V. Gilbert Edit
NAPLÓM(D)AT ÍROM S OLVASOM

Závada Pál sokat tárgyalt regénye, a Jadviga párnája, bárhol közlik is és bármit tesznek is vele, úgy tûnik, garantált közönségsiker. Sokáig nem értettem, miért a hivatásos elemzôk fanyalgása a Nôk Lapja-beli publikálás miatt. Hát nem csodálatos, hogy van végre egy regényünk, amely kitölti a magas és a mély kultúra közti szakadékot? Nem a nagyságát igazolja, hogy más-más szociokulturális befogadók egyaránt megtalálják benne a maguknak tetszôt?... Még ha elsôdlegesen nem azt a jelentést is, ami az irodalmárt boldogítja, de tudat alatt csak-csak hat a szakmán kívüliekre is az egész mû, azaz, gondoltam, a felismerési ingerküszöb alatti, idegen, másféle kódnak is szerepe van a tetszésben.

Mára inkább osztom Kovács Eszter kételyeit abban, hogy a szépen felépített narratív kompozíció jobbára a hivatásosoknak tûnik fel vagy tûnik örömtelinek. Hajlok arra, hogy a rokonszenves civilek film-, vagyis Deák Krisztina-filmszerûen olvasták a regényt. Az atmoszferikusan fotózott tárgyi világ és a kísérôzene szépsége sem feledteti, hogy felesleges cicomát, leküzdendô, átlapozandó akadályt jelentett, jelenthet nekik (a rendezônek és a filmért lelkesedô nézônek) a napló naplósítása, a többszörös kommentárréteg. Számomra, aki a mûvet a kortárs magyar napló- és emlékiratregény-irodalom csúcsteljesítményének értékelem, minden ekörül forog. Az ugyanis, hogy Jadviga "programszerû megcsalásai" miért következnek be, nemcsak a filmbôl, a regénybôl sem derül ki; központi vezetô, külsô, semleges narrátor nem lévén, onnan sem kapunk választ rá. Ondris tépelôdik, és nem találja a kulcsot a rejtélyhez, amikor pedig Jadvigára kerül a sor, az ô naplórészleteitôl sem leszünk okosabbak. Ezt a sajátosságot akár a regény hibájául is fel lehetne róni, azonban a narratív forma igenis feloldása a kérdésnek. Értelmessé rendezi a hiányállapotot. Léttitokként kezeli a ki nem mondhatót, fel nem tárulót. A létezés titkára való többszöri rákérdezés gesztusától lesz azonban több és egészül ki e regény. Azaz nemcsak Ondris szeretné megtudni: Jadviga is aki ráadásul visszatekintô pozícióból, idôbeli távlatot nyervén adhatna választ múltbéli cselekedeteinek okára nekilát a tisztázásnak, de nem jut dûlôre magával. Narratív játékok, játszmák folynak amíg Ondris a kiborulás, kielégületlenség, sértettség, elkeseredettség levezetésére használja leíró-kérdô önmagát ostorozó és rendbe szedni akaró naplóbeszédét, Jadviga talán kevésbé ôszinte. A már nem létezô férj iránti utólagos szeretetdemonstráció, a fáziseltolódással létrejövô beszélgetés, közössé tett családfenntartó gondos(l)kodás médiuma számára a napló, de érzékelhetôk korlátai: mind Jadvigáéi, mind a naplóformát érintôek. A naplóíró asszony nem tud vagy nem akar végzetesen ôszinte lenni. A feloldás többrétegû: 1. Jadviga alapvetôen hazug; 2. szerepet játszik az utókornak, akinek szánja e családi "krónikát"; 3. a lét nem tud tisztán megnyilvánulni, csak dadog; nincs egyértelmû igazság, végsô ok, minden szituatív, szituált. A Závada-regény ezt a sokértelmûséget mozgatja kiváló nyelvi stilizálással; a magyarországi tót dialektuséval és három "író" fôhôsének karakteres írásmódjával. Egy cseppet még reménykedem, hogy a titokzatos szerelmi sokszögbôl nemcsak az irodalmárt izgatja a titkok titkosítása s a civilt a szerelem cselekménye.

Závada szereplôket "alulíró", jegyzetelô technikája jól olvasható, karakteres s többszörösen rejtélyes, ám mégis követhetô: az olvashatóság és írhatóság határán sikkesen egyensúlyozó szövegképzôdményt alkot, amely méltán lett szakmai siker is. Az önreflexiós forma szerencsés, sikeres túlélése, karriertörténete. Korábbi szépirodalmi praxisából A Kirov utcai tálcás-t tekintem még valódi irodalomnak, bizonyos szempontú elôzménynek. A couleur locale, a hely szelleme, a kultúrák, nyelvek, népek egymásba hajlása s ennek narratív attrakciója már ott is figyelmet érdemel. Az a szerkezet azonban alig követhetô. Szecessziósan burjánzó, cikornyás, érzékien-manieristán tekeredô. Titokszerkezete másféle, kevésbé ontológiai, inkább reflektív-narratológiai és ismeretelméleti. Ott az a kérdés, hogy mi volt elôbb és mi utóbb, hogy hol az eredeti napló vége, s honnan kezdôdik annak kommentárja s a kedveshez a távolba íródó el nem küldött levél, és mi a megérkezése utáni levezetô reflexió; mit ismerhetett ô a fiú naplófüzetébôl, s az irányította-e lépteit. Az izgatott, túlfûtött szituációnak, melyben az elbeszélô újraolvassa naplóját, tétje van: Közép-Ázsiából magáról hírt nem adó kedvesét idézi meg vele, ôt akarja megérteni, elérni, útvonalát kitalálni, kibogozni általa. (Végül kiderül: a lány is olvasta a naplót.) Immár átértelmezôdik: utólagosan neki íródik a második személyû elbeszélés, mely eredetileg önmegszólító narráció. Ez váltott referenciaszemélyt aktuálisan, ahogyan a szöveg a "te" szovjet útját készíti elô s kíséri végig. Honnan tudhatja a régi napló, hogy mi fog történni a másikkal, hogyan íródik egyik történetbe a másik, meddig tart az "én" útja s úti reflexiója? Honnan íródik tovább, az utólagos történettudással? A késve érkezô információk elôzetes megérzése, a két utazási narratíva egybeszerkesztése a megszólított és megszólító viszonyának transzformációival körkörösíti, végteleníti az elbeszélést. Az idôtechnika összetettsége tehát indulati szimultaneitást szimulál egy kalauzzá váló titkolni akart útinapló és egy utazás viszonyában. Orosz irodalmi kurzusaim elé szoktam tenni mottóul, oly hatékonyan és elementárisan képviseli ugyanis az orosz kultúra, az orosz mentalitás ambivalenciáit, s azt, ahogyan ezek a magyar odautazóra hatnak. (Az élet határvonalára jutó, kolerában szenvedô, a világtól elhagyatott szobrásznônek Közép-Ázsia életveszélyes kórházában lesz része "a felismerésben, a találkozásban". E csendes vallomás dühödt, értetlen fogadtatása barátja részérôl Kornis Napkönyv-ének némely kritikusára emlékeztet, akik sehogy sem tudják megérteni és megbocsátani a harmóniába simulás, a megalázkodó megtérés gesztusát.) A Kirov utcai tálcás minden vonzó eljárásával, eredetiségével együtt is lokálisabb érdekeltségû, kompetenciájú; úgy látom, a kontextuálisan (kulturálisan) kevésbé érintett olvasói körök nem is figyeltek fel rá. Jó játék kibogozni narratív temporalitását, de mindenképpen a tisztulás irányába mutat a Jadviga-regény. Az már a naplókommentár: az én naplóm újraolvasása mint írásgesztus kevésbé narcisztikus megfogalmazása.

Merthogy éppen ez, az öntetszelgô, önnön fontosságát hangsúlyozó, demonstráló jelleg teszi kényessé a mûfajt. A saját és/vagy más napló átírása számos regény alapgesztusa a mai magyar irodalomban. Kertész Imre intratextualitása a saját zsidó sors megfogalmazhatóságának esélyeit járja körül. Kornis Mihály Napkönyv-e hisztérikus reakciókat kiváltó, stiláris toleranciaküszöböket jócskán túllépô gyönyörû vallomás. Úgy gondolom, rétegmû; akinek ellenszenves az életrajzi hôs totálisan érzékletes (és publicisztikai énjével egybeesô) figurája és problémája s az a keresetlen nyelvi tobzódás, mellyel ez kifejezésre jut, soha nem fogja tudni átolvasni magát az obszcén-blaszfém hörgéshegyeken, s nem jut el a kutyamentés életet visszaadó érvényéig. Az én rokonszenvem e regény iránt mérhetetlen, de tapasztalom a sértett, indulatos ellenállást. Viharos konfliktusokba fullad minden esetben, amikor háromévenként ha egyszer kötelezô olvasmánynak terjesztem elô. A lehetô legélesebben oszt meg bármilyen összetételû egyetemi csoportot alig verbalizálható attitûdök, nem is kulturális: még alapvetôbb beállítódottságok mentén.

Karátson Gábor nagyregénye sem kerüli el a konfliktusokat, de ezek mozgal-

miak. (Feltûnôen kisszámú elemzôje leginkább rokonszenves, zseniális kudarcként aposztrofálja az Ulrik úr keleti utazása avagy a zsidó menyasszony címû regényt.) Rajongói védik körmükszakadtáig, s nem hermeneutizálható számukra a befogadás nehézsége; az, hogy az elvárások teljesítését folyton megkerülô szerzôi pozíció, a vég nélkül bonyolódó magánmitológia olyan távolságokra vezeti el magától olvasóját, hogy az óhatatlanul leszakad, hacsak... A bölcseleti vonalon csüggô olvasó tud ugyanis szerencsésen "fennakadni" a citátumkapaszkodókon. Ô lesz az, aki nem zuhan be a szüzsé kanyargó, tátongó szakadékaiba, mert idejében segítségül tud hívni egy-egy mentôvesszôt, míg a más kultúrán felnôtt befogadót csak zavarja, s inkább kiböki a szemét, mint segítségére kelne az ilyen-olyan utalás. Az ugyancsak pongyola beszélô bizony irritálhatja ugyanazt az olvasót, aki Kornis szövegét jól viselte. A különbség okát én az egyszeri s a szétszálazódó megváltásra irányuló narratív gesztusra szocializálódott olvasás közt látom. (Más egészen biztosan másban; nagy kedvvel olvasnék errôl összehasonlító hatáskutatásokat.) Kornisnál van mélypont és felemelkedés. Erre az archetipikus vázra épül mindaz a tomboló képiség, nyelvvilág, önirónia, szarkazmus, líra, pátosz, amely a mûvet alkotja. Karátson mindig mindent elölrôl kezd, visszatér magához, nem enged el semmilyen ötletet, nem ad át semmit az enyészetnek. Azt állítja és az eredmény nem ad okot a kételkedésre , hogy mindent kiaknáz korábbi naplójából, nem hagyja veszni az idôt és megélésének dokumentációját. Az írás pillanatával/ban újraszituálva azt megduplázza, s ezzel az eljárással, a múlt és jelen egybeolvasztásával képez hömpölygô, ráérôs, személyesen kitárulkozó beszédet. Ezzel a fajta személyességgel nyer meg és veszít el egyszerre olvasókat. Kit elragad, lekötelez az intimitásával, és bevon aurájába, kit eltaszít, mert könnyûnek, kimunkálatlannak, kiérleletlennek, hányavetinek, esetlegesnek s így végsô fokon tiszteletlennek érez.

Hiányzik a külsô szempont, a nézôpont- és nyelvváltás. A regény homogenitása nem törik meg. Míg Kornisnál ha dinamikusan, több hullámban is, de megfigyelhetô a váltás, a tisztulás, s a mû egésze a külsôt, az idegent, ôt, a másikat tematizálja, Závada pedig éppen ezt viszi kristálytiszta tökélyre, Nádas is jól tudja, hogy enélkül nincs regény. Egészen az utolsó szakaszig bizonytalan voltam, hogy összeérik-e: érvényes lesz-e számomra a nagy mû, az Emlékiratok könyve. A váltás a "másik", az elôkerült régi barát, a közreadó, Krisztián beléptetésével nyeri el identitását. Róla ugyan az elején is esik szó, de az csak visszatekintve, újraolvasva kap nyomatékot. A kívülrôl jövô mozdulat mintegy összerázza és kinyitja határt von, a parttalan önreflexivitásból menti ki a fôhôs visszaemlékezését, amirôl megtudjuk, mi végre is íródott. Terápiás céllal, életmentésként, életértelmezésként, visszatalálás céljával, szándékával az emberi közösségbe. A szereplô életének megmentése tekintetében: sikertelenül. Nádas regénye viszont általa kapott meghallható, elkülöníthetô, identifikálható hangzást: a polifóniáét. Regénye, ez az önelemzésre hajlamos, cizellált, finom, érzékeny, érzéki beszédmód, a másságok dialogicitására érzékeny befogadót vonzza; a jelenségek fogalmi s egyben érzékletes nyelvének mániákus, kitartó keresôjét, az emberi fenomenológiájának megrögzött kutatóját. A testek, a mondatok egymásra és egymásba hajlásának mûvészete a narrációs párjáték nélkül nem szólalhatott volna meg, szólama egyhangúként, önismétlôként nem hangzott volna fel.

Az említett szerzôk közül talán csak Nádas az, aki elhatárolja biográfiai énjét a regény szubjektumaitól; a legtöbben vállalják a fedettséget. A Kornis-mû hatása éppen ôrjöngô szubjektivitásában, az én totális, tagolatlan, spontán, parttalan, alig ellenôrzött áradásában rejlik. Kertész minduntalan ugyanazt az (alap)élményt: a holocaustét fogalmazza át élhetôvé-olvashatóvá, Karátson hôse is markánsan önéletrajzi: jól ráismerhetünk a mûvön kívüli élet- és médiavilágból. Ezek a kontextusok és gesztusok kényessé teszik a keletkezô opusok befogadását, kiélezik olvasó-szerzô-regény viszonyát. Az olvasóra sok hárul: érintetté válik a szerzô-hôs érintettsége miatt, s ez zavarba hozhatja, ellenállását fokozhatja. Ennek alapján úgy tûnik, hogy a személyében kevésbé kitárulkozó, szociográfián edzett, a társadalmi-történeti-néprajzi kontextus feldolgozásának szabatosságán, szikárságán íróvá nôtt szerzô lesz képes olyan fiktív naplót íratni hôseivel, akik a gazdasági feljegyzések, háztartási bejegyzések valós vagy erôsen valószerû vázát segítségül híva, azokkal mintegy családi kalendáriumot alkotva írnak újra váratlanul egy tradicionális alapú formát.


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/