Jorge Luis Borges novelláiból tíz film készült. Szelleme azonban igazán csak most ölthet testet, az elektronikus örökkévalóságban, a pixelek labirintusában.
Az argentin író-filozófus -- a XX.
századra szinte kiveszett ez a szenvedélypárosítás, érződik is a bölcsesség
ellanyhult szeretetén -- idén lenne száz éves. Ha ugyan élt valaha. Nekem
mindig is valószerűtlennek látszott az a kevés, ami átszivárgott róla a
mérhetetlen tengeren, hogy vak volt, de egyszersmind a Biblioteca National
igazgatója (később megtudtam, hivatalba lépésekor még nem vesztette el
teljesen a szeme világát, amikor már semmit se látott, anyja olvasott fel
neki, a mama halála után pedig fiatal felesége), és hogy írófejedelemsége
szünetében – a felvonásközt a peronista hatalom rendelte el – egy Buenos
Aires-i baromfi- és nyúlpiac felügyelője volt (ha ezt Hamvas Béla tudhatta
volna). De odáig sohasem merészkedtem, mint 1979-ben egy juntához közel
álló lap, a Cabildo, akik szerint Borges merő kitaláció, egy gátlástalan
írói triumvirátus -- Luis Maréchal, Mijuca Lainez és Adolfo Bioy Casares
-- agyszüleménye (utóbbit akkor már félévszázados barátság fűzte az fantazmagóriához),
magát az írót pedig egy nevesincs olasz segédszínész játssza. Gyönyörű
történet: aki képzeleg, a képzelet által vész el. A fikció – ha felpiszkálják
-- előbb vagy utóbb benyomul a gondosan sterilizált valóságba.
Itt tartottam az elmélkedésben,
melynek másik szála a film felé kacskaringózott – miért, hogy ezt a hallatlanul
képszerű, hihetetlenül izgalmas, féktelen képzeletű írót és szenvedelmes
rejtvényfejtőt, igazán még ma, a többszörösen megcsavart fantasztikum tartós
divathulláma, a Mátrix vagy a Cube idején sem fedezte fel magának a film?
--, amikor csöngetett a gyorspostás. Comodoro Rivadaviából jött levél kedves
argentin barátomtól, Gustavo Quijanótól (ő nem fikció, történész, etnográfus,
Uqbar korai dinasztiáinak kiváló ismerője), épp Borgesről írt nekem, mellékelve
egy régi interjút is, ide másolom a levelét, hátha másokat is azzal a reménységgel
tölt el, mint engem, miszerint az elektronika évszázadában talán nagyobb
szerencséje lesz Borgesnek az irodalmon túli megtestesüléssel.
*
Miből jöttem rá, hogy Borges halhatatlan?
Nem az irodalmi halhatatlanságra gondolok persze, azt már gimnazistaként,
a Körkörös romok delejes novellái közt elveszve biztosra vettem. Még csak
nem is a fizikai értelemben vett örökkévalóságra, Borges ugyan több elbeszélésében
is eljátszik a gondolattal, de kötve hiszem, hogy a testi halhatatlanság
méltatlanul kisszerű és haszontalan ideája elcsábíthatna egy ekkora formátumú
gondolkodót. Nem, ha Borges halhatatlanságra vágyott, csakis szelleme halhatatlansága
izgathatta, még ha ez esetben – ellentétben az „örök klasszikusoknak” megadatott
testetlen és múlandó halhatatlansággal, mely az olvasók akarata szerint
kel életre, lappang vagy enyészik el – olyan szellemre kell gondolnunk,
amely (aki?) az őt hordozó test halála után is szinte tapintható jelenésként
marad velünk, kikerülhetetlenül, ott, akkor, és addig, amíg ő akarja.
Borges, rácáfolva felületes csodálóinak
hiedelmére, tervszerű és angolosan precíz elme volt, nem valamiféle szenvedelmes
őrült spanyol, aki a hajdanvolt hispán birodalom végvidékére vetve lázálmok
és mesék szivárványos hagymázában lel kárpótlást a szürke reménytelenségért.
Ha a halhatatlanság izgatta, biztos, hogy tudatosan kereste, és ha megtalálta,
bizonyos, hogy nem hagyta említés nélkül.
Minap meghívó érkezett a nevemre
a Warwick egyetemtől, tudományközi konferenciára invitált. A szümpozion
címe -- Borges nyomában – napokig fészkelődött a fejemben. Mintha egy élő,
de titokzatos módon eltűnt vagy rejtőzködő személy felkutatatására ösztönözne.
A Borges-kutatónak -- gondoltam magamban -- van egy behozhatatlan előnye
minden más fantasztikus életmű tudós elemzőjével szemben: biztosra veheti,
hogy ez az ember nem tűnhetett el szó nélkül. Borgest a titok érdekelte,
és nem a titokzatosság. Biztosan hagyott valamilyen nyomot, tett valamilyen
nyilvánvaló, ha nem is feltétlenül könnyen felfedhető utalást, amely elvezet
hozzá. Ha igen – az nem lehetett más, mint egy labirintus. A labirintus
– a testet öltött titok, rejtvény, talány -- Borgesnél ugyanis nem egyszerű
szignó, ex libris vagy barokkosan fellengzős metafora, hanem világmagyarázatának
kulcsa. A borgesi labirintus – egy számítógép tudná csak kibogarászni,
hányszor és hányféle értelemben használta kedvenc szavát, az alább következő
rövid interjúban is hatszor fordul elő – sohasem üres, mindig van titka,
ha nem is annyira a embertestű, bikafejű Minótauruszra kell gondolnunk
ilyenkor, mint inkább arra, aki létrehozta. A labirintus a tervező ész
műve, legfőbb titka nem a benne lakozó szörny – a labirintus éppenséggel
szörnyűbb a belérejtett torzszülöttnél – hanem az építész maga. A világ
kaotikus és rendezett, azaz labirintus, tehát van Teremtő. Borges labirintus-metaforái
– a babiloniai sorsjáték, vagy a bábeli könyvtár – a világ teremtett voltára
utalnak, ontológiai istenérvek. Isten a maga képmására teremtette a világot,
ha mindenható, rendezettnek, ha pedig örökkévaló, kaotikusnak, vagyis megfejthetetlennek
kell lennie annak, amit a semmiből teremtett. A paradoxon – a labirintus
kettős természetében (rendezett rendetlenség) rejlő ellentmondás -- nemhogy
nem cáfolja a teremtő létét, hanem éppenséggel ez a legfőbb bizonyíték
a létezésére. A tökéletesség véges, csak a tökéletlen örökkévaló. Borges
persze világi ember, sőt világfi volt, nem teológus, az isteni mindenhatóság
inkább úgy érdekelte, mint Prométheuszt az olümposziak titkai, amikor bizonyította,
méghozzá nem ismeretelméleti értekezésekkel és létmagyarázatokkal, hanem
novellák során át, hogy az isteni rejtvény megfejthetetlen, az ember rejtvényét
fejtette meg, a maga módján ő is ellopta a tüzet.
Borges után – legalábbis szerintem
– elviselhetőbb a lét elviselhetetlen könnyűsége, amellyel kisiklik minden
elemzés elől. Borges eretnek filozófus: azért elemez, hogy bizonyítsa,
a valóság rendszerezhetetlen, nem a mi fogyatékos elménk miatt, hanem mert
épp ez a lényege. A klasszikus filozófiák vagy az eleve elrendeltség iszonyú
láncait aggatják az emberre, vagy a korlátlan szabadság bénító illúziójával
nyűgözik. Borges példái szerint (hasonlatképpen matematikai bizonyításokra
gondoljunk inkább, semmint erkölcsi példázatokra) az akarat szabad, de
ez a szabadság eleve elrendelt. Emlékezzünk Borges babilóniai sorsjátékára:
ha sorsunk nem isteni döntés, és nem is a mi akaratunk függvénye, hanem
a sorshúzás teremtette véletlené, akkor elvesztettük ugyan a világtörténelmi,
sőt kozmikus küldetés méltóságát, de cserébe a teljesíthetetlen mandátumért,
megnyertük a saját életünket. Szerepet játszunk ugyan, de a szerepek száma
végtelen, bárki bármi lehet, hiszen „a sorsolások száma végtelen. Egyetlen
határozat sem végleges, mind újabbakba ágazik el”. Ez persze – vethetné
ellen valaki -- csak szemfényvesztő illúziója a szabad akaratnak, a sorsjáték
nem hagy teret a személyiségnek, nem mi választjuk meg a sorsunkat, hanem
a vakszerencse. Miért? Itt és most, a való világban talán a magunk választotta
sorsot éljük? Valóban életfogytig uránbányász, földrajztanár vagy szövőnő
szeretnénk lenni? – kérdezhetne vissza Borges, ha nem bízna olvasóinak
ítélőerejében. „Minden a lehető legjobban van, a létező világok legjobbikában”
– Leibniz híres-hírhedt mondása regnál mindennapjaink felett. Akár a Candide-ot,
e tézis maró szatíráját megíró Voltaire, Borges is velejéig szkeptikus
a mindenkori és a hivatalos verzió szerint mindenkor tökéletesnek tartott
társadalmi berendezkedéssel és fizikai világképpel szemben, csak épp a
filosz pókerarca mögé rejti mélységes szkepszisét. Minden, amit féktelen
önteltségünkben állandónak és teljesnek gondolunk, mulandó és töredékes.
A tudásunk? Minél több ismeretet
halmozunk föl, annál elveszettebben bolyongunk a világban. A minden ismeretet
magában foglaló bábeli könyvtár tudós reménykedése valójában swifti keserűségű
paródia, a tökéletes bibliotéka (vagy a végtelen számú lapból álló tökéletes
könyv) éppoly határtalan, mint az univerzum, amelynek megismerésére rendeltetett,
könyvtárosai sohasem igazodhatnak ki benne.
A történelmünk? Azt jóideje tudjuk,
hogy a történelmet a győztesek írják, újkeletű tapasztalataink szerint
nem is feltétlenül bízzák a történészekre a történelemhamisítást, hanem
magukkal a vesztesekkel játszatják el a kutyakomédiát. De hogy külső kényszer
nélkül, egy egész nép is képes történelmet játszani, ez Borges szabadalma.
Az áruló és a hősben (a novellából Bernardo Bertolucci Pókstratégia címmel
forgatott a fasiszta Olaszországra áthangszerelt – feleslegesen titokzatoskodó
– filmet) egy lánglelkű szabadságharcosról kiderül, hogy áruló, társai
halálra ítélik, de hogy az ügyön folt ne essék, eljátsszák, hogy az ellenség
merényletének esett áldozatul. A „darabban” nemcsak a hős és bírái, de
az egész város fellép, a színészek száma légiónyi. Az előadás végül is
eléri célját, az áruló kivégzését a haza felszabadításának eszközévé teszi,
és az előre megírt, részben Julius Caesar életrajzából, részben a Macbethből
kiollózott szövegek és cselekedetek, „mindaz, amit mondtak és tettek, megmarad
Írország történelmében, s rajongó emlékezetében.” Az iránytű és a halál
(Alex Cox rendezett belőle filmet, melyben maga játssza Borgest) ugyanez
a séma kicsiben, egy gyilkos csak azért követi el a fortélyosan megtervezett
gyilkosságsorozatot, hogy lépre csalja vele a borotvaéles logikájú mesterdetektívet,
aki miatt annak idején bátyja meghalt. Minden történetre, minden történelemre
rábizonyulhat, hogy hamisítvány.
Az idő? Borges nem egy esszében
és novellában adta közre „az idő újabb és újabb cáfolatát”. Az idő sem
hajlamos abba a komótos rendbe illeszkedni, amelyben elképzeljük. Az idő
megállítható. A Titokban végbement csoda hőse, a prágai zsidó drámaíró
egy év haladékot kér Istentől, hogy befejezhesse drámáját, mielőtt a németek
kivégeznék, imája meghallgatásra talál, míg a kivégzőosztag felsorakozik,
puskáját vállhoz emeli .... és lő, Jaromir Hladnik fejében egy hosszú év
telik el, épp elegendő, hogy megtalálja az utolsó jelzőt, és gondolatban
kitegye az utolsó mondat végére a pontot. Eltelt az egy év, vagy csak káprázat
volt, s ha ez utóbbi történt, változtat-e az a lényegen. És mi van, ha
az idő körkörösen folyik, így végtelen? Ha „Rómában Cassius valék, Párizsban
Desmoulins Kamill”... Ha az embert álmodó Isten is, csak másvalaki álma
(Körkörös romok). Ha „minden tudás emlékezés csupán” és „minden új dolog
csak feledés”?
A tér-idő labirintusban élni, zavarba
sőt kétségbe ejtő mutatvány. De a helyébe álmodott valóság is az. „Erősnek,
titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg a világot, térben szilárdnak, időben
pedig maradandónak, ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök,
ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis”.
Borges, e kis repedések (mint a
cáfolatoknak 2300 éve ellenálló Zénón apória, a gyorslábú Akhilleuszról,
aki sohasem fogja utolérni a lomha teknőst) nagy csodálója, ha itt hagyta
ezt a világot, csakis egy labirintusba költözhetett.
De hol keressük ezt a labirintust?
Először arra gondoltam, miként Az elágázó ösvények kertjének kínai főhőse,
én is egy könyvben fogom megtalálni. A műben, s nem a külvilágban. Ezt
a gondolatot azonban rövid megfontolás után elvetettem, Borges életműve
kétségkívül végtelen, akár egy útvesztő, de hát melyik életmű nem az. Második
gondolatom, hogy talán egy filmet kell keresnem. Borges a harmincas években
filmkritikák sokaságát írta, felizgatta a valóságot megkettőző találmány
(Tlön képzelt világában „ a tükör és a közösülés undorító dolgok, mert
megszaporítják az emberek számát”), de maguk a filmek – hacsak a labirintust
meg nem pillantotta bennük -- kevésbé hozták lázba. Annak, hogy e röpke
és nem különösebben izgalmas liezon idejekorán megszakadt, csak egyik oka
volt, hogy Borges 1938-ban, egy baleset következtében kis híján teljesen
megvakult, nem kevésbé nyomós ok lehetett a szakításra, hogy a labirintus-ember
nem ismert magára az új médiában. A film semmi olyat nem tudott mondani
a labirintusról, amit szavakkal – sokkal könnyebben -- ki ne tudott volna
fejezni. A filmidő – legyen bár mégoly bonyolult -- másként múlik, mint
az útvesztőben bolyongó ember ideje. A véges filmszalagra feszítve inkább
mindennapjaink rendjére hasonlít, semmint a körkörök és elágazások isteni
zűrzavarára. (Az álom-idő, melynek kifejezésére a film olyannyira alkalmas,
Borgest kevéssé érdekelte. Nem vizionárius költő volt, hanem novellista
filozófus.) A közöny kölcsönös volt. Habár tíz játékfilm készült Borges
novelláiból, ezek egyike sem lett korszakos nagy mű, többségük ráadásul
a mi szempontunkból érdektelen couleur local-t, a szikár szenvedéllyel
megírt gaucho-novellákat, apacstörténeteket tartotta fontosnak Borges-életműben.
Talán ennyiben hagytam volna Borges
titkát, ha nem nem kellett volna néhány sort papírra vetnem a warwicki
konferencia előtt. Ihletért és tényekért az Interneten szörfölve eredtem
Borges nyomába. Nem különösebb eredménnyel, az aarhus-i egyetem Borges-honlapja
éppoly kevéssé elégítette ki kíváncsiságomat, mint a Fundación San Telmo
első látásra kimeríthetetlenül gazdag, valójában fölöttébb szerény zsákmányt
nyújtó digitális emlékhelye. Ha sikerrel járok, az Internetet még alighanem
ma is Internetnek hívják, s nem Borgesiának, de a kudarc felkorbácsolta
vadászszenvedélyemet, órákig bolyongtam az elektronikus pagonyban, linkeken,
website-okon, elágazásokon, mellékösvényeken át újra meg újra eljutottam
oda, ahonnan szabadulni akartam, és minden igyekezetem ellenére sem találtam
oda, ahová pedig visszavágytam. És amikor a fáradtságtól már csak némán
körözött tekintetem az Internet fölött, megpillantottam magam az útvesztőben
tévelyegni, és láttam, hogy „ a vonalaknak ez a végnélküli labirintusa
Borges arcának képmását vázolja föl”. Nem tudom, hogy az ő műve-e ez a
végtelen bábeli könyvtár, akár Tlön nemlétező bolygójának nagyon is létező
enciklopédiája, melyet egy titkos társaság szerkesztett, és Borges tett
közkinccsé. De abban, hogy ő találta föl, bizonyos vagyok, egész életében,
minden novellájában és esszéjében ezt kereste, ezt a labirintust, mely
magában foglal múltat és jövendőt, és aki keres, az talál, szó szerint,
mint Tlön bolygóján, ahol a régész nem a elveszett múltat tárja föl, hanem
a lehetséges jövőt.
Borges, ha élne, az Internetről
írna az esszét és CD-ROMokban adná közre körkörös és elágazó novelláit.
De hiszen él. Olykor szörfölés közben látjuk is, a reklámablakocskákban
az ő gunyoros-bölcs kérdése fut: „ Még hogy egy ilyen kis görög rébuszért
változtassunk a világképünkön?” Ráklikkelünk: A testet öltött bábeli könyvtárért
talán igen.
*
Mi mással válaszolhatnék barátom
lelkes levelére, mint Borges szavaival: „Lehet, hogy Tlön labirintus, de
ember kiokoskodta labirintus; arra való, hogy megfejtsék. Az emberiség
el van bűvölve Tlön szabályosságától és újra meg újra elfelejti, hogy nem
angyalok, hanem sakkjátékosok szabályossága ez.” Akárhogy is, holnapra
Tlön lesz a világ.