltakozást. Kínos, ha valaki istene "kedvencének" bizonyul, és megsínyli, hahogy az Ég kivételez vele. Ávilai Szent Teréz könyörög istenének, hogy eresztené le a templommennyezetrõl; Copertinói ("Szájtáti") Szent Józsefet rendtársai hol elutálják, hol megtépázzák; végezetre kolostorról kolostorra "toloncolják" örökös levitáló felhuppanását a levegõégbe sehol nem látják szívesen.
Az iszlámban az eszmény, a szufi ideál a szuper-stréber. Minden elõdje ha nem "tehetségtelen kezdõ" avagy "kontár", az õ eljövetelének megjelentõje, az õ legendájának bearanyozását szolgálja. Így pl. Ruzbihan Baqli XIII. századi perzsa szentember gyanúba veszi Abu Yazid Al-Bisztámi VII. századi szufi "eggyéválását" Allahhal, majd látomásban végigsorjázza szufi felmenõit, s lesújtó pillantásával megállapodva a sor végén álló Abu Yazidon, "látja", amint Al-Bisztámi elébe kuporodva meghunyászkodik, és Baqli istenlátói rangját és felsõbbségét elismerni kényszerül.
Kevesen emlegetik annyit "Nagy-Szent Bajazidot" (Abu Yazidot), az istenséggel önkívületesen eggyé váló bagdadi vallásos botrányhõst, mint a XII. század szufi polihisztora, Ibn Al-Arabi; de õ is, váltig a mufakhara jegyében, hogy szarvat akasszon vele. Szerinte Al-Bisztámi eksztatikus szóömlése, glosszoláliája nem Allah ihletése volt, hanem tajtékos lefetyelés; míg viszont ha õ önkívületbe révül, és az õ szájából törnek elõ azok a különös jubilusok, minden szava "Allah nyelve-forgató parancsa" minden igéje kinyilatkoztatásértékû és -erejû. [Elõtte, utána, sorra-rendre, Wasititól Shibliig, Sahltól Muhasibiig, majd' minden szufi szentember azon kezdi, hogy meghazudtolja Al-Bisztámi "megistenülését", és a maga és látomásai igazolására a "hamis vizionáriuson" veri el a port.]
Éppenséggel nem egyértelmû Al Hallaj, [ejtsd: Al-Halladzs. Eddig mindenütt a fonetikus átírást alkalmaztam, de itt Louis Massignon nagy francia orientalista tiszteletére, akinek monumentális monográfiáját követve dolgoztam (egyebek közt) megtartottam azt, ahogyan olaszok/angolok/franciák a szufi megamártír nevét írják.] a "Krisztusmajmoló" megamártír viszonyulása sem Al-Bisztámihoz, mert hol az az érzésünk, hogy tüntetõen "agyonhallgatja" vetélytársát az istenlátásban, hol ködös célzásokban említi mint elõfutárját megjelentõjét
Al-Hallaj öngyötrõ intellektus, a belsõ és külsõ ellentmondások küzdõtere. I. sz. 858-ban Délnyugat-Irán egy eldugott falujában, Turban született, de mert Iránnak ezen a részén erõs arab befolyás érvényesült, soha nem tanult meg perzsául. Teljes nevén Abu Abdallah al-Hussayn ibn Mansur ibn Mahamma al-Baydawi al-Baghdadi al-Hallaj. Apja, Mansur, tûzimádó volt, de iszlamizált; nagyapja, Mahamma, zoroasztriánus volt, és halálig az maradt.
Egy ideig apja mesterségét folytatta, gyapjúkártoló volt (innen a neve, Al-Hallaj) de amikor a család a dél-iraki Wasit szunni-arab városába költözött, vaskalapos ortodox hanbalita rótára verték bele a Koránt. Mint vándordiák, visszatért az iráni Tustarba, ahol a neves misztikus, Sahl beavatta az elsõ basrai szunni szentek, Hassan és társai látomástörténetébe. Tanulóéveinek állomásai: Khorasszán, Basra, Bagdad. Basrában, amilyen zöld még, valósággal labdáznak vele: az országos hírû Junayd jobbkeze, Amr Makki átjátssza famulusának, a síita Abu Yaqub Aqtának, aki vejéül fogadja. A szunni kamasz apának síita feleségétõl három fia, egy lánya és életkeserítõ, véget nem érõ családi belviszálya származott: akkora törzsi háború, amely a nagypolitika területére is átcsapott, és az életútját végigkísérõnek az az érzése, hogy Al-Hallaj az ûzöttség, a felelõsségre vonások, a személyét fenyegetõ veszély elõl látomásokba menekül.
A kultúrkörök áthidalhatatlan szakadékán át közszereplõkre/mozgalmakra anakronisztikus "címkéket" ragasztani nem volna szabad, de megközelítésül ha azt mondjuk, Al-Hallaj "baloldali" volt, nem vétünk nagyot. Úgy volt baloldali, mint a balga szent; ájtatból vagy megideologizált részvétbõl, mint a dél-amerikai marxista felszabadításteológusok persze mutatis mutandis, õ koráni alapon.
I. sz. 883-ban a zandzs felkelés tartotta rémületben a kalifátust. Kelet-afrikai néger rabszolgákból és Szudánból idehurcolt etiópokból állt ez a munkáshadsereg a zandzsok; közmondásossá vált az az embertelen kíméletlenség, ahogy megdolgoztatják õket, ahogy halálra verik az iraki sóbányákban. Jó esztendeig eltartott, amíg a gyengekezû Abbászida, Muwaffaq kalifa a lázadást leverte, de addig a két pártra szakadt országban mindenkinek színt kellett vallania. A "nagyszufi" Junayd és országos uszálya a jámborságba való visszahúzódást, az imába menekülést tanácsolta és képviselte, a szemet hunyást a szadizmus, a behódolást a zsarnok elõtt
Al Hallaj hogy szent együgyûségében-e avagy szerencsétlenségére a "síita bandával" szembehelyezkedve Allah Könyörületének és Igazságosságának a pártja felé illegett, ha nem csatlakozott is hozzá. Apósa, felesége, síita klánja rátámadt, bujkálnia kellett, s nem elõször: beletanult az eltûnésbe.
Hogy "tenyérbemászó képének", irritáló hangjának vagy provokatív személyiségének köszönhette ki tudná megmondani? Ám aligha vetnénk el a sulykot, ha azt mondanánk, hogy helyzete váltig tarthatatlan volt, és ebben a tarthatatlan helyzetben élte le életét: ez tragédiájának a kulcsa.
Ahogy a zsidókeresztény kora középkor Európájában óhatatlanul bekövetkezett a pápaság birkózása a világi hatalommal, ennek a küzdelemnek megvolt a megfelelõje a X. századi iszlámban is. A kor szellemi virágbaborulásának, jól tudjuk, a keresztény kolostorok scriptoriumaiban utóbb mi is hasznát láttuk; Al Mamún, a Fényesábrázatú nagy kalifa, noha a síitákhoz húzott, eléggé hagyományellenes volt ahhoz, hogy a bosszút forraló elvakult-ortodox hanbalitákkal mit sem törõdve, Bagdadban felállítsa és pénzelje a Bayt al-Hikma központot a Fordítók Házát. Több száz írástudót foglalkoztatott itt, hogy a bölcselet, az orvostudomány, a csillagászat hellén pátrimóniumát irodalmi arabra forgassák
az iszlám kultúra e minireneszánszának idején nesztoriánus keresztényekkel, zsidókkal, zoroasztriánus perzsákkal lehetett találkozni Bagdadban, de még buddhistákkal is; és Al-Hallaj, a tudásszomjjal teli fiatal szufi akinek "menlevele" is volt, és akit hivatalosan waiznak, vándorprédikátornak ismertek el habzsolta-itta, amihez csak hozzájutott. Arisztotelészt (vagy amit annak hittek); Plótinoszt; a gnózist valahány változata csak volt; de pillanatig se felejtsük, hogy a Bayt al-Hikma a tudás, a kutatás rezervátuma volt csupán; a szellem e viszonylagos szabadsága csak addig tartott, ameddig a kalifa védõszárnyát fölébe terjesztette azon túl: a rendõrség elhurcolta a másolót, ha esküjét megszegve, falszafát (filozófiát) másolni merészelt; jaj volt az írástudónak, ha az arra õgyelgõ hoi polloit olyan "tudással" traktálta, ami a Koránban nincs.
I. sz. 887-ben, harmincéves korában, a vándorprédikátort a szunni kormányzat ügynökei elfogták, bebörtönözték, majd Nahiyat al-Jabal városában félúton az iráni Sus és az iraki Wasit között a fõtéren kikötötték, és nyilvánosan megkorbácsolták
oly korban, amikor a vádat a gyanúsítottal közölni nem volt szokásban, nem csoda, hogy vérsebes hátát gyógyítgatva, a vándorszufi maga is találgatásokra volt utalva. Vagy (1) összetévesztették egy agitátorral, (2) alkalmasint izmailitaízû, iszlámgyalázó kijelentés szaladt ki a száján, amikor egyik beszédében azt állította, hogy Jissza (Jézus) a Megígértetett Mahdi maga volt, és Második Eljövetelekor, emez Igazak Legigazabbja mikoron majd szembeszáll a tévelygõkkel, a képmutatókkal és a hatalmaskodó elvetemültekkel az Égbe vezetõ Igaz Ösvényt lészen meghirdetendõ, (3) tagja a qarmathiánusok Abbászida-ellenes földalatti mozgalmának. Ez lett volna a legsúlyosabb vád, s hogy elengedték, arra utal, hogy a vádat elejtették.
A qaramiták vagy qarmathiánusok "szélbaloldali" síita mozgalma a nevét izmailita alapítójától, Hamdan Qarmattól kapta. Számuk egyre nõtt, mozgó táboraikkal örökké úton, hiába próbálták õket elfogni; ott tanyáztak/nomadizáltak a szíriai sivatagban al-Kufa körül; s jóllehet vezérük i. sz. 899-ben eltûnt és nyoma veszett, annál vadabb fanatizmussal hajtották végre örökhagyását. Felesküdtek az Abbászidák uralmának megdöntésére, s csak a vak nem látta, hogy partizán harcmodorukkal szemben a kalifátus államgépezete jóformán tehetetlen. Vásármegrohanásaikkal, emberrablásaikkal, éjszakai merényleteikkel rettegésben tartották a városokat; s utóbb egy mestercsellel a mekkai zarándoklatok rendjét is sikerült megbontaniuk, amikor a "szentségtörõk" i. sz. 930-ban elrabolták a Kaaba "házában" õrzött fekete kõtömböt, az al-Hajar al-Aswadot. A követ huszonkét évig "fogva tartották", és csak 951-ben adták vissza titkos üzenetben sivatagi eligazítást küldve az ulémáknak.
Hagiográfiája szerint Al-Hallaj, csodatételei és vértanúhalála nélkül is, az iszlám világ második Bin Battutája lehetett volna, ha utazásainak csak a fele igaz; mert pl. az, hogy "Kínában járt", valószínûtlen
kikorbácsoltatása után öt évig úton volt mivelhogy felismerte látomásaiban "küldetését" (tán a kalifátus "erkölcsi fertõjének" a megtisztítását? Nem tudni: nála minden belefullad a "látások" lila prózájába) bár utazásai is mindinkább meneküléshez hasonlítottak. Bejárta Nyugat-Perzsia és Khorasszán arabizált vidékeit, majd i. sz. 893-ban megállapodott szülõföldjén, hogy leírja látomásait; ekkor született negyedik gyermeke, legfiatalabb fia, Hamd, aki utóbb, férfikorban, szemtanúja volt kivégzésének, és leírta mártíriumát
bármerre megfordult, Al-Hallaj túl sokat, a kelleténél többet emlegette Jézust, a "Közbenjárót", s egy helyütt "Jézus-majmolásáért" kis híja megkövezték. A mutaziliták teológusok, a Kalam "eszesebbjei", akiket "megfertõzött" a görög falszafa szelleme, és arra bátorított, hogy mindent megkérdõjelezzenek és agyonmagyarázzanak (mintha bizony a Korán kinyilatkoztatása az õ árgumentáló igazolásukra szorulna!) ellenfeleikkel, a síitákkal együtt versenyt szidták a szentet, csodáit kétségbe vonták, õt magát vásári kóklernek, szemfényvesztõnek bélyegezték, és fel-feljelentgették mint izgága felforgatót. Ennek ellenére rajongóinak száma egyre nõtt, és beléjük látó "gondolatolvasó" mutatványaitól elragadtatott hívei kezdték úgy emlegetni, mint "a szívek legbensõ titkában is olvasó" szentembert a "Léleklátó Gyapjúkártolót".
Al-Hallaj háromszor járt Mekkában, noha egy ízben olyan (titkon gyakorta rebesgetett) szentségtörõ szólamokat is megkockáztatott, hogy "ahol az igazhívõ van, ott van Mekka", hiszen aki Allahhal eggyé válik, és istenszerelemben él, az maga körül hordozza a Kaabát, s abba bezárva él; ezzel mintegy kétségbe vonva a Zarándoklat a hadzs feltétlen szükségét, holott e kötelesség az iszlám "ötödik pillére" (amiben egyébiránt Al-Bisztámi eretnek tanítását visszhangozta vesztére) második zarándoklata alkalmával, i. sz. 894 táján, Al-Hallajt utolérte a szufi népszerûség átka, azoké, akik belenõnek a "közéletbe". Mert ahogyan a keresztény kora középkorban a szentek tetemeit széthordták/szétlopkodták relikviának, az iszlámban az eleven szufinak a hatalom volt a szétmarcangolója, ha találkozott vele: vagy hogy magába ölelje és "melléállásával" igazolja uralmát, vagy ha nem áll kötélnek hogy kiátkozza és beletapossa a földbe.
Testérõl foszló rongyok lógtak, ahogy szegénységi fogadalmához illõ: így érkezett a szent város határába. Tanítványok vették körül titokban "testõrei" is egyszersmind lassan haladva a tömeg közepén, mert félezer hívõ szegõdött hozzá (fegyvertelenül ugyan, de a hatóságnak mindenki szemet szúrt, aki, mint õ is, a qarmathiánusok föld alatti fellegvárán, Mekka felé Basrán keresztül vette útját) a Mekkában élõ szufik rendháza nem fogadta be ráfogták, hogy "gonosz dzsinn szállta meg". A következõ évet a fõvárosban töltötte, hogy felvegye a kapcsolatot Bagdadban élõ egykori mestereivel, Nurival és a török származású Shiblivel, aki Muwaffaq kalifa valahai követeként a palotába bejáratos volt, tartotta a kapcsolatot a mindenkori hatalommal, s most mintegy tüntetve az országos hírû istenlátó barátságával a szentet bevezette az Udvarnál. Nemsokára Mutadid kalifa indiai követének kíséretében Al-Hallaj hajóra szállt, és térítve, csodamívelve végigjárta a szubkontinens nyugati partjait. S ezzel újabb ötéves "utazás" menekülés/hányattatás következett.
Tudása veszedelmes excesszusokra ragadtatta: akármi foglalkoztatta, nyomban felbukkant beszédeiben is, és ezért a gyanú árnyéka egyszer az eretnekség, másszor a blaszfémia vádja váltig a feje fölött lebegett. Nyugat-India partjain már jártak elõtte síita térítõk, jórészt eredménytelenül, és nem jó szemmel nézték a szunni vetélytárs térítõ portyázását. Az Oxuszon túli turkmén hitetlenek, az ujgurok között a manichaeus ellenvallás, a zandaqa dualizmusát támadta; következésképp ellenfelei nyomban rásütötték a manichaeus bélyeget. I. sz. 902-ben visszatért Bagdadba de mintha darázsfészekbe pottyant volna; s ha a hanbaliták csak tiltották a dogmák firtatását, a szélsõséges zahiriták szerint a Korán szövege több ennél: halandó elmének illethetetlen, az ige szentsége halandó szájnak bolygathatatlan. A zahiriták "fõügyésze", Ibn Dawud, maga is neoplatonikus író-polihisztor, legérzékenyebb pontján támadta meg a "Gyapjúkártolót". Ha a Misztikus Nászban az istenség a szufit "magába nyeli", és az istenszerelem a mahabba az Allahhal való egyesüléshez vezet, akkor Al-Hallaj, az istenséggel való egylényegûségének káromlásszólásával fõbenjáró bûnt követ el...
Mielõtt a hitjogtudósok ez újabb intrikája börtönbe juttathatná, a vizsgálat elõl Al-Hallaj újabb mekkai zarándokútba menekül. Magábaszállásával felkészül az immolációra arra, hogy az "istenszerelem óceánján" odavész. Glosszoláliás delíriumokkal andalítja híveit, angyalnyelven jubilusokban szól hozzájuk, és õk vastagodnak a hitben. Szûnni nem akaró istenlátásának mazochista megvágyásaival felkészül, hogy a kalifátus adóbérlõinek és pénzváltóinak züllöttségén kétségbeesve, a Romlás és a Hitehagyás váltságául odadobja magát eszköznek, ill. magatehetetlen áldozatnak amilyen Krisztus volt -, ha kell, hitének megvallásával a kereszten. Könyörög Szerelmeséhez, Allahhoz, hogy fordítsa ellene az Ummát az Arab Világ Igazhívõ Egészét és elgyalázva haljon meg, eltûnésében vesse ki a föld és az emlékezet
Jeruzsálemen át, 905-ben tér vissza bagdadi házába, ahol elsõ dolga, hogy kertjében "kegyházikót" építsen, amely kicsiben a Kaabát formázza. A kihívást általános felhördülés követi. Al-Bisztámi mini-Kaabája óta több kísérlet történt, hogy az iszlám emez "ötödik pillérének" a nagy többség számára amúgy is teljesíthetetlen követelését fellazítsák, enyhítsék; s volt példa rá, hogy i. sz. 830-ban, Samarrában, török zsoldosainak maga a kalifa építtetett "kegyházikót", amely a mekkainak szakasztott mása volt. Ám Al-Hallaj szentségtörõ mini-Kaabájával maga ellen hangolta az Udvart, ellenségeinek táborát pedig vérig ingerelte hallgatósága züllöttségét ostorozó hitszónoklataival, amelyekben mintegy kikövetelte magának a vértanúságot.
S ekkor, tudtán kívül, olyan udvari intrikába keveredett, amely palotaforradalomnak indult. A szunni hanbaliták ókonzervatív szárnya el akarta mozdítani trónjáról a gyermek Muqtadirt korrupt környezetével egyetemben, és ellenkalifát is jelölt Ibn Al-Mutazz személyében: Al-Hallaj lett volna vallásügyi tanácsadója "lelki vezetõje"; mit sem tudott róla, hogy éppen õt kik mire szemelték ki
a palotaforradalom dugába dõlt, s egyik áldozata Al-Hallaj lett: azon nyomban "rendõri felügyelet" alá helyezték, begyûjtötték és lajstromba vették az ellene felhozható vádakat. Hívei százával buktak le, magát a szentembert három napra kipellengérezték, feje fölött a felírással: A QARMATHIÁNUSOK KUTYÁJA. Még nem volt veszve minden, titkos erõk a háttérben fõrendû hívei és Shagab, Muqtadir kalifa anyja keresztülvitték, hogy megússza a vésztörvényszéket. De be kellett költöznie a palotába, ahol Nasr fõkamarás kegyes jóindulatából "védõõrizetben" élt-írt és imádkozhatott. "Szabad ki-be járását" is biztosították azzal a feltétellel, hogy nem él vele...
I. sz. 913-tól 922-ig ez a kilencéves államfogság volt életének legtermékenyebb korszaka. Zárt lakosztályt építettek neki: látogatókat fogadhatott, de onnan ki nem mozdulhatott
fogsága idején keletkezett teozófiai traktátusaiban újraalkotta Iblis, a sátán alakját. Nála a sátán nem a Gonosz, hanem a félreértett, félresikerült Jóság és a mértéktelen istenszerelem hordozója. Bûne hogy Ádám, az elsõ ember elõtt nem volt hajlandó térdet-fejet hajtani és lekuporodva meghunyászkodni nem bûn, hanem az õ nagyobbszerû, magasabb rendû imádása Allah szüntelen látásában. Egyfelõl a teremtményt esendõnek/gyatrának/gyarlónak tartotta (amit az iszlám Umma általános züllése egyfolytában bizonyít), másfelõl Teremtése tökéletességében az Alkotónak eleve nem volt, nem is lehetett szüksége emez agyagból gyúrt hitvány féregre, aki csupán a Mindenség makulája. A sátán "Ibrahim tanúja", az egy-igaz ábrahámita hitvallásban a legigazabb hanif (egyistenhívõ), mert elveti azt a manichaeus elgondolást, hogy a mindenségben, Allah mennyei trónján kívül másik trón ellenzi, hogy e trónon amaz Ellenlábas õ legyen
Al-Hallajnál a sátán a legszertelenebb istenszerelem kiszolgáltatott foglya, a szerelemféltés tébolyultja. Allahhal való megölelkezésében olyan, aki más misztikus társat a Võlegénnyel egyesülõ mennyei gyönyörben meg nem tûr, és Allah szerelmében senkivel nem osztozik. Angyaltermészete révén Iblis ezzel az Eggyéolvadásnak oly tetõzõ fokára jutott, ameddig a mindközönséges teremtmény fel-felvillanó Allah-látása és eskóros istenszerelme fel nem ér.
Hogy ellenõrizték-e írásait, és nyomára jöttek-e vajon e hallatlan, Allah-káromló tanoknak, a kicsempészett írások tartalma kitudódott, avagy lehallgatták beszélgetéseit látogatóival nem tudni. Akár ennek volt tulajdonítható, akár a személyi változásoknak a hatalomban, tény, hogy pártfogója, Nasr fõkamarás, szorult helyzetében kénytelen volt az "istenkáromlót" a palotából kilakoltatni. Átszállították a börtönbe, de itt is külön cellát toldottak az épülethez, ahonnan a szentember átjárhatott a tömlöcfolyosókra, hogy "vigasztalást vigyen társainak", és kiléphetett a kertbe, hogy ott terítse le imaszõnyegét; de többé írókészséget nem kapott.
Fõ ellensége, Hamid Ibn Al-Abbas, nagy hatalmú adóbérlõ és Muqtadir kalifa bankárja elérkezettnek látta az idõt, hogy végezzen vele. A cselszövés sakktábláján egyre-másra félretolja, lekenyerezi lebénítja vagy lehetetlenné teszi mindazokat, akik rokonszenveznek vele: a görög-eunuch Kushuri nagyvizírt, a szintén görög származású Nasrt, a fõkamarást, majd a háremben parancsoló Shagabot, a kalifa anyját.
Perbe fogásának híre lázba hozza Bagdadot. A "Gyapjúkártoló" híveinek tömegtüntetése zavargásokra vezet ami csak meggyõzi Hamidot a szufi szent veszedelmes felforgató voltáról, s mintegy megérezve rajongói fegyverkezését, nehogy a "Tízezrek" a tömlöc megrohanásával kiszabadítsák, azonnal intézkedik.
Al-Hallajt láncokban hurcolják elõ börtönébõl, és "rögtönítélõ vésztörvényszék" elé állítják. A fõbb vádak ellene: 883-ban a sófejtõ robotra fogott zandzs rabszolgák lázongásának õ volt a felbujtója. A qarmathiánus zendülõkkel egy követ fúj. Az Abbászida-ellenes külfölddel tartja az összeesküvõ kapcsolatot. Imposztor, aki kiadja magát a Megígértetett Mahdinak. Krisztus-majmoló, aki hogy õ volna Jissza második testetöltése, merészeli hirdetni magáról. Bagdad mellett, tustari házának kertjében "kegyházikót" emelt, mely a Kaaba szentségházát formázza hogy eretnek példájával aláássa az iszlám ötödik arkhanját, a mekkai zarándoklatot. Allah-tagadó, aki fondorlatosan hitelt ad a manichaeus tévelygésnek. Allah-káromló, aki Iblist, a Shaytant az istenszerelemben minden igazhívõnek fölébe helyezi. Allah-gyalázó, aki a Legfõbb Lény Igazságának, al-Haqqnak nevezni és ennenmagát egylényegûnek hirdetni Allahhal nem átallja.
Ha Szent Agáta rámosolygott levágott emlõire a tálon Al-Hallaj örömtáncot járt láncaiban, amikor a vesztõhelyre vezették
ha ezt akarta hogy mint hitegyalázó, kitaszított ex-lex, halálok halálával haljon ezt megkapta
még hálálkodott is érte, és hogy fenékig kiélvezhesse, válogatott kínzásait három napra húzták ki hogy csonkíttatásai közben megimádkozhasson, és elkiálthassa önkívületes igéit és mindazt, amit a látomás a nyelvére ad. De mert a hagiográfia a földön járó valóságábrázolásra fütyül, Al-Hallaj kegyesnél kegyesebb igékkel válaszolgat kérdezõinek, és hosszan nyilatkozik nyelvének kitépése után is, tövestül.
Az apránként, szinte izromonként való kivégzés szadista katalógusa ez, széthullana tõle a cirkuszi szalmabáb de Al-Hallaj csudamód gyõzi aranymondással/örök érvénnyel, vérrel, vére csurgásával akószám, élete utolsó szikrájának elaprózásával
beláthatatlan tömeg nézi végig, amint rámérik az ötszáz korbácsütést, hogy utána mindjárt lecsapják kezét-lábát, de még van annyi lélekjelenléte, hogy karcsonkjával bevérezze arcát: "nehogy bárki azt gondolja, ahogy kimegy belõle a vér, elsápadása hogy attól van, mert fél: a hõsök vérükkel való szépítkezése már ilyen"
hû szolgája arra kéri, hagyjon rá örökül életvezérlõ igét, és õ így válaszol: "Megvigyázd, hogy fölébe kerekedj önnön gyarló magadnak; nehogy önnön gyarló magad kerekedjék fölibéd."
A mûsor változatos volt, és akik nem láthatták, a hátul állóknak továbbadták szájról szájra. A hóhér kitolta a szemét, és levágta az orrát. A sokaság "megkövezte". Minthogy a vakmerõ a bántások megbocsátásával válaszolt, a hóhér nekikészült, hogy kimetssze nyelvét
"A nyelvét a gyalázatosnak, a nyelvét! kiáltott oda egy vicsorgó vén banya -, mi jogon veszi szájára ez a kis nyomorult gyapjúkártoló Allah szent nevét?!"
"Beéri a Szerelmes annyival, hogy megalázkodhat Allah elõtt, ki néki az õ Egyetlene, az Egyedül-Való!" A szentember ez örök érvényû igékkel vágott vissza, és az asszonyra kiöltötte a nyelvét. Dacoskodásáért a hóhér méltán bünteti azzal, hogy azon nyomban megmarkolja, és kését ráhelyezi a káromló húsdarabra, hogy kivágja.
Szenvedéstörténetének egyik változata nem említi keresztre feszítését: nyelve kimetszése után fejét veszik "az esteli ájtatosság idején".
A másik változat szerint a rendelet, hogy a kalifa engedelmével és parancsára fejét válasszák el törzsétõl, az esteli ájtatosság után, vagyis késõn érkezett, és a fõvesztést másnapra halasztották. Al-Hallajt éjszakára ott hagyták, ahova a korbácsoláshoz felkötötték volt, éjhosszat ott kínlódott kilógva cölöpén de már nem is õ, csak az a keze-lába-híja csonk, ami maradt belõle; és még beszélt, nyilatkozott, hajnalba nyúló kegyes társalkodást folytatott köré gyûlõ szufi társaival a szufi elhivatottság természetérõl, az igazhívõ lélek foglyulejtettségérõl Allahban, a szerelmi meggyötörtetés szépségérõl és magasztosságáról, valamint az eltûnésrõl és megsemmisülésrõl, a fanáról az eggyé válás istenség-tengerzésében.
Egy harmadik változat szerint (még megvolt a lába), amikor, elõvezetve, a vesztõhely magasán a kivégzõkeresztet megpillantotta a keresztet, ami a "Krisztus-majmolónak" kijár -, úgy megkacagta, hogy a könnyei potyogtak. Majd a kampókat mustrálva, amelyekkel kezét-lábát általverve rászegezik, a keresztfára heverve és készséggel ráigazítva tagjait, így szólt:
"Ó, Allah, Te, Aki mindenfelõl környös-körül megtetszel nekem, és magam Tenéked merrõlfelõl megtetszem, de a titok fátyolával arrólfelõl nem fedezed Orcád Urunk. Beléd vetem bizodalmamat, hogy megadod, ami nekem kijár, és magam meg bizodalommal vagyok ezen Hozzád való felindulásomban, hogy megadom, ami Tenéked kijár."
Egy negyedik változat szerint hajnaltájt fejét vették, és csonkolt testébõl ami maradt, csak azt feszítették keresztre; és csodák csodájára a csonk még élt. Levétel után keresztjérõl (1) a testet szalmatrágyába göngyölték, olajjal leöntötték, elégették, és átvitték egy magas promontóriumra épült mecsetbe a Tigris partján. Onnan, a minaret legfelsõ erkélyérõl a folyó fölé a hamvakat beleszórták a szélbe; (2) felnégyelték, és Bagdad négy kapuja mellett a városfalra kiszegezték; (3) fejét elõbb börtöne párkánya alatt kilógatták, majd póznára tûzve végighurcolták Khorasszán vásárvárosain elrettentõ például: "így jár az, aki az Abbászidák uralma ellen lázad".
Halálakor egyes források szerint 64, mások szerint 68 éves lehetett.
Féltékeny társai közül átkozódásaival kitûnt egy síita misztikus, bizonyos Shalmagani; ez tajtékzó dühében kanboszorkánynak bélyegezte kivégzett riválisát, aki a Korán kiszabta büntetésül (5: 33; 20: 74; 26: 49) "az idõk végezetéig az örök tûzben ég". A történelem iróniája, hogy Shalmaganit i. sz. 933-ban ugyanúgy végezték ki, ugyanott; Al-Hallaj esküdt ellenségét és halálba hajszolóját, a kegyvesztett Hamidot pedig i. sz. 924-ben, egy disznó "tisztátalan" bõrébe varrva, öszvéren végigvitték Bagdad utcáin, míglen végezetül a feldühödött tömeg meglincselte
századokon át mindig akadtak hitjogtudósok, akik egymásra rálicitálva, ügybuzgón bizonygatták Al-Hallaj bûnösségét és az ítélet helyes, méltányos és mértékletes voltát.
*
Ellentétben a zsidókeresztény Szentháromság Egyisten attribútumaival, Allah attribútumai a valóságnál milliomszor valóságosabbak, kilencvenkilenc tiszteletnevének entitatív jellege van.
de trónján sem úgy ül, ahogy kurtácska földi eszünkkel az ülést/ülepet értelmezni szokásba vettük; Õ ugyanis a trónus ülésén mintegy "lebeg"; hisz alighogy beleülne, abban a szempercenetben a gyémánttrón, gyémántemelvényestül elolvadna és mivé? Fénnyé, nagyon természetesen, beleolvadva az istenségbe, lévén Allah maga is "fénylény", de annak olyan felsõfoka, hogy ekkora fényerõrõl/lumineszcenciáról a földi ívfények álmodni sem álmodhatnak a lézersugár hozzá képest tapló és kova
az istenség akkora fényt áraszt, hogy attól nem látni az istenséget, és maga az istenség akkora, hogy Tõle nem látni a belõle áradó fényt. (Igaz, ha istenével nagyzolni kell, az iszlám mögött a kereszténység sem marad el, mondván, hogy a földi fény az istenség árnyéka csupán, lex est umbra Dei. Üresen csengõ udvari szólamok ezek, amilyenekkel a Mindenség Uralkodójának udvarlására járulni szokás, kivált, ha "odáig" felengedik a nászra/egyesülésre bejelentkezõ misztikust)
az információk olyan tömege áll rendelkezésére a jámbor kíváncsiskodónak arra nézvést, hogy Allah mekkora, angyalai mekkorák hogy abba beleszédül. A trón smaragdzsámolyának irdatlansága és intersztelláris távolsága a trón lábától, a trónõrzõ szárnyas sárkánykígyó méretei és tisztelettudó távolsága a trón zsámolyától stb. Ámde nem kell aggódnia rádiócsillagászainknak, ha a mennyei távolságok e tömkelegén, az ezer mérföldek e tobzódásán legeltetik a szemüket; hiszen tudott dolog, hogy a ma ismert multiverzum léptékén e két istenség akár a Szentháromság Egyjahvé, akár Allah, az Irgalmas, a Könyörületes alig megtetszõ játékfigura csupán, dobozból rugódzó keljfeljancsi, rúdon bukfencet forgó rongypojáca
ami az Allahhal, a "Võlegénnyel" avagy a Kozmikus Mohameddel, a "Tökéletes Férfiúval" való szerelmi egyesülést, annak megvágyását és örömteli beteljesülését illeti, csak a vak nem látja, mi a mozgatója: az arab Közel-Kelet homoszexualitása minduntalan kiütközik belõle, s valójában ez az, ami a misztikus ezotériák köntösében a farát himbálja. Közismert, hogy egynémely nagy szufi szent háztartásában a négy feleség mellett fiúszeretõ is élt, akit a "tanítványok" közül választott s le-lecserélt, de amíg a szép legény bírta kegyeit, õ volt a "fõfeleség", titoknok, testõr, akolita az Udvarnál, útitárs a mekkai zarándoklaton. Az sem véletlen, hogy a szufik között, még rendházaikban is, nagy kultusza volt a kendõzésnek, az illatszereknek
a rossznyelvek szerint a szufi ezotériákban találkozni Allah "nemi szervével" is, méreteivel, gerjedelmével és ondójának Tejút-kiömléseivel. E kiadatlan írások ismeretlenek elõttem, de nem tartom lehetetlennek hiszen egy kevéssé ismert ógörög hitrege szerint Zeusz, roppant hímtagját a khaoszmoszba beleeresztve, világot teremtett; és tudjuk, milyen országos jelentõsége volt Óegyiptomban a fáraó nagy, templomi maszturbálószertartásának, mi nélkül a Mindenség Rendje összerogyott volna
de még ha a szufi misztika ismert korpuszánál maradunk, akkor is van min ámuldoznunk elég. Így pl. ami Allah "Nyakszirtjének" vagy csupa fény "Orcájának" megpillantását illeti, a Vele való mentõl kegyesebb társalkodást, vagyis hát az istenlátást az elragadtatásban nos: mi sem természetesebb, mint hogy e látások oly valóságosak, hogy realitásuk töményebb a hétköznapok valóságánál; ám nekünk messzirõl, éktelen messzirõl érkezõ kívülállóknak csak úgy valóságosak, amilyenek Marcel Marceau "üvegfalai": ahogyan õ a levegõn, a légnemû semmin araszolva végigsimít, bennünk, nézõkben menten felmerül az üvegfal érzete, "kirakatüvegnek" érezzük azt a semmit, s oly vastag táblaüvegnek, hogy lehetetlen volna "belelépni" vagy "átlépni rajta".
Ruzbihan Baqli, aki 270 évvel Al-Hallaj után i. sz. 1128-ban született, és oly "fényérzékeny" volt, hogy már gyermekségében, 3, 8 és 15 éves korában voltak istenlátásai, a kevesek közül való, aki rokonszenvez a "Krisztus-majmolóval", jóllehet néven nevezni õ sem meri. ÖNKÍVÜLETESEK ARANYMONDÁSAI címû Kommentárjában több vízióban kárhoztatja a szufi szentek üldözõit: egyik ilyen példabeszédszerû látásában sivatag közepén találja magát, ahol egy "sárga szõrû szelindekkel" találkozik. A kutyát a vizionáriusok bántalmazói/rágalmazói, shariamagyarázók, Korán-recitálók, vizírek, fõrendek, bírák, pribékek, porkolábok: a Hamisak tömegestül állják körül. Szájukat kitátják, nyelvüket kilógatják és a szelindek egymás után szaggatja ki a rágalmazók nyelvét. Ekkor a magasból angyalhangot hall, és a Hang így szól: "ez a szelindek a pokolkutyák egyike: rágalmazó nyelvekkel táplálkozik. Aki rágalmazónak a sárga szõrû szelindek a nyelvét befalta, az többé nem kedves Allah elõtt, és a paradicsom kapuja bezárul elõtte".
A perzsa Ruzbihan Baqli iskolapéldája a grafomániás látnokoknak; alakja legendás, életmûve beláthatatlan de legendája feledésbe merült, mûvei elsikkadtak; irodalmi ébresztgetõi jóvoltából már csupán ötödére rövidített kompendiumot szedhetett ki belõle a nyomdai fényszedõ komputer, amelynek az a fonák szerep jutott, hogy fényével az újkori obskurantizmust szolgálja. Ezzel szemben Al-Hallaj akinek minden írását gondosan összekaparta a vádhatóság és elégette a hóhér, akkora gyûjteményes életmûvel dicsekedhet, hogy az csodával határos. Õt nem kellett ébresztgetni, mert kirakatperének botránya századról századra újra támadt, és a jámbor érdeklõdés megújabb "mûvek" kitalálására sarkallta hitbuzgó kompilátorait.
Az Al-Hallaj-életmû magva alkalmasint azokból a "hézagpótló" fragmentumokból állt elõ, amelyeket hívei írtak: hol szóról szóra betéve tudta hol visszaálmodta a rajongó emlékezet. De mert a hosszú életû szentembernél a szellem idõnként ráun önmagára, és kivételesen átcsaphat önmaga ellentétébe (hogy rögtön utána megbánja) Baqlinál is elõsettenkedik a "kétely" vagy annak csenevész dugványa, és egyik látomásáról így ír: "Feltekintettem Allah Õnagyszentfelségére, és látván Rajta, hogy a tündökletesség mi csudáit formázza, így szóltam az én szívemben: ¯hogyan zuhanhattál Te-Mindenséged Egyedül-Valóságából idáig, hogy merõ szimbólum légy, s a puszta szókép maradjon belõled? Ekkor Allah közel lépett, kirántotta alólam (v. elrántotta tõlem) imaszõnyegemet, és így szólt: ¯Állj meg, s ne mozdulj! Mi gondolódik elmédben? Már meg kételkednél bennem? Annak okáért Orcámat ímhol elébed tárom, hogy bizalmas közelségben Hozzám simulhass, és eggyé forrhass Velem. Azon nyomban a fenség és a szépség feltündökölt Körüle mely isteni jegyeknek se szeri, se száma; magam meg, a gyönyörûség e hosszan tartó pillanataiban úgy véltem, hogy Õ akkoron mintha egy másik testi személy lett volna."
(Mely látomásnak a végén csattanó mi különös diagnózisa...)
Még világosabban láthatta szellemi állapotát maga Al-Hallaj, amikor szavait feljegyzõ szemtanúja szerint keresztre feszíttetése elõtt mintha keserûen kifakadt volna, amikor az égre kiáltott, mondván: "Ó, Uram! Csak a megbomlott elme mondathatja velem, s amibe engem így belevetettél, csupán a téboly teszi, hogy válton-váltig azt hirdessem: Te mentõl szentebb Szentségedet!"
E fokozhatatlan dicsõítés hallatára megtorpanunk. Ruzbihan Baqli valamely milliomodik vízióját idézi eszünkbe, amelyben a perzsa szufinak minden tartományával megnyílt az ég, úgy, hogy az Illiyyin (a Mennypallás) végéig ellátott. A Rejtett Világban ekkor Allah fényalakját pillantotta meg, amint az Örök Egyedül-Való a sivatag szélén ült. A közeledõt látva a Teremtõ felkelt ültõ helyébõl, és végigvezette szerelmesét a Rejtett Világon. Hetvenezer évig mentek, s bejárták a Hetven Fátyol Rejtette Mindenségnek mind a hetvenezer sivatagját. Mikoron az utolsó széléhez értek, és a szufi (a lét) utolsó fátylán is átpillanthatott, Allah így szólt: "Ímhol látó szemeddel láthattad. Hetvenezer évig kell zarándokolnod, hetvenezer sivatag homoktengerén kell átgázolnod, míglen e belevakulásban felismered Allah Romolhatatlan Orcáját és Róla kiáradóban a Teremtõ Fénylés lesugárzását..."
Az a gyanú környékez, hogy amint a bõség elsõ hét évszázadára hét szûk évszázad következett, a szufi vizionáriusok látása, a látomások ontása/leírása valahogyan kegyes gyakorlattá egyszerûsödött, mind kevesebb volt benne a megihletõ önkívület, és mind több a rutin; míg végezetre a Közel-Keletet szennyezõ, hangosan dudogáló autóforgalomban és a léglökéses gépek lerobajlása alatt, a mai mélyponton azzá lett, ami jó ideje volt: irodalmi mûfaj, mûforma lett belõle. S az "istenlátásnak" vallásleutánzó, hiedeleméhes korunkban amilyen replikatív ereje van, bizonnyal nem fog sokáig váratni magára CD-n az a szoftver, amelynek segítségével komputerének képernyõjén, müezzingajddal, zenével és kellõ csízelt szöveggel hozzá bármikor ki-ki beprogramozhatja a maga istenlátásait
a kultúrkörök között felnyíló szakadék fölött, a tátongást megülõ párálló ködön keresztül az "istenfénylés óceánja" alig pislákol. Bizonytalan hunyorgása Ruzbihan Baqli gyakori sivataglátomása közül azt a hetvenezret juttatja eszünkbe, amelyet végigjárt Allah kalauzolásával egy hetvenezer évig tartó álomban. De mert a mi sorvatag képzelõerõnk a phantasia kataleptiké a megbizonyosodás ily magas fokára vergõdni nem tud, s fényléstõl elszokott vakondokszemünkkel képtelenek vagyunk csak észrevételezni is ama "fényóceánt", félõ, hogy mi magunk ha hetvenhétszer hetvenezer esztendeig vándorolnánk a sivatagok másik hetvenezrén, akkor sem érkeznénk máshova, mint ahol hetvenezerszám újabb bejárnivaló sivatagok következnek, s nekünk sehol ama fényözön. Bennünk, a szekuláris világ vakondokjaiban is ugyanúgy mûködik az optikus reflexív, de túltengése tébollyá, tombolása istenlátássá nem fajul. Allah tömérdekségének tartozunk e töredelmes vallomással: az istenlátások irodalmi lávaömlésében csupán az egyhangúság sarkövi óceánját látjuk; s Allah bocsássa meg, de az istenszerelem öldöklõ versenyében a szufi látóemberek légiója számunkra már-már azokra az ádázul harcoló tüzérzászlóaljakra emlékeztet, amelyek a tréfamester szerint "töltöttek-lõttek, töltöttek-lõttek, aztán már nem is töltöttek, csak lõttek...".
A judaeo-iszlám, akárcsak a zsidókereszténység nem annyira megváltóvallás, mint inkább ítéletvallás: kánonjában a végítélet központi, axiomatikus szerepet játszik. A kereszténység mint ítéletvallás nem állta ki az idõk próbáját, és a "Megítélõ Jézus Krisztus" Második Eljövetelének katasztrofális elmaradása óta hol bibliás számmisztikával az idõpont pszeudoprofetikus helyreigazítására, hol a végítélet eszméjének elszemfényvesztésére/bagatellizálására törekszik, és mellébeszél. Elgondolhatni, az iszlám világ medresszéiben és nyolcszáz szufi rendházában mekkora visszatetszést szült, és micsoda felzúdulás járhatott a nyomában, amikor Al-Hallaj "a Titokzat Ösvényének Megnyitóját", magát a Prófétát is kikezdte. Nem kevesebbet állított Róla, mint azt, hogy misztikus feladatának nagyságához nem volt méltó, mivelhogy a Hira Hegyén, ahol Allah színe elõtt állt, és az istenség már épp "a Teljes Megmutatkozásra" készült, hogy a teremtmény elõtt Orcája Fénylését elfedezõ fátylát föllebbentse õ, Mohamed, visszahõkölt, meghátrált, idõ elõtt elfutott, és mit sem láthatott Belõle. Kegyes elgyávulásának egyenes következményeképp a Próféta teljes "világkorszakkal" késleltette az Utolsó Ítélet elközelgését. Hogy ez az idõ elõtt mit jelenthetett és e nagy-sok mélyértelmûségnek mi a teológiai vetülete errõl a Kalam hittudósait kéne megkérdezni, jómagam nem hajazom. Égi Võlegénye kegyelmébõl a megamártírnak ez a Prófétát lekicsinylõ/gyanúsító innuendója feledésbe merült, és csodamód perében nem került rá a vádpontok lajstromára...
Egyébiránt? Hogy a Nyugat elsõ számú erotikus fetise a nõi mell meglehet; de Epheszoszi Artemisz ezer emlõjével az emberlánya nem versenyezhet. Akár homo-, akár heteroerotikus az embergyereke, csak egy vaginája/rectuma/pénisze van; s bármennyire beletemetkezik, hogy valósággal Benne él a Vele való szerelmi eggyé forradásban, s legyen bár a "Võlegény" maga Allah, az orgiázás kombinatorikája szûk határok között mozog. Szentembereik "misztikus orgiáikat" megfejelik ugyan az optikus reflexív "fénytébolyával", ám ha ilyetén önkívületes látásaikat dölyfös-fölényesen "a megismerés egyetlen igazi eszközének" proklamálják úgy messzebb és reménytelenül távolabbra már nem is sodródhatnának megismeréstõl/bölcselettõl. Mintha csak Iamblikhosz "hiszékenységi imperativusának" tömény oldatát vezették volna be epidurálisan gerinccsatornáikba eszement-vakon hisznek-hitetnek hihetõt-hihetetlent; leterrorizálják a bátortalan mutazilitát, mint a hellén falszafa megmételyezettjét, és halálra keresik, aki elejti az istenelméletet, és Allahon túladott. Sem Suhrawardi, sem Al-Arabi, sem Al-Hallaj, sem Ruzbihan Baqli fényõrülete a jelenségvilágra magyarázatot nem ad; és ahogy nem ad a létezés létmódjának a "csodájára", arra sem ad, hogy a létegész "csodája" miért van egyáltalán mármint ha (Wittgensteinnel) a lét megléte "csoda", és nem az egyszerû adottság, és ezen nem változtat a nemlét idiotizmájának a képzelgése, nyelveink lyukszava.
Hódítások, behódolások, hekatombák, elzárkózások: másfél ezer esztendõ füstködében fürkészve, ez minden, amit róluk mondhatunk
ez a távolság és ez az idõ kellett hozzá, hogy a hombárban álló szufi irodalom tengerzõ "istenségébõl" a sivár egyhangúság tengere legyen; mert annyi szent, hogy bennünk nem következett be sem a fénynek istenné sem az istenségnek fénnyé való transzmogrifikációja. Ezer és egy jel mutat arra, hogy megszállottjaik eszközeikben nem válogatósak, és ellentmondást nem tûrõ hiedelmeik elfogadtatására "nem néznek sem istent, sem embert".
vajon hány tucat porrá tört és kapszulában, löketes gyógyszerként adagolt Buddha, Hume, Kant és Nietzsche kéne ahhoz, hogy ezt a milliárd igazhívõt felébressze a metafizika ólomálmából? És nekünk meg (ahelyett, hogy berendezkednénk a sopánkodó, politikailag korrekt kéztördelésre), nem volna-e javallatos nekünk is, ezen a ha nem is sokkal, de valamivel józanabb, valamivel felnõttebb szekuláris orbitusunkon felkészülni erre a mozgolódó/ocsúdó felrémülésre; elvégre ki annak a megmondhatója, hogy annak a sok megatonnás szellemi robbanásnak hová-hová nem lövellnek a protuberanciái, merre nem röpülnek roncsoló repeszei...?
vajon az emberiség világnagy
gyermekkertjében a soros egregorosznak nem kéne-e váltig
résen lennie, hogy megfékezze makrancosait, önmagukban
is kárt tevõ zabolátlanjait, elejét vegye a
féktelenkedõk hitbéli/etnikus tisztogatásainak
és amennyire lehet, semlegesítse a pajkosok vészjósló
szembenállásait, elszigetelje próbaháborúit...?!
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu