Peter Brook a színpad „üres terében” bármit elénk tud idézni: epikus múltat, hindu istent, világfelfordulást.
1
Baktay Ervin Mahábhárata- és Rámájana-összefoglalásait
(utóbbit amolyan akkor szamizdat-kéziratban) már gyerekkoromban, 1947-ben
vagy '48-ban elolvashattam, és Judhistira, Ardzsuna, Bhíma, Draupadí, Ráma
és Szitá (és persze Hanumán) azóta fényes csillagok mindennapjaim mitikus
egén. Olvasgattam részleteket a két nagy indiai eposzból továbbra is, ezt-azt,
fordításokban, hébe-hóba, de inkább mesélni szerettem őket, mintha csak,
érzésem szerint, arra valók volnának inkább, meg játszani: a Rámájanát,
a mi gyermekeinknek már előadtam százszor is, mindig fényes sikerrel.
Indiai bronzszobrocskák testesítették
meg a három főszereplőt: Rámát Visnu, Szitát Laksmi, s volt egy kis Hanumánom
is, majomisten; a gonosz démont, Rávanát pedig egy kockás mamusz, rácáfolva
alapjában véve békés alaptermészetére; az ő öblében tűnt el a parányi Laksí-Szitá,
amikor Rávana-Filcpapucs, mindannyiunk rémületére, elrabolta.
Ráma ugyanis ugyanúgy avatárja
a volt Visnunak, az indiai Hármasság középső alakjának, mint később Krisna,
vagy Szitá Laksímának, Visnu mennyei társának. Az inkarnáció indiai gondolata
a keresztény számára ismerős lehet, csak éppen ezek az ismétlődő indiai
avatárok végigkísérik az emberiség egész történetét. Legemlékezetesebb
az őskoriak közül számomra a Hal, aki Manu, az indiai Noé bárkáját vontatta
az özönvíz habjain át, s a Törpe, aki egy istentagadó király palotájában
megjelenve azzal keltett föltűnést, hogy fölemelni senki sem tudta; míg
csak maga a palota össze nem omlott iszonyú súlya alatt.
Maga a Mindenség volt ugyanis Ő.
Ha jól emlékszem; de nem fogok
utánanézni; az indiai istenek úgy élnek, örök metamorfózisokban.
Én tehát eszményi közönsége voltam
Peter Brook Mahábhárata-filmjének, midőn most végre megnézhettem, igaz,
csak videóváltozatban (játszották egyszer, egyetlen estén, az Örökmozgóban,
valamikor régen, de azt nem láttam, sajnos); így is nagy gyönyörűséggel
néztem, hogy ezt mindjárt az elején leszögezzem.
2
Ennek a filmnek talán nincs is más hibája, csak éppen ez az egy -- a mítoszhoz képest --, hogy film; miközben azt, amit Peter Brook itt csinál, csak filmen lehetett megcsinálni. Varázslat az, az első pillanattól fogva (és remélem, ebben a varázslatban fognak részesülni a Duna TV nézői is, velem együtt újra, amikor ott majd műsorra tűzik); olyannyira, hogy az ember mindjárt azt kérdi magától, mennyire szól a műfaji problémákról magukról. A technika ördöge általi varázslásról (mert tévedés volt csupán üzemzavarokat és hibákat tulajdonítani neki; a "technika csodáit" is ő találta fel); amelynek következtében a Mahábhárata címet viselő indiai eposz már soha többé nem lesz ugyanaz, mint ami volt (majdhogynem azt mondhatnánk, megszűnik létezni, mint film viszont egyszer csak tényleg itt van; az európai közönség számára, legalábbis, amely olvasni a legjobb esetben is csak kurta szemelvényeket olvasott belőle vagy összefoglalásokat -- ezek közül "kimagaslik Baktay Ervin műve", ez a "regényszerű, lebilincselően izgalmas olvasmány", Vekerdi József szavai szerint, a Mahábhárata -- Rámájana 1964-es magyar kiadásának utószavában). Igen, mi ma éppen a varázslóknál (de lehet-e csakugyan varázslat a film?) gondolunk mindig arra, tesszük fel azonnal a kérdést, "ugyan hogyan csinálja" meg, hogy "miért?"; Brook filmje azonban, így érezzük eleinte, mintha nem reflektálna erre a problémára, a filmszalagon rögzített eposzéra; Brook, gondolja a néző, egyszerűen mesélni akar.
3
Egyetlen pillanatig, a legelején
valami tiltakozik is bennem ez ellen: a költő, Vjásza figurája a szokványos
"indiai bölcsé", és én megszeppenek, csak nem a közhelygyűjtemény következik
megint; de aztán már ott a gyermek, akinek mesél, mellette az elefántfejű
isten, Ganésa, tündöklő maszk, nem is maszk, a színészre helyezett elefántfő,
elefántisten-lét; vöröslő isten-díszek, kunkori ormány: elvarázsolódunk,
kezdődik a mese.
Mélysötét termek tárulnak föl előttünk.
Ez az a pillanat, amelytől fogva már semmi sem olyan, mint amire számítana
a néző, hogy ezt vagy azt "csak így lehet csinálni". Brook figyel valamire;
és az a valami néha persze az ő színpadi tudása és gyakorlata, többnyire
azonban maga a mítosz. Az indiai mítosz, úgy, amint egy lágy könnyedséggel
mozgó, a konvenciókat hírből sem ismerő színházi lélekben megjelenik --
s nem egy indiaivá bűvölt nyugatiban; itt indiai minden, de sehol semmi
egzotikum.
Köralakú fény ül a templombarlang
sötét, rücskös falán, s még ebben a köralakú fényben is van valami nagyon
jó -- most már nem is tudom, miért; a részmozzanatok ebben a filmben persze
nem részmozzanatok, minden egybeolvad, ha azonban mégis úgy nevezzük őket,
részmozzanatoknak, akkor elmondható, hogy mind a filmfolyamat kiszámíthatatlan,
(Brook figyelése szerint) folyton változó és mégis végig egyazon irányát
mozgatják, tartják fenn.
-- It's about you, about your race,
about mankind, rólad szól, rólatok, az emberi nemről -- mondja a kisfiúnak
az agg Vjásza, miközben az elefántisten kezében egy nagy könyv jelenik
meg: a tudásnak is istene ő.
-- Volt egyszer egy Bhísma nevű
herceg -- kezdődik a mese; nekem azt nem kell elmesélnem; az ind regék
iránt érdeklődő olvasó úgyis ismeri a Pándavák és Kauravák viszályának
történetét, a nagy háborúét; aki pedig nem, a filmből azt, ami őreá és
a filmre tartozik, meg fogja érteni: mert itt az egész mítosz képekké,
képsorokká változott.
4
Képtömbökké. Gondolom, itt a Shakespeare-rendező
gyakorlatával van dolgunk, aki azonban, legalábbis ennek a filmnek az erejéig,
megtért a Szanátana Dharmához, az Örök Törvényhez (mint a "hinduizmust"
igazából neveznünk kellene). Minek következtében a drámai csattanások (például,
amikor a Kauravák anyja, vagyis hát akkor még csak a Kauravákkal terhes
asszony, hatalmas hasával, ráparancsol szolgálólányára, verje meg egy bottal
a hasát: "Erősebben! Püföld, ahogy bírod, teljes erődből!", s egy furcsa
nagy gömböt hoz világra, alaktalan, óriási termést, "belőlük lesz a száz
Kaurava", vagy mint amikor ezek a testvérek, ezek a Kauravák, kisvártatva
már jól megtermett sihederekként, duhajkodni, dulakodni kezdenek; vagy
mint amikor, már a Nagy Csatában, a zöld jég alól tör utat magának, vissza,
az élők közé egy rég halottnak vélt harcos), a film detonációi lágyan fordulnak
át mindig a következőbe: bármilyen intenzívek is önmagukban véve, az igazi
történet az átmenet sötét vagy vakító suhanásaiban rejtezik.
Brook a színpadi előadást tette
át, nagyjából, celluloidszalagra, számtalan módosítással, messze túllépve
annak puszta lefilmezésén -- túl, hová? Nem is játékfilmet csinált.
Ezek a tömbök: tézisek (ami minden
bizonnyal megfelel az eredeti ind gondolatnak), de nem tantételek, nincs
"mondanivalójuk" (és alighanem ez is indiai módszer). A tézisben hirtelen
felénk fordul a lét amúgy talán nem is "létező" igazsága, de neve továbbra
sincs, ha van is, az "valami más"; valami más kép, csak éppen nagyon jó.
Félrevezető volna jeleneteknek nevezni őket. És tézisek (nem allegóriák)
némely alakok is, például a fekete kendővel bekötött szemű szép királyné,
aki vak férje kedvéért maga is az örök éjszakát választotta. Tézis Krisnának
az életére törőket megbénító epifániája (Brook egyébként rendkívül takarékosan
bánik az isteni megnyilatkozásaival), ez a furcsa tüllhálós keret, gyertyáival
-- valami megdermedés, elnémulás, elvarázsolódás.
Ezek a tézisek vagy centrumok vagy
magok magukban véve erős színűek, jellegzetesek -- az egész filmet átszövi
valami különös, mély, intenzív színesség (a kékek!); miközben ebben az
egész filmet átszövőben, nem kevésbé színesben, de igen harmonikusban az
egyes magok vagy centrumok vagy tézisek olyan chiaroscuróban egyesülnek,
amelyet a régi kínai esztétika jungnak, olvadékonyságnak nevezett.
Ennek az olvadékonyságnak felel
meg, egy másik szólamban, mondjuk, a film legnagyobb részét kitevő csata
szinte egy helyben álló, statikus volta is -- valami, ami nekem különösen
tetszett. Mondhatnám, freskószerű, de ez csak tautológia volna: a tökéletes
freskó ugyanazért mozgékony, csupa élet, amiért ez a mozgókép nyugodni
látszik.
Minden effektus késleltetve van,
Ardzsuna és Krisna percekig várnak, szobrokként a megállított harciszekéren,
mielőtt a maga szekerének sárba ragadt kerekét hasztalanul megtolni próbáló
már nem tudom kit lenyilaznák; Bhísma, az ős, a Kauravák fővezére, telenyilazva,
egész nap haldoklik, közben beszélget, tanácsokat ad stb., meghalni nem
tud; végül Krisna (az isten) viszi oda a nyílvesszőt, ujjai közt, kebelébe,
ahol aztán halálos sebet üt. Lassúval éreztetni a gyorsat, ez a keleti
színház alapvető fogása; itt, a film annyira másféle közegében, másként,
de ugyanoly nagyszerűen érvényesül.
A történet mozzanatainak ezekkel
a feltorlasztásaival tiszteleg Brook a filmre átvitt mítosz megoldatlanul
maradó, mert meg sem oldható műfaji kérdése előtt.
Színház az egész világ, színház
ez a film is; nem internacionális: kozmopolita, részt vesz benne a kozmosz
is. Nem tudom, véletlen-e, vagy Brook filmjének előkészítése, de a Duna
TV már szeptemberben bemutatta a Rámájana és a Mahábhárata egy-egy részletét,
Bali szigeti (vajang) és indonéz (színházi) előadásban. Bábszínház és színház
egymástól alig különbözött; parttalan színházat láttunk, amely kicsapott
az előadás amúgy sem zárt teréből a város utcáira, az egész szigetre, a
tengerre kifutó csónakokra.
Brook minden nációból válogatta
színészeit, az indiaiak mellett vannak japánok, kínaiak, afrikaiak; Ardzsuna
(pompás Ardzsuna) olasz, Krisna pedig, akit aztán igazán indiainak véltem
volna, egy Bruce Myers nevű amerikai színész.
Igazán meggyőző isten (és bennem
föltámadt a vágy, miért nem tudja valaki egyszer Jézust vagy Mózest így
játszatni, a jobb és rosszabb bibliai filmek elviselhetetlen főszereplői
helyett): nem is oly igen szép, nem is oly nagyon acélos, kissé szomorú,
kissé tűnődő, néha hideg is, néha kicsit mosolyog (s a kézjátéka, midőn
tanít!); igazán megnyugtató isten, nagyon jól meg tudja mondani Ardzsunának
(midőn ezt megmondja, az eposzban ez a Bhagavad Gitá), hogy sorsunk küzdelem,
s hogy ezt a küzdelmet el kell fogadnunk, végig kell csinálnunk.
Mahábhárata (The Mahabharata)
-- francia, 1989. Rendezte: Peter Brook. Írta: A Mahábhárata eposz nyomán
Jean-Claude Carriére. Kép: William Lubtchansky. Zene: Toshi Tsuchitori,
Djouzhid Chemirani, Mahmoud Tabrizi-Zadeh, Kudsi Erguner, Kim Menzer. Ének:
Sarmila Ray. Díszlet: Cloe Obolensky. Szereplők: Andrzej Seweryn (Judhisthira),
Georges Corraface (Durjódhana), Vittorio Mezzogiorno (Ardzsuna), Mamadou
Dioume (Bhima), Mallika Sarabhai (Draupadi), Sotigui Kouyate (Bhísma),
Jeffrey Kisson (Karna), Urs Biehler (Duhsászana), Ryszard Czyeszlak (Dhritarashtra),
Tapa Sudana (Pándu), Bruce Myers (Krisna). Gyártó: Les Production des 3eme
Étage. A Duna TV bemutatója.