Ritkán, de megtörténik: egészestés magyar rajzfilm a mozikban.
Csipisz, a bőbeszédű fehéregér,
Matildka, a tapadt tollazatú galamb, továbbá Napóleon, a rezignált eb három
sokat látott bűvészsegéderő. Akik tulajdonképpen egészen jól elvannak abban
a megkopott cirkuszban, mely a mesei seholsincs behavazott tájain bőszoknyás
meg nagybajszú népeknek viszi helybe a "művészetet'" Mert hogy hiába megalázó
ötszázadszor is előbukkanni a kabátujjból, nadrágszárból, cilinderből,
a koszt-kvártély megvan, a ketrec szűk ugyan, de legalább fűtenek, a többit
meg pótolja valami homályos vátesztudat és művészgőg. Nem is igen lehet
érteni, miféle rég eltemetett szabadságösztönök villanyozzák fel Csipisz,
az egér öntudatát, aki a tél talán legzordabb éjszakáján a körömreszelőért
nyúl, hogy szökésével — legkisebbként az egész szórakoztatóipari slamperájban
— rést üssön e hazugságokból, öncsalásból meg nyílt brutalitásból szőtt
börtönállapoton.
Talán kicsit filozofikusnak tűnik
Ternovszky Béla Egérút című új egészestés rajzfilmjének felütése, de csodálkoznék,
ha e kedves, okos családi mozi szülőstátuszú nézői — főként, akik már a
rendszerváltás előtt is felnőttek voltak — nem ismernének rá minden '89-ben
nagykorúsított "egértárs" azóta is tartó dilemmájára. Tudniillik mi a jobb:
a puha kényelmes, bejáratott rabállapot, vagy az ezer életveszéllyel tarkított
szabadság.
Mert Csipisz, a körömreszelős akció
után kinn találja magát a tökéletesen ismeretlen játékszabályok által uralt
hófúvásos Valóságban. S már az első szabad szlalomgyakorlatokba simán belepusztulna,
ha nem fogadná be egy háromszáz éves gombaformájú törpe. A törpének amúgy
— bár Nepp József elsősorban íróként jegyzi a filmet — kiköpött Gusztáv
tarkója van. De hirtelenjében nem tudnám megmondani, hogy ha a rozzant,
akolmeleg cirkusz a Kádár-kor kilátástalan, de védett zugolya, akkor a
gombabuta mecénás (?) jótevő Csiperke — aki nem tudja, mi az, hogy zene,
nevetés vagy teszem azt szórakoztatóipar — pontosan kit is képvisel az
elmúlt zavaros évtized kultúratámogatói közül. Tény, ami tény, a bőbeszédű
fehéregérnek, aki viszont tényleg mulatságosan hajaz az elmúlt rendszer
mindent fecsegésbe, meg okoskodásba fojtó értelmiségijére — életében először
a betevőért dolgoznia kell.
Mellesleg az egér fecsegése a filmre
nézvést veszélyes dramaturgiai fék, a fordulatok — míg Csipisz kiokoskodja
magát — bizony váratnak magukra. S a film verbális humora is — amúgy kissé
régimódian — kétségtelenül gazdagabb, mint a vizuális.
Az Egérút akkor lódul meg ismét,
amikor felbukkan Mimi, a korszellem hamisítatlan képviselője, egy sztárallűrökkel
terhelt hisztérikus, nőnemű bogár, akit egy megnyert személyiségi jogi
per nyomán sajna, mindenkinek tündérként kell említenie — a kézenfekvőbb
boszorkány helyett. S aki olyan régi ellentéteken vág át, mint az atavisztikus
macska-egér viszály, amely egyébként Ternovszky bizony már közel másfél
évtizede készült, akkor kifejezetten Hollywooddal kokettáló Macskafogóját
még gond nélkül elvitte... Szóval ez a kereskedelmi tévék showműsoraiba
illő kreatúra kicsalja a buta Gombától a mi fehéregerünket. És — nesze
neked művészi-, szólás- meg mindenféle szabadság — lelakatolja az egér
száját, majd befogja szánhúzóállatnak a többi rabszolga közé. Hát itt tartunk.
Az új kultúrgazdik földbuták vagy életveszélyesen ravaszak, a lényegben
azonban egyformák: mindegyiknél gürcölni kell, és egyik sem hallotta még
azt a szót, hogy művészet. Az egérút annyi — erről szól az Egérút zárójelenete
—, hogy a demokratikusan berendezett erdőben választhatsz, melyik gazdit
akarod a nyakadba.
A kérdés ezek után, hogy miként
működik a filmnek az a felülete, mely a napi négy öt órányi animációt is
rutinosan elfogyasztó hat-tíz évesnek szól. Sok a szöveg — morog majd Csiperkével.
Látja — legfeljebb nem tudom vele megbeszélni —, hogy mondjuk az Oroszlánkirály
vagy az Egyiptom hercege gépi tökélyű vonalvezetéséhez képest itt valahogy
esendőbb, emberibb a rajz, de közben meg lötyögősebb, kevésbé telített
a hangzás és a látvány.
Ha nagyobb lesz, majd felvilágosítom,
hogy ez pusztán pénzkérdés. Mert ha csak a gazdag kivitelű Macskafogót
meg e szerény Egérutat egybevetjük, ráérezhetünk a magyar rajzfilm forrásainak
drámai elapadására. Pedig több, mint bűn megfosztani a kisebbeket az ilyen
nagyon más rugóra járó meséktől. Aki egyébként a szerény kivitelen átlép,
egy két jó poénért mindent megbocsát, s végsősoron csak egy dolog érdekli:
mi történik az egérrel? Mert az öntudatos amerikai egér, ugye, hiába legkisebb,
csak kiküzdi az igazát, s mindig győztesen vonul vissza a következő vegzálásig
az összkomfortos egérlukba. A magyar egérnek meg, mint látjuk, valahogy
csak nem akar jóra fordulni a sorsa. S a demokráciában is örülhet hogy
luk van a ... száján. A "bontakozó gyermeki lélek" ezen azért fenn fog
egy kicsit akadni. De Bettelheimtől tudjuk: titkos tudásként nagyon is
elraktározza majd a sanyarú felnőtt időkre.
Egérút — magyar, 1999. Rendezte:
Ternovszky Béla. Írta: Nepp József. Kép: Klausz András. Zene: Pethő Zsolt.
Hangok: Schubert Éva, Paudits Béla, Mádi Szabó Gábor, Vass Gábor. Gyártó:
Stúdió 2. Forgalmazó: InterCom. 86 perc.