KÉPMAGNÓ
Az utolsó szilveszter

---

Az év nagy média-ünnepe a Napfogyatkozás volt, meg a viszkis rabló.

Néhány hét múlva 2000. januárját írjuk. Folyhat a vita az új évezred kezdetének dátumáról -- az emberek most búcsúznak. Mohón kapnak minden után, ami felcsigázhatja kampányokhoz, kreált szenzációkhoz, az ősi kollektivitásból megmaradt rituális örömökhöz szokott közérzetüket. Van miről locsogni, és van miről tévében-rádióban a locsogást hallgatni. Merő szerencse például, hogy a Homo sapiens kilenc hónapig hordozza magzatát, így már javában ízléstelenkedni lehet a jövő évezred első szülötteinek foganásáról. Verseny, kereskedés szegényes kis ünnepelnivalóinkkal, mint karácsonyi vásárokon a novemberi boltokban.
Az év, az „utolsó” év nagy média-ünnepe a Napfogyatkozás volt, meg a viszkis rabló. Ambrus Attila és a Nap közös vonása média-szempontból az, hogy egy egész ország lázas figyelme közepette mindketten eltűntek egy időre, majd előkerültek. Közben mindkettejükről elképesztő mennyiségű marhaság hangzott el (például a Napfogyatkozás idején születettek képességeiről -- úgy látszik, a csecsemők nem úszhatnak meg semmilyen össznépi egzaltációt), ám ugyanakkor elismerésre méltó a szakmai-technikai fejlődés, amelynek köszönhetően a tévé ma már kiszolgálja minden felszínes kíváncsiságunkat. Ez persze azzal jár, hogy a személyesen megélt, közvetlen  élmény megismételhetetlen, egyszeri ideje háttérbe szorul a gépi látvány dömpingjével szemben: augusztus 11-én a balatoni teraszokon álldogálók sokkal többet tekingettek hátra, a képernyőkön már látható szombathelyi, majd még látható kiskunsági Napfogyatkozást lesve, mint amennyi időt a maguk bensőséges áhítata betöltött. Ama áhítatot legyűrte az agyonmutatás és agyonbeszélés agressziója. (Húsz évvel ezelőtt, amikor az égi csodák vágyához hasonló lelkesültséggel jártunk T.T-vel a Fradi-meccsekre, egy jegyzetben a szemtanú biztonságával cáfoltam azt, amit a tévé-közvetítés nézői az egy szem kamerára hagyatkozva váltig állítottak: hogy tudniillik Nyilasi a gólja előtt kezezett volna. Az ezredvégi fejlemények túlhaladták az effajta fűtött vitákat, győzött a gép: kamera -- elölről, hátulról, kétoldalt -- annyi van, mint a nyű, visszajátszva, lassítva, kimerevítve, ahogy tetszik, Nyilasi-gól viszont nincs, Fradi-meccsre sincs miért járni.)
A viszkis esete még töményebben mutatta, milyen profi szintre jutott az elektronikus bulvársajtó. 1999. október 27., este. A kereskedelmi Rosalinda kellős közepén bejelentkezik a hírmagazin műsorvezetője: „elfogták a viszkist!”. A tévének e pillanatokban semmi egyebe sincs ezen az egyetlen, szűkszavú mondaton kívül, de műsort tud csinálni belőle. A mondatot élőszóban is, inzertként is ismétlik, a Rex felügyelő unalmaska Sissi-hasonmását ennek jegyében lehet kibírni: „elfogták a viszkist!”. Bizonyára rohanvást tartanak felénk az információk, gondolhatja a néző, a várakozás feszültségével. Nem tartanak, egy óra múltán sem tudunk meg többet, de az információhiánynak lendülete és ritmusa van. A hírmagazin beharangozója szerint „elfogták a viszkist!”, az adás leadjében „elfogták a viszkist!”, majd eljövend végre maga a magazin, s íme: „elfogták a viszkist!”. Viszont a továbbiakban kétségbe lehet vonni a hír igaz voltát -- a stúdióba sebtiben behívott (bejelentkezett?) ügyvéd jótékonyan elbizonytalanít, őt még nem értesítették, talán tévedés történt, talán félrevezetés, mindenesetre rágódhatunk egy kicsit --, máris testesebb az a pőre mondat. Aztán vissza lehet térni az előzményekre, összefoglalni a százszor tudottat, az új fejlemény fényében most másként, újként fogadjuk azt is. Később meg lehet próbálkozni az elfogás képzelt jelenetének rekonstrukciójával, riportot lehet készíteni azzal a fotóriporterrel, akinek az egyetlen valóságos képet sikerült prezentálnia. Kommentálni lehet az internetes kommentárokat... Ekkorra a hír már igazán kövérre hízott, pedig lényegében továbbra is csak azt tudjuk: „elfogták a viszkist!”.
Meg azt, hogy utoljára paprikás krumplit vacsorázott. És a publikum már ennyiért is hálás, kerekítheti a mesét -- hiszen mindezt nem valóságként, hanem történetként, hétköznapokon túli eseményként éli meg, amely mintha mégiscsak a hétköznapokhoz tartozna, itt a Nagy Lajos király útja sarkán --, és másnap egy kelenföldi vendéglős, akárha valamelyik Krúdy-novellában, menünek  paprikás krumplit tálal, emlékkártya kíséretében: „Elfogták a viszkist...”
Közben telik az idő, az időnk, amelyre annyit panaszkodunk -- semmire sincs, semmire sem elég --, pedig tulajdonképpen unatkozunk, unjuk az életünket, szerencsére az a röpke Napfogyatkozás, mindössze 2 perc 17 másodperc, a tévé jóvoltából tíz óra hosszat is eltart, s a viszkist is elfoghatjuk akárhány kiadásban.
Egy ugyancsak régi, ‘83-as tévékritikában azt találom, hogy a szilveszteri műsorban a Himnusz tetszési indexe volt a legnagyobb, 93 pont. Ha meggondoljuk, hogy akkortájt a Nevezz csak Cucinak! 83 pontot kapott, a Leopárd és társai 73-at, nem rossz eredmény. A 93 pont talán az évezred utolsó szilveszterén is megmarad. Bár a viszkis rabló veszélyes ellenfél, Rosalindáról nem is beszélve.