„»Miért váltok ti neurológusok a végén mind misztikussá?« – kérdezte tôlem Carol Feldman pszichoanalitikus, s ez a kérdés az ismeretelmélet és a lélek mélyére vezet.”

Az egészséges ember karteziánus dualista. Énje otthonosan lakja testét, s csak teljes transzparenciát követel tôle. Mint az egyszeri nyelvelmélet a nyelvtôl, a spiritualista mûvészetelmélet az anyagtól. Tulajdonképpen szolipszista a test tekintetében – egyedül ô kerül kapcsolatba a világgal, ô érzékel és ô gondolkodik. A klasszikus metaforánál maradva kormányos ô, aki uralkodik hajóján, még ha nem vitatja is el, hogy élete, minden értelemben vett fennmaradása a hajón, a testen múlik is. De titokban meg van róla gyôzôdve, hogy felépítése, struktúrája, „anyaga” ugyanolyan eredendôen különbözik a testétôl, akár az eleven, organikus kormányosé holt, mechanikus hajójáétól. A test betegségei, sérülései sebek, lékek a hajón, ellenséges és önálló, elkülönített létezôk a kormányoshoz képest, amelyekkel ellenségként is veszi fel a küzdelmet, legyôzni szándékozván ôket.
E bornírtan hatékony konceptuális séma akkor zavarodik meg, amikor magának a léleknek, az énnek, a „feldolgozó apparátusnak” a betegségével állunk szemben: a ki kit gyôz le kérdése hirtelen kezelhetetlen lesz. Leszámítva azonban azokat a drámai helyzeteket, amikor a mindennapok „normális” embere szembeszökôen „zavarodott” énnel kerül szembe, s hirtelen rádöbben, nem tudja, kit is kellene meggyôznie kinek a zavarodottságáról, hiszen nem folyamodhat bizalommal a továbbra is érintetlen belsô én otthonosságához a külsô, ellenségessé lett test idegensége ellenében, leszámítva tehát emez ôrült helyzeteket, a „normálisak” továbbra is mechanikus sémákat mûködtetnek. A neurológiai esetekben, amikor tehát az ént továbbra is intaktnak véljük, csupán a percepciót, a motorikát, esetleg, bár ez már határeset, a memória vagy a kogníció bizonyos elemeit érintô zavarokkal szembesülünk, hajlamosak vagyunk továbbra is a transzparencia hipotézisét alkalmazni: mindezek az „idegrendszeri test” elemei, amelyek az én és a világ között közvetítenek. Ennek a ki nem mondott hipotézisnek az a legfôbb jellemzôje, hogy a közvetítô struktúra egyetlen esetben mûködik helyesen – ha észrevehetetlen, vagyis maradéktalanul transzparens. Ehhez képest csak elromolni tud: elhomályosul, többé-kevésbé átlátszatlanná válik, vagy nyilvánvalóan torzít (kényszermozgásokat végez, felejt stb.).
Normalitásunk e szigorúan egydimenziós modelljét forgatja fel drámai erôvel Oliver Sacks angol származású amerikai neurológus Antropológus a Marson címû, nemrégiben magyarul is megjelent könyvében. Ha Sacks nem volna elismerten korunk egyik legjelentôsebb neurológusa, nehezen tudnám írásait hagyományos mûfaji keretek között meghatározni. Egyedülálló könyvei (The Man Who Mistook His Wife for a Hat, A Leg to Stand On, Awakenings stb.), amelyek amúgy természetesen makulátlanul pontos orvosi esetleírásokat ágyaznak bele élettörténetekbe és környezetrajzokba, látszólag lehetnének az elmélyült klinikai gyakorlat melléktermékei is, szigorúan elválva a szakfolyóiratokban megjelenô tudományos publikációktól. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerû. Sacksot ugyanis (mégpedig nagyon is tudományos megfontolások alapján) nem egyszerûen a betegség és annak gyógyítása érdekli, hanem az ember, aki beteg. A kórtörténetet nem a betegség, hanem a beteg történetének tekinti, vagyis élettörténetnek, ezért követi pácienseit a kórház falain kívüli életükben, és ezért tekintik (ahogy a magyar kötetet fordító Racsmány Mihály utószavának címe is tanúsítja) „romantikus”, vagyis „regényes” neurológusnak. Saját meghatározása szerint az identitás neurológiáját kívánja mûvelni, azt kutatja (terapikus és tudományos tekintetben egyaránt), miként ôrzôdik meg az én a betegség során, vagy miként alakul át módosult, de nem feltétlenül önmagában sérült identitássá. Ebben az esetben a szigorúan szakmai közönség körén kívüli világhírét megalapozó könyvek korántsem melléktermékek, inkább szintéziskísérletek arra, hogy elsôsorban Lurija nyomdokain haladva önálló és adekvát mûfajt teremtsen egy sajátos tudományágnak.
Sacks hôsei olyan emberek, akik valamilyen neurológiai problémával küszködnek, vagy éppen megbékülôben vannak velük. Egy festô, aki baleset következtében elvesztette színlátását, sôt színképzeteit is, s válságos hónapok után (amikor még az evés is súlyos gondokat okozott, mivel undort keltettek benne a szürke ételek) fokozatosan nem csupán éjszakai életmódra tér át, kihasználva a színlátás elvesztésével párhuzamosan megnövekedett éleslátását, de fokozatosan új, monokróm festôi stílust is kidolgoz a maga számára, és visz-
szautasítja a színlátás esetleges visszaszerzésére irányuló orvosi kísérletet. Vagy a Tourette-szindrómás sebész, aki betegsége ellenére többórás mûtéteket végez, kollégái maradéktalanul megbíznak benne, ahogy erre egyébként Sacks is rákényszerül, amikor beszáll abba a kis repülôbe, amelyet sebészünk szabadidejében vezet. (A Tourette-szindróma sajátos tünetegyüttes, kényszeres csapkodással, tárgyak elhajításával, esetenként ugráló mozgással, értelmes vagy értelmetlen szavak, szövegtörmelékek ritmikus ismételgetésével és hasonlókkal jár. Sacks könyvének olvasásakor a recenzió szerzôjében hirtelen felrémlett a hetvenes évek Budapestjének közismert figurája, akit az emberek Füttyös Gyurinak neveztek szakadatlan kényszeres fütyörészésérôl, s aki sajátosan táncos léptekkel járta az utcákat, és puszta kézzel vagy összecsavart újsággal mindenfélét megpaskolt, beleértve a közelében haladó nôk hátsó felét is.) Egy autista és autizmusáról könyvet publikáló egyetemi tanár, aki beszélgetéseik során nemcsak abba avatja be Sacksot, miként pótolja analitikus, logikai mûveletekkel beleélô képességének hiányait, tulajdonképpen hogyan szimulál olyan társas érintkezéseket, amelyek homlokzatként takarják belsô világának magasabb értelemben vett kapcsolatteremtési képtelenségeit, de megmutatja neki azt a hidraulikus berendezést is, amelyet mérnökként arra szerkesztett, hogy belefeküdve s öntestére gyakorolt nyomását maga szabályozva pótolja vele azt az ellazulást, amelyet számunkra mások érintése kínál, de amely számára elérhetetlen, mert a természetes ölelkezés a maga kiszámíthatatlanságában, a másik mozdulatait is feltételezô heteronóm voltában olyan vészterhes fenyegetést jelent, amelyet egy autista személyiség végletes autonómiája nem visel el. Sacks nem volna Sacks, ha maga is bele nem feküdne a szerkezetbe, saját testén tapasztalni az érzést, de a legtöbbet talán mégis az a megrendítô gesztus árulja el róla, amellyel látogatását és a látogatás leírását (sôt számomra szimbolikus módon az egész kötetet is) befejezi: „Amikor kiszálltam az autóból, hogy elbúcsúzzam tôle, azt mondtam neki: – Most meg fogom ölelni. Remélem, nem bánja. – Megöleltem, és (azt hiszem) ô is megölelt engem.”
Ez a kizárójelezett „azt hiszem” messze túlmutat a neurológusi gyakorlat funkcionális sematikáján, óvatosan tapogatva közelít az én felé. Szigorúan fogalmazva a motorikában megragadhatatlant akarja megértôen földeríteni. Hiszen az ölelés, a kitárt karok körbezárulása mint funkcionális-motorikus aktus maradéktalanul ellenôrizhetô a klasszikus karteziánus tudomány eszközeivel. Az ölelés értelme és valódi, motorikán túli tapasztalata azonban, mint az én másik énre zárulása, túllép a karteziánus sémán, legalábbis egy kantiánus-transzcendentálisat követel. A gesztus az énhez, a „betegben” lakozó személyhez fordul, de nem egyszerûen és radikálisan, tapintattal elegyes céltudatossággal áttörni akar egy kivételesen reflexív autista személyiség „homlokzatán”, mintegy a mögötte túlzottan is intakt módon elzárt (sértetlen?) „autos”-t kívánva magához ölelni, hanem egy, a gesztust megelôzô, minden korábbinál személyesebb beszélgetésen felbuzdulva az ölelés bejelentésével megpróbálja mozgásba hozni a személyiség amaz egészét, amelyrôl viszont igenis biztosan tudja, hogy annak egyaránt része a rejtôzô „autos” és a reflexió teremtette homlokzat. (Sacks ebbôl a szempontból talán legtanulságosabb esetleírása a The Man Who Mistook His Wife for a Hat címû kötetében található. Egy súlyos Tourette-szindrómás fiatalemberrôl van szó, akinek betegsége az állandó, túlhajtott belsô feszültség mellett elsôsorban szinte megszakítatlan arcrángásokban, a „tikkelésben” mutatkozik, s aki kiváló szellemi képességei ellenére állások sorát vesztette már el nem alkalmatlansága, hanem nehezen elviselhetô lénye, tulajdonképpen tikkelése miatt. Másrészt hallatlan muzikalitásával passzióból remek dzsesszdobos és pingpongjátékos, aki ugyan lépten-nyomon kiesik vagy inkább „kiüt” a ritmusból a spontán csapkodások miatt, de éppen ezzel képes váratlan és bravúros improvizációkba fogni és védhetetlen lecsapásokat megereszteni. Sacks haloperidollal próbálkozik, ez a szer ugyanis csökkenti az egyik legfontosabb agyi neurotranszmitter, a dopamin szintjét, lelassít, és gátolja a tikkelést is. Kezdeti nehézségek után a szer hatásosnak bizonyul, a páciens azonban válságba kerül. Unalmasnak, fantáziátlannak érzi magát, játékossága minden értelemben kiveszett belôle, dobolni tud még ugyan, de kényszerítô, váratlan improvizációk híján nincs benne öröme, zeneileg is „átlagosnak” tudja magát. Az én nyilvánvalóan nem a test, akár a korábban általam már emlegetett „idegrendszeri test” betegségének tüneteit veszítette el, hanem önnön személyiségének integráns összetevôit. A kidolgozott megoldás tulajdonképpen hátborzongató, végletesen egyedi, akárcsak maga az én, mindazonáltal a jelek szerint beválik. A „beteg” hétköznapokon haloperidolt szed, nyugodt és hétköznapias teljesítményekre képes: felelôs munkát végzô derék családapa. Hétvégén viszont nem szed. Olyankor dobol és „lebeg”. Hogy mikor egészséges? Nyilván egyik idôszakban sem. De hogy mikor betegebb? Arra is nehéz volna válaszolni. Legpontosabban talán ô maga fogalmaz: „Tourettesnek lenni vad állapot, mintha állandóan részeg lenne az ember. Haldolt szedni unalmas, szögletessé és józanná tesz, és egyik állapot sem igazán szabad... Ti, »normális« emberek, akiknek agyában a megfelelô transzmitterek a megfelelô helyen és idôben vannak jelen, mindig mindenféle érzelemre és stílusra képesek vagytok – lebegésre vagy nehézkedésre, mikor mi szükséges. Mi, Tourettesek viszont nem: bennünket lebegésre kényszerít a Tourette-ünk és nehézkedésre, ha haldolt szedünk. Ti szabadok vagytok, természetes egyensúlyban: nekünk egy mesterséges egyensúlyból kell kihoznunk a legtöbbet.”)
Sacks írásainak olvasása kettôs megrendüléssel jár. Ismeretelméleti értelemben mintha újra aktuálissá tenné a kanti fordulat kérdését, természetesen sokkalta vázlatosabb, ugyanakkor hallatlanul tágas keretek között. Az esettanulmányok (ha „kóros” eseteket írnak is le), elemi erôvel semmisítik meg az érzékelô- és idegrendszerrôl kialakított, fentebb már emlegetett, naiv, úgymond prekritikai transzparenciahipotézist. A „normalitást” jellemzô természetes egyensúlyi állapot megbomlásával az egyes mentális és érzékszervi képességek elszabadulhatnak, zabolátlanul önálló életre kelhetnek, de e zabolátlanság lehetôsége nyilvánvalóan arra utal, hogy némi viszonylagos önállóság eleve jellemzi ôket. Egy látszólag egészséges idôs asszony, aki egy este arra eszmél álmából, hogy továbbra is hallja a zenét, amelyrôl álmodott, gyermekkora elfeledett és felidézhetetlennek tûnt írországi dalait, s ezek napokon át, folyamatosan tovább szólnak a fülébe, amikor csak ébren van, hangsúlyozottan „külsô” zeneként, amely fizikailag zavarja ôt a tényleges külsô hangok, például a hozzá intézett kérdések meghallásában, vagy egy fiatal, agytumorban szenvedô indiai lány, aki betegsége elhatalmasodásával párhuzamosan egyre inkább egyszerre két helyen van jelen, a kórházban és gyermekkora indiai falujában, nem egyszerûen a tudatos, intakt én irányította emlékezés amaz esetei, ahol az emléksorok valamely esetleges, akaratlan benyomás hatására indulnak be (mint a prousti regényfolyam a „mémoire involontaire” ezerszer idézett példájában), hanem olyan állapotok, amikor a köztes pozícióban lévô feldolgozórendszer önállósodása belsô emléknyomokat támaszt fel halottaikból, s azok mintegy zombiként megelevenedve úgy viselkednek az én színpadán, mintha kívülrôl, az eleven valóságból érkeztek volna. Gúnyt ûzve az „optika” törvényeibôl, eredetüktôl szabadult árnyképek rajzolódnak a transzparensnek hitt ernyôre, s az árnyak elülsô és hátulsó oldala megkülönböztethetetlennek bizonyul: egybeolvadnak az ernyô síkján. Descartes Isten – fogalmából következô – jóságára apellált, amikor kizárni kívánta a kognitív folyamatok céltudatos megtévesztésre irányuló befolyásolásának trükkjét, s a szolipszizmus várkastélyába menekült, amikor ugyane trükk démoni variációjának támadását azzal verte vissza, hogy bármily kegyetlen legyen is egy velem ûzött játék, ha velem ûzik, csak újabb bizonyítékot lelek önnön létezésemre, nem pedig cáfolatot. Ha azonban immár nem létezésem, hanem világképem a tét, egy kétes Isten még kétesebb jóindulatára pedig bizonnyal balgaság volna számítanom, ki véd meg akkor saját elmém démonaitól? Ha nem a torzításmentes transzparencia egyetlen lehetséges módján mûködik, hanem bármikor saját életre kelhet (ha ugyan nem kelt már régen), akkor semmi biztosítékom rá, hogy a világ akár csak hasonlít is arra, amilyennek ismerem vagy ismerni vélem. Ott vannak persze a többiek. Ha szerencsém van az „egészséges” többség „normális” világához tartozni, demokratikus szavazattöbbség és sikeres gyakorlat biztosít világképem alapelemeinek helyességérôl. Csak mégis gondolkodóba esem néha. A Sacks egyik könyvében leírt retardált ikrek összeadni is képtelenek, ugyanis nem lehet nekik elmagyarázni az összeadás mibenlétét. Viszont széles mosollyal hatjegyû prímszámokat mondogatnak egymásnak, s úgy örülnek nekik, mint valami új játéknak. (Meg Sacks csatlakozásának is, aki egyáltalán megértette, mit csinálnak, sôt részt is vett benne, persze egy hatalmas matematikai táblázat segítségével.) És egy kiömlött doboz gyufáról ránézésre megmondják, hány szál van benne, anélkül, hogy összeszámolnák, amire egyébként sem képesek. Ha én összeszámolhatnám, ugyanannyit kapnék. A világkép tehát e tekintetben azonos. De nem látnék ugyanannyit – egyáltalán nem tudok mondjuk 112-t látni, ahogy Descartes sem az ezerszöget. Lehet, hogy a világ azonos, de a kép nem? És mi minden mást lehetne benne látni még? És milyen áron?
Sacks hôsei mindannyian betegek valamilyen értelemben, legalábbis az átlag megszabta normalitáshoz képest. Nemcsak a nyilvánvaló esetek, a traumáktól, tumoroktól, fertôzésektôl megtámadott szervezetûek, akiknél jól lokalizálható elváltozások eredményeznek sajátos tüneteket, s legtöbbször nyilván épp e lokalitás az, amely mélyen és revelatívan világít bele kognitív funkcióink szerkezetébe: ahol funkcionálisan egységesnek vélt képességek vagy viselkedések valójában topográfiailag eltérô idegrendszeri területek együttmûködéséhez kapcsolódnak, ott valamely terület önálló sérülése meglepô anomáliákhoz vezethet. Betegek azonban a kivételes képességekkel megáldott autista zsenik is: akiknek emlékezete filmszerûen ôriz minden elmúlt pillanatot és képet, akik festõként harmincévnyi távollét után is minden kõkockájában hitelesen festik le nap mint nap szülôvárosuk utcáit, vagy akik, mint a már említett egyetemi tanár, számítógépszerûen modellezni képes racionális agyuk segítségével fejben terveznek meg bonyolult gépeket, amelyeket ebben az alakban mûködésbe hoznak, felfedezik hibáikat, korrigálnak, és csak a végeredményt rögzítik papírra, nekünk, akiknek nincs kalkulátor a fejünkben. (Ugyanez a rendkívüli személyiség arról is beszámol Sacksnak, hogy képtelen egyszerû, mindennapi metaforákat képileg felfogni: analitikusan, elemenként kell végiganalizálnia, mintegy folyamattá tennie, hogy fogalmilag megértse ôket. Valódi érzelmi tartalmuk azonban akkor sem lesz. Analitikus filozófusok és szótárszerkesztôk elgondolkodhatnak azon a megjegyzésén, miszerint megpróbált az értelmezô szótár segítségével behatolni olyan szavak jelentésébe, amilyen a fenséges vagy a magasztos, de feladta, mert rájött, hogy a szótárak körbehivatkozzák a jelentést.) Mintha nem egyszerûen véges, de ráadásul komplementer, egymással reciprok viszonyban álló képességekkel sáfárkodnánk. Mindannyian. Van, aki az egyensúlyért fizet meg, van, aki az egyensúlytalanságért.
Sacks könyve morálisan azért egyszerre megrendítô és revelatív, mert bebizonyítja: a látszólagos egyensúlytalanságnak is van, de legalábbis lehet, egyensúlya. Amikor hallatlan empátiával belülrôl szeretné érteni eseteit, nem mindig akarja (mert gyakran nem is tudhatja) ôket bármi áron meggyógyítani. Inkább megoldást keres helyzetükre, ami az esetek nagy többségében egyensúlykeresés. Együtt élni tanít helyzetü(n)kkel, mert tudja, betegségük énjük része. Nem érintetlen kormányos irányít léket kapott hajót, hanem egy ilyen meg amolyan testnek van énje, és ilyen meg amolyan énnek teste. Ennek az egyedi énnek az egyedi testhez való viszonya a lehetôség arra, hogy egy látszólag (ugyanis testi mivoltában) egyensúlytalan helyzet is kiegyensúlyozhatóvá váljon, de megfordítva arra is, hogy egy látszólag egyensúlyos kibillenjen belôle.
A test-én viszony, amely Sacks egész munkásságának a közvetlen orvosi gyakorlaton messze túlmutató, legfontosabb kérdése, leggazdagabb formában egy magyarul egyelôre sajnos hozzáférhetetlen könyvben, az A Leg to Stand On címû teljes egészében önéletrajzi, majdhogynem önvallomásszerû írásban bontakozik ki. Egy súlyos lábtörés során Sacks hosszú idôre elveszíti testérzékelésének egy részét, nem érzi saját lábát a sajátjának, s ennek következtében tapasztalja, hogy a testkép sérülése miként jár együtt énképének válságával. Miközben hosszasan viaskodik orvosával, fokozatosan rádöbben, hogy betegként neki nem karteziánus keretek között értelmezhetô testi funkciói vannak, hanem az én egészét érintô érzései és tapasztalatai, s ezek mentén újragondolja a neurológia egész hagyományát, az általa „állatorvosi gyakorlatnak” nevezett, alapjában statikus szemléletû századfordulós funkcionalizmustól a negyvenes-ötvenes évek rendszerelméleti alapú, dinamikus neuropszichológiájáig, amely az embert bonyolult rendszerek összjátékának látja. A neuropszichológia rendszersémája sem kínál azonban magyarázatot az érzô és akaró, szabad én létére, amely közben mindannyiunk mindennapi tapasztalata. Testi értelemben az én belsô mechanizmusai oldják meg a problémáját: a Solvitur Ambulando címû fejezetben elbeszéli, hogyan „kapta vissza” a lábát a járással kísérletezve, amikor egy emlékezetében felhangzó zene segítségével nem egyszerûen a járás, de valamiképp az én belsô ritmusát is meglelte, s a mozgás hirtelen újra teljessé tette testképét. (Sacks könyveit minden rendkívüli szakmai tudás és filozófiai mûveltség ellenére amúgy is beragyogja valami kézzelfoghatóan e világi rajongás az élet gyakorlata iránt.) Ennek fényében talán nem meglepô, hogy amikor tapasztalatainak értelmezésével kísérletezik, Kantnál köt ki. A neurológia válságát az empirikus filozófia hume-i válságával állítja párhuzamba, ahol az én feloldódik a szakadatlanul egymást váltogató percepciók sorában (ahogy a neurológia énje is eltûnik a funkciók sorozatában), s a filozófiatörténettel egybecsengô módon Kantnál talál feloldást, az idô fogalmában, mint minden belsô jelenség (lélek) közvetlen a priori feltételében. (A transzcendentális appercepcióról sajnos nem beszél, pedig akkor még izgalmasabb lenne az elemzés.) Egy metaforikus értelemben zeneileg meghatározott (vagyis öntörvényû idôbeli mintázatokra épített) énfogalom talán beszédkereteket kínálhat az egyensúly kérdéseinek megvitatására.
Aztán sajnos visszavonja. Mármint a kanti eretnekséget. Hét évvel a kötet megírása (és közel húsz évvel a leírt események) után, 1991-es utószavában megbánja eltévelyedését, amely az a priori misztikus, kanti vizeire vezérelte. Kár. Talán ha komolyabban vette volna a transzcendentális appercepciót. Így is vigasztaló. Annyi késôbb mégis termékenynek bizonyult eretnekséget visszavontak már. Lehet, hogy lesz egyszer még transzcendentális neurológia?
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta