Paskaljević nem Bosznia csataterein forgatott, hanem a balkáni vihar fészkében: a belgrádi békeidőben.
Az ő kis városuk pezsgő európai
metropolisz, csak mostanság hol villany nincs, hol gáz, hol meg a vizet
zárják el, esetenként mindhármat egyszerre. Ja, és a benzin is hiánycikk.
Megszaporodtak ugyanis a gondok, akadozik az ellátás, munkanélküliség
van, társadalmi válság, politikai feszültségek. Az ő kis városukat egymillióan
lakják, de nem tudni, hogy ebbe a menekülteket is beszámították-e. A rendőröket
igen, százezren vannak, de még több kéne, azt mondják, pedig már most is
minden tizedik ember milicista, ha úgy vesszük, kilenc lakosra esik egy
zsaru. Az üzemanyaghiány ellenére van taxi, járnak a buszok meg a vonatok,
a lakosság többségének fedél van a feje fölött, és sokan rendelkeznek személygépkocsival.
De lőfegyverrel még többen. Az ő kis városukat Belgrádnak hívják, és ha
túl rózsás képet festettem róla egy új szerb film nyomán, az csak azért
lehet, mert a portré még a bombázások előtt készült.
A kilencvenes évek nézőjének jó
oka van félni, ha balkáni filmre vált jegyet. (Minősített eset, ha nyugati
alkotó áll a kamera mögé, lásd Welcome to Sarajevo.) Legutóbb akkor kaptunk
sokkot, amikor a Szép falvak szépen égnek rendezője mutogatta nekünk a
Sebeket. A Lőporos hordót jegyző Goran Paskaljevic sem jogosított túlzott
reményekre, legalábbis eggyel korábbi munkája, a Miki Manojlovic főszereplésével
készült Valaki más Amerikája alapján. Az európai pénzből forgatott és Amerikában
játszódó filmet afféle fiók-Montenegrónak tartottam, azzal a nem elhanyagolható
különbséggel, hogy Paskaljevicből hiányzik Makavejev szatirikus vénája
és átütő ereje.
Most előállt a csattanós cáfolattal.
A Lőporos hordóból nem hiányzik semmi, sőt, könnyen rámondhatnánk, hogy
vérből, erőszakból, balkáni virtusból több is van benne az elégnél. A nézőnek
talán sok, de ha belegondolunk, mi történt, mi történik odalent az utolsó
tíz évben, be kell látnunk, hogy ha túloz is Paskaljevic, az legföljebb
költői túlzás, még inkább sűrítés.
A rendező, aki társíróként a forgatókönyvet
is jegyzi, ezúttal telibe talált. Már a film címe robban: a puskaporos
hordó minden európai nyelven és köztudatban a Balkán pontos metaforája.
A szerkezet a klasszikus hármasegységre épül, a hely, az idő és a szereplők
azonosságára. Paskaljevic felismerte, hogy többet foghat, ha kevesebbet
markol. A feldúlt frontvonalak -- Bosznia, ahol az imént kierőszakolt fegyvernyugvás
és a nemzetközi rendfenntartók jelenléte mellett változatlanul forrnak
az indulatok, vagy Koszovó, ahol filmünk idején már javában dúltak az utóbb
büntető légicsapásokba torkolló események -- helyett a „békés” hátországot
választotta színterül. Belgrádban tehát béke van és etnikai tisztaság,
szerb az őslakos, a menekült és a repatriált, szerb a civil és az egyenruhás
(az obsitos, az eltávozáson levő tényleges, meg a behívóját holnapra váró),
szerb a békés polgári lakos és a fegyveres polgári igazságosztó. Szerbek,
szigorúan egymás közt. Az események egyetlen estén játszódnak le, a szereplők
tipikus nagyvárosi figurák, akik keresztezik egymás útját a nagy balkáni
éjszakában. A találkozások -- és ez Paskaljevic nyerő lépése -- alkalmiak,
de a nézőnek percnyi kétsége sem lehet afelől, hogy egytől egyig szükségszerűek.
Így vagy úgy, előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül be kell következniük.
Drogdealerért, szemét zsaruért,
önbíráskodó taxisofőrért, garázda elemért persze nem kell Belgrádba menni,
szép számmal találhatunk belőlük a világ összes nagyvárosában, hogy mást
ne mondjak, velük vannak teli az amerikai akciófilmek és kelet-európai
mutánsaik. A tőlük elvárható rendes üzletmenetnél hasonlíthatatlanul érdekesebb,
hogyan kapja el és rántja magával az örvény az amúgy, normál körülmények
között normál polgárt.
Mindennapos koccanásos baleset,
egy idétlen kölyök a papa Zastavájával belehajt egy álló Volkswagenbe.
A kocsiban nem esik komolyabb kár, a bogarast meg elsőre úriembernek, legalábbis
értelmiséginek néznénk, mégis leszámolás jellegű fordulatot vesznek az
események, a konszolidált külsejű szemüveges úr páros lábbal ugrál a „vétkes”
járművön, betöri a szélvédőt, és miután a fiú elmenekül, egy verőember
társaságában megjelenik a lakáson, és módszeresen szétveri a berendezést.
Lehetne ez pénzbehajtó akció, de nem az. Itt az apa fizetne boldogan, de
a bogarast nem érdekli a pénz, egy ponton túl már az autója sem, ő elégtételt
akar.
A benne esett, ám helyrehozhatatlan
kárért vett magának elégtételt az a fiatalember is, akinek egy rendőr a
százezerből gumibottal kezelte le a heréit, nem tudni pontosan, mi okból,
valószínűleg úri kedvében, mert tehette. A srác utóbb alaposan, ugyancsak
életreszólóan adta vissza a kölcsönt. Mindez nem most történt, hanem két
másik, régebbi éjszakán. A mai estére már csak az abszurd utójáték maradt.
Szerencsétlen kripli vonszolja magát a kocsma felé, bottal a kézben, gerincmerevítővel
a nyakán. Az együttérző taxis fizet neki egy sört, és meghallgatja a történetét,
hogyan intézték el ilyen csúnyául, nem tudni miért, nem tudni ki, mert
zsákot húztak a fejére, de a kalapács legalább ötkilós volt. Most rokkantnyugdíjas,
hiányzik a fél veséje, a másik sem az igazi, ágybavizelő roncs lett belőle,
ezt a szívószállal szürcsölt söröcskét sem volna szabad meginnia, de hát
mi öröme maradt az életből az aranyidőkre való emlékezésen kívül, amikor
még neki állt a világ, elintézte, akinek nem tetszett a pofája, gerincre
vágta, akié tetszett, és dőlt a lé. Tízkilós volt -- súgja a fiú gyöngéden,
aztán haza fuvarozza a nyomorékot, hiszen nincs már harag, rendezve lett
a számla.
Régi számlát rendez a két országos
cimbora is a bokszteremben, bemelegítés és barátságos mérkőzés közben felidéznek
egy-egy szép pillanatot közös múltjukból, amelyet a másik feleségével éltek
át, egyszer ezt is ki kellett már beszélni. Aztán lemossák magukról a vért
a zuhany alatt, spongyát rá, meg söröket, egy nő sem ér annyit, mint az
igaz barátság. Csak az alattomos gyanú, hogy akkor most ki az apja annak
a gyereknek, az ilyesmi kimarja a gyomrot, álmatlan éjszakákat szerez,
jobb az efféle lelki bajt megelőzni egy letört szájú üveggel, csak a halott
barát a jó barát. Aztán futni ki a világból, vonatozni az éjszakában, és
nemi erőszakban keresni enyhet a hősi halott vőlegényt sirató széplánynál,
hogy azután egy emlékként őrzött kézigránát robbanása töröljön el gyászt,
bűnt, veszteséget és vonatfülkét.
Végre egy sikerember a sok kényszerpályán
mozgó nyomoronc között, külföldről tér haza sok év után, jól eleresztve.
(A vaskos bankóköteg emberünk gazdagságán túl arra is utal, hol tart most
a nemzeti valuta.) A taxis persze hülyének nézi, hazajönni oda, ahonnét
mindenki elfele igyekszik, de hősünket nem a honszeretet vezérli, csak
a rég elhagyott asszonyt akarja visszaszerezni. Megvesz egy egész szimfonikus
zenekart, hogy a Duna-partra tervezett újrahódítás kritikus pillanatában
beúszó hajóról húzza el a feleség nótáját. Minden a legjobb úton halad,
de közbelép az, akitől a legkevésbé várnánk, a málészájú második férj,
egy husánggal.
A megannyi halálos lóbetegség ábráján
is kiugrik a Boszniából menekült idős tanár esete, aki buszsofőrként dolgozik
Belgrádban. Családjával ellentétben ő nem elégedetlen a sorsával, örül,
hogy tisztességes munkával keresheti a kenyerét. És ha negyedórával a menetidő
után még mindig a melegedőben kávézik, az nem lustaságot vagy laza munkaerkölcsöt
jelez, csak az általános közállapotot, melyben a buszon fegyelmezetten
várakozó rókagalléros hölgy, akinek még bérlete is van, nyugodtan tekinthető
élő anakronizmusnak. Nem csoda, ha céltáblájává válik annak a fiatalembernek,
akit már magával ragadott a hely szelleme: előbb sorra vegzálja az utasokat,
majd úgy dönt, hogy ideje mozgásba hozni a sofőrt. A buszos ámokfutásnak
egy szemeteskonténer vet véget, alkalmi hősünk veszélyes életének pedig
a kurblivassal befutó sofőr, a talpig becsületes, szelíd tanárember, aki
nemrég még a szemébe nevetett volna annak, aki azt jósolja, hogy hamarosan
kilövik alóla a szarajevói katedrát, s belőle előbb földönfutó, majd gyilkos
válik Belgrádban.
A Lőporos hordónak abban van az
ereje, hogy nem kiélezett, szélsőséges helyzeteket, elvetemült hivatásos
bűnözőket és két vérontás között szabadságolt háborús bűnösöket mutat;
a mindennapi élet egyszerű és durva tényeiből rakja ki elénk a nagy szerb
éjszaka arcképét. Az emberek mennek a dolguk után, isznak egy sört a
haverral, randevúznak a szerelmükkel. Szinte szó sem esik a tavalyelőtti
vagy az idei háborúról, irtandó, gonosz másfajúakról, napi politikáról.
De elvadult viszonyaikban, minden mozdulatukban ott van az, amiről nem
beszélnek, ami megtörtént, ami folyik tovább, és kitéríti a lépéseket,
megmásítja a beszédet. A hordót megtömték puskaporral és rászorították
a fedelet.
A Lőporos hordónak csak egy rokonával
találkoztam a kilencvenes évek balkáni filmjei között. A vajdasági Zelimir
Zilnik rendezte Márványsegg és Paskaljevic mostani munkája
a jugoszláv film legjobb hagyományait hozza vissza, a hajdanvolt fekete
filmét, amely még tudta, hogy a legfájdalmasabb, legkeserűbb tárgyhoz is
lehet szatirikusan, humorosan közeledni, és egy kis abszurd még nem puhítja
fel a kemény tényeket. E két film nélkül el kéne hinnünk, hogy a balkáni
gyalázat nem olvasható másképp, csak mítoszként, szenvedéstörténetté stilizálva
vagy erkölcsi példázatként. Holott már jóideje nincsen szükségünk arra,
hogy megmutassák nekünk a felelősöket, szétválasszanak, pláne összemossanak
bűnöst és ártatlant, farkast és bárányt. Tudunk mindent, ami erről a tárgyról
egyáltalán tudható. (Botrányosan keveset, és többet az elégnél.) Csak a
művész(et) már-már feledésbe merült munkájának elvégzése maradt hátra:
az untig ismert történelmi-politikai tények közé szorult ember ábrázolása.
És még valamit, túl filmen, túl
művészeten: Paskaljevic és Zilnik szerb. Prominens tagjai annak a válságba
került, szétszóratott szerb értelmiségnek, amelyik kétségbeesetten keresi
a hangját a nemzetközi közvélemény és a szintúgy válságos állapotba zuhant
szerb társadalom kihegyezett várakozása közepette. A Márványsegg és a Lőporos
hordó arra utal, hogy van hiteles beszédmód, amely lehet önkritikus,
lehet önironikus -- de nem öngyűlölő. Megkockáztatom: lehet beleérző, lehet
hazaszerető. Ha érdekel még valakit „a szerbek igazsága”, náluk keresse.
Lőporos hordó (Bure baruta) --
szerb-horvát, 1998. Rendezte: Goran Paskaljevic. Írta: Dejan Dukovski
és Goran Paskaljevic. Kép: Milan Spasic. Zene: Zoran Simjanovic. Szereplők:
Lazar Ristovski , Miki Manajlovic, Mirjana Jokovic, Sergej Trifunovic,
Bata Zivojinovic. Gyártó: MACT Productions – Ticket Productions – Stefi
s. a. – Gradski Kina – Mine Films – Vans. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos.
100 perc.