Csaknem kilencven alkotás az OFF-on: líra, paródia, irónia.
Nyitottnak lenni a másikra – szép
jelszó, ami ritkán valósul meg. Az idén szeptemberben harmadszor megrendezett
budapesti Open Film Fesztivál során bámulatos módon százak néztek végig
türelemmel másik százak minden hírverést nélkülöző alkotásait. Az OFF legnagyobb
érdeme, hogy olyan baráti légkört sikerült megteremtenie, amely arra buzdítja
az amatőröket és a független filmeseket, hogy bátran nevezzék be a fesztiválra
műveiket. Nem számít, hogy még nem elég kiforrott a téma, hevenyészett
a forgatókönyv, kezdetleges a technika, hiányzik a rutin, az a fő, hogy
ezen a fórumon mindenki bemutathatja, mi foglalkoztatja a világban.
Az idei OFF egyik markáns vonulatát
a líra adta. A mai, tévén és videón felnőtt fiatalok versek helyett vagy
mellett filmekbe fogalmazzák kamaszkori fájdalmaikat, a felnőtté válás
keserveit. Habár nincsenek meghatározó előképek, és mindenki maga találhatja
ki a megfelelő filmes fogalmazásmódot, a megoldások szerfelett hasonlítanak
egymásra. A történet a lírai hős hétköznapi cselekvéseire redukálódik.
Egyszerű szituációk sorakoznak egymás után, amelyek mind a főszereplő magányát,
félelmeit és egyre kilátástalanabbá váló helyzetét hivatottak nyomatékosan
aláhúzni. Szerelmi csalódások, szakítások, családi konfliktusok, hűtlen
barátok, ital, cigi, kábítószer kövezi ki a lírai én halálhoz, legtöbbször
öngyilkossághoz vezető útját. A szereplők folyamatosan kerülik a nyílt
ütközéseket, így nem csoda, ha utolsó pillanatban mégis visszariadnak az
indokolatlan öngyilkosságtól. A halál képei ezért gyakran csak idézőjelben
értendők, nem többek tenyérbe temetett fejű fantáziálásnál, bódulatban
látott rémálomnál. A könnyen dekódolható képzelgéseken kívül a film felépítése,
a képek és hangok teljes egyértelműséggel ábrázolják a művekbe foglalt
érzelmeket és indulatokat, a filmek alkotóiból megmunkálatlanul zúdul a
panaszkodás, aminek, valljuk be őszintén, nem sok köze van a művészethez.
Pedig vannak lehetőségek a lírai,
önvallomásos filmezésben, amint ezt Maráczy Manuéla és Csáki László munkája,
a 6 nap is megmutatta. A kiinduló ötlet tökéletesen illeszkedik a lírai
vonulat alaphelyzeteinek sorába: hat nap a dübörgő, füstös, zsúfolt város
nélkül, egyedül egy lakás falai között. Az alkotópár azonban megmozgatja,
fellazítja a szituáció egyértelműségét, játékosságot és némi szürrealitást
visz a külvilágtól szorongó lélek nyomasztó magányába.
Maráczy és Csáki első hosszabb,
közel egy órás művében a történetvezetés terén tulajdonképpen ugyanazt
a technikát követi, mint amit korábbi rövidfilmjeiben, a Piknikben, a Két
kirándulás, egy elvágyódásban a vágás során kidolgozott. A világos helyzeteket
a vágás annyira összekuszálja, hogy nem a történetre, hanem a szituáció
kibomlására figyelünk. A nagyobb egységek motivikus megelőlegezése, majd
lassú egymásba folyatása jellemzi ezt a fajta építkezést. Az egyes blokkok
hasonlóan „maszatoló”, körbe-körbe rajzoló technikával épülnek fel. A klasszikus
vágási szabályokat magától értetődő természetességgel rúgják fel, hogy
a képek gyors azonosításának követelményével a szokatlanságukból fakadó
meglepetést állítsák szembe.
Míg a lírát művelő alkotók formailag
szabadon fogalmazhatják meg érzelmeiket, addig a populáris kultúra filmtípusait
utánzó, parodizáló függetlenek önként vállalják fel a forma „béklyóit”,
hogy aztán annál kötetlenebbül játszhassanak el vele. Természetessé vált
immár, hogy a moziban és tévében látott filmek ugyanolyan inspiráló erővel
hatnak a fiatalokra, mint életük történései. A saját élményanyag ugyanakkor
sokkal kevésbé képes történetté formálódni, inkább mindennapi helyzetek
egymásutánjára esik szét. A műfaji filmek ellenben jobban beindítják a
mesélő kedvet, az ismert sémák felhasználásával új, szórakoztató történetek
sora készült.
Az OFF-ra benevezett műfaji filmek
nagy része paródia volt, de akadt, aki komolyan gondolta a dolgot, és az
alacsony költségvetéshez mérten próbált a szórakoztatóipar követelményeinek
megfelelni. Bernáth Zsolt Hasfalmetszők című munkája a maga hetven percével
figyelemre méltó lépés ebbe az irányba. A Ponyvaregényből előlépett két
bérgyilkos kalandjai Nagyapó zombie-tanyává vált házában a sok vicces beszólással
és a főszereplők élvezetes játékával igazi szórakozást nyújt. A horror
nem csak paródia tárgya: a borzalmasnak szánt részek valóban borzalmasak,
a suspense pedig, ha még kicsit döcögősen is, de már működik. A két főszereplőn
kívül a többi színész az amatőrök mesterkéltségével mondja végig a számukra
amúgy is kevésbé tréfásra sikeredett párbeszédeket, ami miatt a film sokat
veszít – függetlenségéből is adódó – bájából.
A Fiatalok és érzelmesek elnevezésű
csoport közönségdíjas alkotása, a Könnyűlányokkalkeménykedni remek ötlettel
nem is filmes műfajt, hanem a bárgyú fordulatokkal és idióta szövegekkel
teletűzdelt, fotókból álló képregényeket parodizálja. A kamasz fiúk és
lányok szerelmi bonyodalmait állóképekbe merevedve adják elő a csoport
tagjai. A kifacsart pózokban meg-megremegnek a szereplők, mintha hirtelen
megelevenedne a mozdulatlanságba dermedt fotó. Egyszeriben az élet és a
fényképes képregények mesterkéltsége között tátongó szakadékba tekinthetünk
be, amit még jobban megvilágítanak a képregények elképesztően ostoba dialógusait
szellemesen túlhajtó szövegek.
Megint másképp közelít a populáris
filmtípusokhoz a Mucsy–Szincsok–Varga női filmkészítő trió, akik a kifejezetten
macsó filmműfajoknak, mint amilyen az akciófilm, adják sajátos feminista
átiratát. A Korrekt női vonal három gengszterlány lenyűgöző technikai felkészültséggel
előadott rövid története. A napszemüvegekbe, szűk nadrágokba, testre feszülő
ruhákba öltözött lányok tökéletes profizmussal és hidegvérrel rabolnak
ki előbb egy üzletet, majd egy postát, miközben egyesével végeznek az őket
körüludvarló, ujjuk köré csavart férfiakkal. Életre kelnek a divatfotók
férfiasan keményre maszkírozott bombázói, és bosszút állnak az őket megálmodó
hímeken. A rendőrség karikatúraszerűen ügyefogyottnak ábrázolt nyomozói
természetesen semmiféle akadályt nem jelentenek számukra. Az autóstoposnak
álcázott civilruhás rendőr golyóval a fejében végzi, és a nők autója végérvényesen
az országút végtelenjébe vész.
Ha a jórészt fiatal alkotók a filmlírában
saját életük élményanyagát, a szórakoztatóipari filmtípusokban és kifordításaikban
a populáris kultúra által közvetített hatásokat dolgozzák fel, akkor különösen
érdekes, hogy e két domináns ihletforrás mellett mi lesz még fontos az
őket körülvevő világból, mi ragadja meg a figyelmüket annyira, hogy azt
dokumentálni is szeretnék. Akadt pár filmlírához közel álló unalmas Budapest-etűd
forgalmas pesti utcákról, kopott bérházakról. A klasszikus, tárgyilagos
riportfilmeket az ELTE Fekete Doboz dokumentumfilmes iskolája képviselte
egy-két igényes munkával: a Karácsony Erzsi egy Erdélyből áttelepült, az
elszakadás dilemmájával birkózó asszony bensőséges portréja, az Úszóház
a város szélén a Dunára épített házukban a szegénységgel küszködő, fiatal,
többgyermekes családról készült életkép. Az OFF legsikeresebb dokumentumfilmjei
azonban az ironikus, játékos hangvételű darabok voltak, amelyek nem vették
halálosan komolyan tárgyukat, nem elemeztek, csak egyetlen vicces helyzetet
vagy eseményt próbáltak szórakoztatóan bemutatni.
A legjobb dokumentumfilm díját
elnyerő Szia nagyi, jól vagyunk tulajdonképpen talált film. Füredi Zoltánnak,
a film rendezőjének egyszerűen csak össze kellett szerkesztenie azt a videólevelet,
amit a Magyarországon élő mongol család küldött haza az otthon maradt nagymamának.
A népes család tagjai odaállnak szépen egyesével a kamera elé, és felmondják
az előre megírt üzenetet. „Szia nagyi, jól vagyok”, kezdi a soron következő
a beszédét. Aztán van, aki itt be is fejezi, mint a legkisebb unoka, akinek
már annyira nehezen megy a mongol nyelv, hogy ezt a pár szót is döcögve
mondja ki. A magyar popszámot viszont, némi akcentussal ugyan, de folyamatosan
énekli el, ráadásul közben „szabad stílusú” táncot lejt rá. Egy sor hasonlóan
meghökkentő gesztus tarkítja a családtagok személyiségüknek megfelelő „leckefelmondását”.
A Szia nagyinak sikerül hús-vér alakokon keresztül bemutatnia egy ismeretlen
kultúrát, miközben mindenféle keresettség nélkül beszél az idegenben élés
asszimiláló hatásairól.
A főiskolás Török Ferenc munkájának
apropója az, hogy négy srác a Hajtás Pajtás nevű pesti futárszolgálattól
kiutazik Washingtonba a biciklis futárok világversenyére, és ott pár napig
együtt biciklizget és bulizgat a külföldi „szakmabeliekkel”. A Hajtás Pajtás
menni Amerika az önmagában talán kevésbé izgalmas rendezvényről rendkívül
szórakoztatóan tudósít azáltal, hogy nem pusztán megörökíti, hanem a magyar
futárok hihetetlenül humoros pesti szlengben előadott élménybeszámolóival
színesíti a képeket.
Az OFF-ra benevezett csaknem kilencven
alkotás között igazán sokféle hang fordult elő: a magánytól szorongó panaszos
líra, a populáris kultúra hülyeségein harsányan röhögő paródia, a környező
világot némi distanciával figyelő irónia. Figyelemre méltó viszont, hogy
a konfliktusok drámai kiélezése színvonalas módon egyáltalán nem fordult
elő az OFF játékfilmjei között. A szórakozás megvolt erre az évre – a mélyebb
értelem elmaradt.
Az OFF fődíjasai:
Etűd: Beran Dániel: Nagykálló
Dokumentumfilm: Füredi Zoltán:
Szia nagyi, jól vagyunk
Team-munka: Gudenus Géza
Alkotói: Csáki László
Stílus: Mucsy–Varga–Szincsok