„Diabolus est... doctor mendacii, quia ab ipso
primum inventum est mendacium... a semetipso
deceptus, alterum decipere concupivit.”
(„Az Ördög... a hazugság tanítója, hiszen õ találta fel
a hazugságot... megcsalván ugyanis önmagát,
mások becsapására kezdett vágyakozni.”)(Augustinus: Ad Julianum comitem contra Judaeos, paganos et Arrianos cap. 2.)
Amennyiben Ágostonnak igaza van, és a hazugság
valóban a Sátán találmánya és
frusztrált lényének nagystílû bosszúja
csupán, afelé kell hajlanunk, hogy a manicheusok fején
találták a szöget, és világunkat tényleg
a Sátán-démiurgosz teremtette egykor. Ha pedig a hazugságot
olyasvalaminek tartjuk, ami nem igaz, vagyis aminek nincs valósága,
pontosabban érthetjük azt is, miért mondotta volt egykor
a kiváló Martinus Schoock doktor, hogy mindaz, ami nincs,
a Sátán alkotása. E mélységes „nincs”-nek,
vagyis a hazugságnak – talán épp e genezis következményeképpen
– több igen érdekes tipológiájával találkozhatunk
az utóbbi harmadfélezer év irodalmában: a számtalan
rejtett és nyilvánvaló hazugságtipológiából
ezúttal öt tudatosan megfogalmazottat választottam ki
s mutatok be alább röviden a tisztelt olvasónak. Szándékom
evvel nem a hazugság kibogozhatatlan rejtélyének megfejtése,
hanem inkább annak vázolása, milyen irányban
haladt a nevezett idõszakban az emberi gondolkodás.
Az elsõ, aki tudtommal a hazugság tipológiájáról
írt, természetesen a nagy klasszifikátor, Arisztotelész
volt. Õ Nikomakhoszi etiká-jában,1 a negyedik könyv
hetedik fejezetében a hazugságnak mindössze két
típusát különbözteti meg: a túlzást,
hencegést (aladzoneia), amely pozitívan, illetve az iróniát
(eironeia), amely – mint Szókratésznél – negatívan
tér el a valóságtól. Közülük
az elõbbit tartja rosszabbnak. Még egy megkülönböztetést
tesz aszerint, hogy a hazug ember puszta élvezetbõl vagy
haszonlesésbõl hazudik-e – e kettõ közül
pedig az utóbbit ítéli el jobban. A hazugság
tipológiájával ezután – tudtommal, jó
hat évszázadig – legföljebb a grammatikusok foglalkoztak.
A hazugságtipológiák történetében
a kereszténység nyitott új fejezetet. Szent Ágoston
két írásában is részletesen kitér
a kérdésre. Az idõrendben elsõ tanulmány2
a hazugság definíciójával indul: eszerint az
hazudik, akinek más a szándéka (aliud habet in animo),
mint amit mond vagy egyéb módon jelez. A hazug ember tehát
kétszínû – a latin eredetiben: „kétszívû”
–, hiszen vagy olyasmit tud vagy vél tudni, amit nem mond ki, vagy
pedig olyasmit mond, illetve jelez, amirõl tudja, hogy nem igaz.
Az olyan ember, akibõl e kétszínûség
hiányzik, nem hazudhat, legföljebb tévedhet. A lényeg
tehát a szándék, vagyis az, hogy a hazug ember be
kívánja csapni a másikat.
Ám mi van akkor – teszi fel a kérdést az egyházatya
–, ha valaki szántszándékkal azért mond valótlant,
mert tudván tudja, hogy nem hisznek neki, õ azonban e megtévesztéssel
jó irányba akarja terelni azt, akit becsap? (Ezt az esetet
akár Piszkos Fred-esetnek is nevezhetjük, Rejtõ Jenõ
közismert hõse alkalmazza ugyanis e trükköt fia védelmében.)
Szent Ágoston kérdése valójában a következõ:
lehet-e jó szándékkal hazudni? Ha ugyanis a hazugság
ténye az, ami egyenlõ a hazugsággal, az illetõ
a fenti esetben is hazudik, ha viszont csupán a becsapás
szándéka a hazugság ismérve, itt nem lehet
szó hazugságról. (S ennek ellentéte is kérdéses,
vagyis ha valaki azért mond igazat, hogy becsapja vele a másikat.)
Ágoston példát is hoz: X. tudja, hogy az A. úton
rablók leselkednek. X. azt is tudja, hogy Y. nem hisz neki, de nem
akarja, hogy Y.-nak baja essék, ezért azt tanácsolja
neki: menjen az A. úton. Y., mivel nem hisz X.-nek, a B. útra
tér, és így megmenekül a rablóktól.
A kérdés tehát az: mi a hazugság ismérve,
a hazugság ténye, a hazugság tudatos mivolta, vagy
egyik sem, hanem csak a rossz szándék? Ágoston az
utóbbi mellett érvel.
Ezek szerint tehát a hazugság születésében
három tényezõ játszik szerepet: 1. A hazugság
ténye (vagyis az, hogy valótlanság-e az állítás
vagy sem). 2. A hazugság tudatossága (vagyis, hogy a hazudó
szándékkal hazudik-e). Végül: 3. A hazugság
célja (vagyis, hogy rosszat akar-e a hazug vagy sem).
Ha továbbgondoljuk Ágoston tipológiáját
– figyelem, itt már nem õt idézzük! –, három
tényezõnek, mint mindenfajta három tényezõnek,
nyolc variációja lehetséges, amelyek a következõk:
1. Hazudik – tudatosan – rossz szándékkal.
2. Hazudik – tudatosan – jó szándékkal.
3. Hazudik – nem tudatosan – rossz szándékkal.
4. Hazudik – nem tudatosan – jó szándékkal.
5. Igazat mond – tudatosan – jó szándékkal.
6. Igazat mond – tudatosan – rossz szándékkal.
7. Igazat mond – nem tudatosan – jó szándékkal.
8. Igazat mond – nem tudatosan – rossz szándékkal.
Az 1. eset a par excellence hazugság esete.
A 2. a rablók példájával illusztrált
eset, amely Ágoston szerint valójában nem hazugság,
hiszen jó szándékú. Ide tartozik az az eset
is, ha valaki jó cél érdekében hazudik (pl.
Gen., 27.19.), vagy pedig hazugsággal védi a nála
bujkáló üldözöttet.
A 3. eset – ti. ha valaki hazugságot mond a becsapás
szándékával, miközben azt hiszi, hogy igazat
mond – nem képzelhetõ el, hiszen ha egyszer azt hiszi, hogy
igazat mond, nem hiheti, hogy becsapja állításával
a másikat.
A 4. eset egyszerû tévedés, vagyis nem hazugság.
Az 5. eset sem hazugság, hanem ennek épp az ellentettje.
A 6. eset a rablótörténet ellentettje, például
ha valaki igazmondásával akarja a rablók karjába
kergetni ellenségét, akirõl tudja, hogy nem hisz neki.
Ez Ágoston szerint hazugság, hiszen ha maga az állítás
igaz is, a szándék gonoszsága a döntõ.
A 7. eset elméletileg ugyan elképzelhetõ, ha például
egy író egy általa mesének vélt eseményt
mond el szórakoztatás céljából, s nem
is tudja, hogy a történet valóban megesett valahol.
De hazugságról itt semmiképp nem lehet szó.
A 8. eset igen érdekes, hiszen arról van szó,
hogy valaki be akar csapni másokat, s ezért hazudni akar,
de nem sikerül neki. Ez elképzelhetõ (például
X. meg akarja ijeszteni Y.-t, ezért azt mondja neki, hogy halálos
beteg, miközben Y. valóban az), de az, hogy ezt az esetet hazugságnak
minõsíthetjük-e, erõsen kérdéses,
hiszen amit X. állít, végül is igaz, s rossz
szándék sem rejlik mögötte.
Egy szó, mint száz, csupán egyetlen olyan eset
van, amely egyértelmûen hazugság – az elsõ,
illetve még egy, a hatodik, amelyet Ágoston hazugságnak
minõsít –, noha maga az állítás ez esetben
igaz.
Ágoston szerint tehát a legfontosabb és a hazugság
létrejötte szempontjából döntõ momentum
nem a hazugság ténye, nem is a hazugság tudatos volta,
hanem a szándék, a becsapás – gonosz – szándéka.
Ugyanennek az írásnak késõbbi, tizennegyedik
fejezetében Ágoston még egyszer visszatér a
hazugságtipológiára, ezúttal azonban nem formális,
hanem tartalmi tipológiát alkot. Eszerint a hazugságnak
nyolc fajtája létezik, úgymint:
1. Vallási tanok (doctrinák) hazugságai – ezeken
nyilván az eretnekségeket érti.
2. Senkinek nem használó, de valakinek ártó
hazugság.
3. Valakinek használó és valakinek ártó
hazugság.
4. A l’art pour l’art hazugság.
5. A tetszés végett való hazugság.
6. Valakinek anyagilag használó, de senkinek sem ártó
hazugság.
7. Valakinek használó (életét védõ)
hazugság, mely senkinek sem árt.
8. Valakinek használó (testét a beszennyezõdéstõl
védõ), de senkinek sem ártó hazugság.
Ágoston után újabb hatszáz évvel
Szent Tamás az õ Summá-jában a hazugságról
szólva elsõsorban Ágostonra épít.3 A
hazugság bûne szerinte sem a hazugság tényével,
hanem a becsapás szándékával egyenlõ
(„culpa mentientis est fallendi cupiditas”), s mint megjegyzi, a hazugságnak
voltaképpen nem az igazmondás, hanem a jó szándék
az ellentéte. (Érdekes, hogy Tamás szerint csak jellel
lehet hazudni: „mendacium est falsa vocis significatio”, a vox szó
nála ugyanis „mindenfajta jel” lehet.) A hazugsághoz Tamás
szerint – Ágoston nyomán – három dolog szükséges:
1. Hogy az állítás hamis legyen (quod falsum sit),
2. a hazugság szándéka, tudatossága (quod adsit
voluntas falsum enuntiandi), 3. hogy az illetõ be akarja csapni
a másikat (intentio fallendi). Így a hazugság három
szinten is megvalósul: materialiter, formaliter és effective
is. Valójában mindhárom tényezõ szükséges
a hazugsághoz, a lényeg azonban a gonosz szándék,
az intentio mala.
E logikai tipológia mellett Tamás is ad „hagyományos”-nak
titulált tartalmi felosztást, amely azonban eltér
az Ágostonétól. E felosztás szerint ugyanis
csak három típusa van a hazugságnak: 1. Officiosum
– amelynek célja a haszonszerzés. 2. Jocosum – amelynek célja
a játék. 3. Perniciosum – amelynek célja az ártás.
Tamás elismétli Ágoston nyolcas klasszifikációját
is, majd arra a konklúzióra jut, hogy a hazugságtipológia
háromféleképp készíthetõ el:
1. A hazugság típusa szerint – ez az Ágoston-féle
háromtényezõs, nyolcvariációs felosztás.
2. A hazudó szándéka szerint (officiosum, jocosum,
perniciosum), illetve 3. a hazugság célja szerint (Ágoston-féle)
nyolcas tartalmi felosztás. Tehát szerinte a három
hazugsággeneráló tényezõ hazugságtipológia-generáló
tényezõ is egyben. Ezután Tamás azt is leszögezi,
hogy szerinte mindenfajta hazugság bûn (Lásd: Máté,
5.37., Zsolt., 5.6., Ephes., 4.24. stb.), legföljebb típusa
szerint enyhébb vagy súlyosabb.
Tamás után újabb hétszáz évet
ugrunk az idõben. 1981-ben két amerikai nyelvész,
Linda Coleman és Paul Kay is elkészítette saját
hazugságtipológiáját. Ez, mint látni
fogjuk, mulatságosan hasonlít Ágoston ezerötszáz
éves rendszerére, amelyet egyébként Coleman
és Kay látnivalóan nem ismer.4
A szerzõpáros a hazugság három feltételét
sorolja fel: 1. Az állítás legyen hamis (P=false).
2. A hazudó higgye, hogy állítása hamis (S
believes P=false). 3. Az állítással a hazudó
rá kívánja szedni a másikat. (Ez utóbbira
azért van szükség, hogy a metaforák, hüperbolák,
illetve a formális, „social” hazugságok – pl. udvariassági
formulák – kiküszöböltessenek.)
A felsorolt három tényezõ variálásával
a szerzõk nyolc logikai hazugságtípust különböztetnek
meg, pontosan azokat, amelyeket feljebb – Szent Ágoston kapcsán
– már ismertettünk. A szerzõk a nyolc lehetséges
variációval kísérletet végeztek: történetekbe
foglalták a lehetõségeket, majd megszámozták
õket, s megkérdeztek egy csoportnyi embert, melyik elbeszélésben
van szerintük szó hazugságról s melyikben nincs.
A kísérlet érdekes eredményre vezetett: a megkérdezettek
a hazugság szempontjából leglényegesebbnek
azt tartották, hogy a hazudó tudja vagy higgye, hogy hazudik.
A második leglényegesebb a becsapás szándéka,
a harmadik pedig a hazugság ténye volt! Vagyis – szemben
Ágostonnal és Tamással – korunkra nem a szándék,
hanem a tudatosság vált döntõvé.
A cikk következtetése szerint a szavakat és kijelentéseket
nem szükséges és elegendõ feltételek teszik
azzá, amik – például hazugsággá –, hanem
minden esetben pszichológiai folyamatot kell bejárniuk: ennek
lényege az úgynevezett szemantikai „prototípus”. A
„hazugság” prototípusa háromelemû: a „hazugságot”
attól függõen fedezzük fel egy állításban
– vagy egy történetben –, hogy e prototípus elemei megvannak-e
benne vagy sem, ráadásul az elemek közt fontossági
sorrend is fennáll.
Az ötödik hazugságtipológia, amelyet itt be
szeretnénk mutatni, Ewald Wagner mûvelõdéstörténészé.5
Wagner Ibn Battuta (XIV. sz.) arab és Evlia Cselebi (XVII. sz.)
török utazók útleírásait vizsgálva
állította fel sajátos hazugságtipológiáját.
Felfedezte ugyanis, hogy az utazásokról szóló
beszámolókban óhatatlanul megjelenik a hazugságnak
egyik-másik formája.
Wagner kéttényezõs rendszerében az állításnak
négy lehetõsége van:
1. Objektíve igaz állítás – és szubjektíve
is igaz (vagyis az illetõ igaznak hiszi).
2. Objektíve igaz állítás – de szubjektíve
hamis.
3. Objektíve hamis – de szubjektíve igaz.
4. Objektíve hamis – és szubjektíve is hamis.
Az elsõ eset nyilvánvalóan nem hazugság,
ezt tehát ejthetjük. A második Wagner szerint azé
az íróé, aki olyan történetet mond el,
amit maga mesének vél, pedig igaz, illetve ha valaki olyan
országról ad valós leírást fiktív
saját élményekrõl számolva be –, amelyet
maga nem látott. Voltaképpen egyik esetben sem beszélhetünk
hazugságról. A harmadik eset a tévedés tipikus
esete. A negyedik viszont egyértelmû hazugságnak tûnik,
pedig a dolog nem ilyen egyszerû.
Megeshet ugyanis, hogy valaki elmond egy mesét, ami nyilvánvaló
hazugság, de csak szórakoztatás a célja. (Lásd
Szent Tamás „jocosum mendacium”-át). Ilyenkor semmiképp
nem lehet szó hazugságról.
Máskor olyan nyilvánvaló a hazugság, hogy
a hazugról nem is tételezhetõ fel a megtévesztés
szándéka. Erre példa Cselebi híres „erzurumi
macska-történet”-e. E szerint Erzurumban olyan hideg volt,
hogy miközben egy macska egyik háztetõrõl a másikra
ugrott, megfagyott a levegõben, s csak tavasszal esett le – majd
nagyot nyávogva tovairamodott.
Wagner szerint az útleírásokban olvasható
hazugságoknak tartalmi szempontból hat fajtája lehetséges:
1. Ha az utazó olyasmirõl számol be, amit nem
látott.
2. Ha az utazó szórakoztató szándékkal
lódít.
3. Ha az utazó olyasmirõl számol be, ami nincs.
4. Ha az utazó olyasmirõl számol be, ami van és
amit látott, de hamisan számol be róla.
5. Ha az utazó olyasmirõl számol be, ami van és
amit látott, de túlozva számol be róla.
6. A plágium esete (az utazó igazat mond, de nemcsak
hogy nem látta a dolgot, hanem még csak nem is õ ír
róla).
Egyébként – jegyzi meg a szerzõ – a hazugság
indoka gyakran a formai hagyományhoz való ragaszkodás
vagy az a kényszer, hogy ismert kategóriákat húzzunk
az ismeretlenre. Lehet a hazugság oka tudatlanság (pl. mikor
Battuta azt írja a Niger folyóról, hogy az a Nílus
egyik ága), de lehet egyszerû feledékenység
vagy más valóságszemlélet is (pl. csodákról
szóló beszámolók).
Wagner tipológiájának legkülönösebb
jegye az, hogy benne valójában már sem a hazugság
ténye, sem a hazudó szándéka vagy tudatossága
nem játszik szerepet: a hazugság minden esetben értelmezhetõ,
vagyis voltaképpen az igazság egyik megközelítési
módja vagy variánsa.
A fent ismertetett hazugságtipológiák meglehetõsen
különbözõ szempontokból közelítették
meg tárgyukat, ám feltûnõen azonos konklúziókra
jutottak. Ezek közül a legfontosabb, hogy a hazugságok
tipologizálhatók, osztályozhatók, illetve hogy
a hazugság bizonyos tényezõkbõl „generálható”,
ami annál is meglepõbb, minthogy itt olyasmirõl van
szó, ami voltaképp nem létezik. Az ágostoni
és huszadik századi tipológiák azonosságából
természetesen nem plágiumra, de nem is a hazugság
– e nem létezõ dolog – valamilyen alapvetõ jellegzetességére,
hanem elsõsorban az emberi gondolkodás korlátaira
és sajátos módszereire következtethetünk.
Az egyezések mellett azonban az eltérések is igen
érdekesek: Arisztotelész hazugságfogalma még
kifejezetten mennyiségi: mintha az igazság valamilyen szilárd
mérték volna, amelytõl eltérve automatikusan
hazugságot kapunk (a mértéktõl való
eltérés abnormitásának gondolata egyébként
késõbb a sztoikus bûnfogalomban, majd a racionális
erkölcstanokban játszik fontos szerepet).
Ágostonnál, majd még inkább Tamásnál
azonban a hazugság alapelemei közül már az ártó
szándék játssza a fõszerepet, vagyis a hazugság
nem tény többé, hanem minõségi jelenség:
bûn. Ágoston logikai alapú tipológiája
csak arra szolgál, hogy bevezesse az etikai-tartalmi tipológiát.
E felfogás szerint tehát a hazugság lényege
nem abban áll, hogy „nem igazság”, hanem abban, hogy „rossz”.
Ettõl gyökeresen eltér – bár formájában
szinte azonos – Coleman és Kay tipológiája, amely
mindenfajta etikai tartalomtól mentes már: csupán
a hazugság szemantikai szerkezetére kíváncsi,
noha a hazugságot még alapvetõen „más”-nak
tartja, mint az igazságot.
Minden korábbitól különbözõ hazugságszemlélet
viszont a Wagneré, aki hazugságtipológiájával
egy mûforma – az útleírás – filológiai,
értelmezésbeli kérdéseire igyekszik választ
adni, sõt implicit módon a hazugságot az igazsággal
egyenértékû – hiszen vele egyenrangúan értelmezhetõ
– forrásnak tekinti. Századunkra ezek szerint nemcsak a hazugság
ténye, hanem erkölcsi tartalma is háttérbe szorult:
igazság és hazugság közt immár elmosódik
a különbség.
A mértéktõl és a bûntõl, végigkísérve
a hazugság értelmezésének történetét,
így jutottunk el a nyelvészeti-hermeneutikai problémáig.
Egy mindenesetre biztos: a hazugság mint minõség és
tény többé már nem érdekel bennünket.
Ahol ugyanis nincs szilárd igazság, ott hazugság sem
létezhet. Ám ez meg is fordítható: ahol nincs
hazugság, ott igazságot is hiába keresünk. A
szándék és tudat talán még ebben a világban
is megfogható: a valóság azonban mindörökre
szertefoszlott kezünk közül.
1. Aristotle: The Nicomachean Ethics. Ed. and transl. H. Rackham. Cambridge–London,
Harvard Un. Press, 1990. (Loeb Classical Library, Aristotle XIX.) 241–245.
2. Augustinus: De mendacio ad Consentinum liber unus. In: Augustini
Opera. Paris, 1586. Tom. IV. 3–4.
3. Thomae Aquinatis: Summa theologica. Paris, Migne, 1864. Tom. III.
828–837. col. (2/2. CX. cap.)
4. Coleman L.–Kay P.: Prototype Semantics: The English Word Lye. Language,
Vol. 57., No. 1. (1981.) 26–44.
5. Wagner, Ewald: Subjektive und objektive Wahrheit in islamischen
Reiseberichten. In: Ertzdorff, X–Neukirch, D. (Hrsg.): Reisen und Reiseliteratur
im Mittelalter und in der Frühen Neuzeit. Amsterdam–Atlanta, Rodopi,
1992. 43–66.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta