Mórickának Móricka általi ábrázolása.
A vetítőgépből kiszabaduló fénycsóva,
amint a vászonra hull — emlékszem, nem tudtam betelni ezzel a szinte erotikusnak
érzékelt, mindig újat ígérő, örömteli találkozással.
A blank vibráló, rejtvényszerű
karcai, a befutó sustorgása, a por izzása, remegése a fénykúp éjszakából
kimetszett terében, a vászon elvont, de mégis mintegy emberi értelemben
megviselt fehérsége, s a kissé mindig remegő kép, amely valami ütött-kopott
égboltra, egy lenyűgöző világ alig érthető jelzéseire emlékeztetett.
Valószínű, hogy ez az élmény az
újabb nemzedékek számára egyszer s mindenkorra elveszett.
Viszont itt van a modernizáció,
a fejlődés és a többi. (Ami a fejlődést illeti: ezen a téren például abban
mutatkozik meg, hogy az újszülöttek szemében a pupilla bársonyán előbb
tűnik fel egy monitor vibráló képe, mint az anyai arc.)
Érdekes, hogy az én időmben még
a propagandafilmek készítőit is lenyűgözte (így mutatják a dokumentumok)
a kinematográfia technika révén megnyilatkozó "új, más világ", amely —
noha a korszak, a fejlődésbe vetette minden hitét, és alig mutatott hajlandóságot
arra, hogy a fegyverkezésen, a termelésen és a koncentrációs táborokon
túl levő valóságot is érzékelje — automatikusan megidézte, fölébresztette
a filmkép mögött lapuló, már nem képszerű, "szellemi" tartalmakat és a
hozzájuk kapcsolódó érzékenységeket, azaz — egyszerűen szólva —: a filmkép
metafizikáját.
Nem állítom persze, hogy ez a filmkép
dokumentáris adottságaihoz mindig rejtély- és rejtvényszerűen kapcsolódó
"metafizikai" háttérzaj intellektuális értelemben mély nyomokat hagyott
volna a korszak filmjen, annyi mindenesetre tudható, hogy a kollégák megszállottjai,
szinte médiumai voltak ama számukra néma, ismeretlen és megközelíthetetlen
erőnek.
Ez a megszállottság szakmai téren
persze legfeljebb "mesterségbeli tudásként" nyilatkozott meg, sohasem revelációként,
pláne nem valódi tudásként, megismerésként. De mégis, még annak idején,
ha feltáratlanul, kísértetszerűen, — akár a mélypszichében, a tudattalan
—, megvolt ez a Valami, a vizuális faktúra mögött vibráló metafizika.
(A világ szapora változásai oly
igen eltávolítottak valamennyiünket attól a korszaktól, hogy meglehet:
legtöbben nem is értik miféle képek-mögötti világról, metafizikai háttérzajról
beszélek. Ha így van — és érthető, ha így van — a helyzet annál érdekesebb,
azaz "annál komikusabb", e sorok írójára nézve.)
Ez az tehát — ha esetleg érthető,
hogy mi a "téma" —, amit ezen a fokon az emberben végbemenő leépülés a
technikai fejlődéssel szinkronitásban elvett — filmkészítőktől és nézőktől
egyaránt.
A közelítő szép kerek évszám tiszteletére
csináljunk egy gyors leltárt veszteségeinkről, emlékeztessük önmagunkat,
milyen fokozatok skáláján érkeztünk el — ahogy Rejtő Jenő mondatja Vanek
úrral heroikusan: "ilyen mélyre".
*
Kezdetben volt az "archaikus kor",
a diszkrét felvételek (snittek) ideje: a tenger mozgását — például Dover
szikláinál — ők (a kortársak) megrendülten látták, ahogyan az első keresztények
is megrendülten képzelték el Jézus színeváltozását, vagy az ördögtől megszállt
s a Kinerát vízébe csörtető sertéseket.
Következik — mondjuk így — az ősmozi,
a "mágikus" amatörizmus kora. Itt már a talányos, varázslatos szkeccsek
vannak túlsúlyban — mintha Max Ernst játékos démonizmusa tologatná a figurákat,
és személyesen a mester, Franz Kafka is besegít: hol az alapötlet az övé,
máskor a háttér-konstrukció, vagy csak egy mozdulat, nézés — legtöbbször
azonban maga az atmoszféra: ezek bizony Kafka amatőrfilmjei.
(Komolyan gondolom: a külvilág
ijesztő logikája az alávetettség — és a többi —, hol egy Kafka nevű prágai
zsidó műveiben bukkan föl alkalmazott formaként, hol — véletlenszerűen
— a korszak gyermeteg és a félkegyelműek hablatyolására, a dilettánsok
automatikus írásmódjára emlékeztető szkeccs-filmjeiben.)
Említésre érdemes, hogy e filmecskék
"mágikus" jellege a képelemek szinte vallási értelemben funkcionáló közvetítő
karakterében, transzparenciájában érzékelhető.
...És eljött a "klasszikus" (néma-)filmek
kora. Itt — a mi szempontunkból — első renden említendő az éppen keletkező
narratív konvenció, amely tökéletes naivitást és tájékozatlanságot szimulál
a teljes európai (és Európán túli) elbeszélőhagyomány eredményei tekintetében,
s ennek a hol bájos, hol perverz affektáltságnak az ellenhatásaképpen —
emlékezzünk csak — kénytelen-kelletlen kis időeltolódással figyeljük a
filmeket (úgy értve persze, hogy egy elfogulatlan, normális néző keletkezésük
idején is így nézte azokat!), nevezzük mondjuk science-fiction effektusnak
ezt a beállítódást: végeredményképpen egy ideálisnak mondható, s mindenképpen
termékeny együttműködés keletkezik az eredeti történet szellemisége, valamint
a sci-fi effektus intellektuális kontrollja nyomán fellépő szellemiség
között.
(Gondoljunk például a Bódy-féle
második tekintetnek nevezett módszerre, amelyen ő egy már leforgatott anyag
újrahasznosítását értette, s amely eljárás során koncentrált és alkotó
módon, az eredeti felvétel anyagába építve jelent meg az eltérő látásmód
poétikája.)
(Palimpszeszt-hatás: a domináns,
előtérben álló szöveg mögül átsejlik egy távoli s talán ismeretlen kultúra
alig érzékelhető közleménye.)
(Erről jut eszembe, talán megállná
a helyét egy ilyen kijelentés: a film világtörténetének teljes korpusza
két típusra osztható: azok, amelyek eredeti (intencionált) jelentésüket
az idők során — mint lombjukat a fák — elejtik, s azok, amelyek körülbelül
ugyanazt jelentik in specie aelternitatis, mint amit keletkezésük közegében,
az alkotói szándék szerint kijelentettek.)
Az alászállás következő lépcsőfoka
szinte már a jelen: indul a hangosfilm. A filmkép értéke tovább inflálódik,
a véletlenszerűen adódó vizuális háttérzaj, a mellékjelentések lehetősége
beszűkül, de — mintegy kompenzálásképpen — itt van a hang érzéki-intellektuális
arzenálja. Feszült szimbiózis: a hang egyes esetekben a vizuális képzeletet
mozgósítja, mint ahogy a filmkép gyakran akusztikus funkcióban jelenik
meg.
Mindez nem változtat a tendencián:
ahogy az apparátus technikai lehetőségeiben gazdagodik, úgy tűnik el a
filmképről — nem tudom másképpen kifejezni —: a bekövetkezés naiv szenzációja.
(Hiszen mindegy, hogy vacak és hamis, "hazug" ésatöbbi volt azokban a filmekben
a legtöbb dolog, éppen ez: a bekövetkezés naiv szenzációja mint a játék
morális feltétele — jelen volt.)
Namármost a fent aposztrofált s
máig érvényes tendencia — ahogy érzékeljük — olyasmi, mint a progresszív
elhülyülés, tehát tovább közelíteni a jelen pillanatához felesleges; itt
a következmények tekintetében csak azt próbálom elmondani, hogy —-
*
Kitérő
"Ha a rézrozsdát aloe camellinoval
kevered, sokkal szebbé válik, s még szebb lenne, ha sáfrányt adnál hozzá...."
(Leonardo: A festészetről)
...Van ugye ez a fejlődés-dolog,
és — elvileg — egy modern festő is tudhatná, amit a régi flamandok tudtak
mondjuk a tábla előkészítéséről, az alapozásról, stb. Dehát ő (a modern
festő) azt állítja, hogy nincs neki ilyesmire szüksége, tehát olyan részletességgel
és mélységben persze hogy nem tudja; én azonban attól tartok, hogy egy
szép napon hiába döntene úgy, hogy lám, most az egyszer mégiscsak elővenném
egy pillanatra azt a Rembrandt-alapozást — valószínűleg beleőrülne s öregedne,
mire rátalálna —, dehát ő persze ravaszabb volna ennél, mert nem hozná
magát ilyen nehéz helyzetbe, mondván: minek nekem az a Rembrandt-technika,
hiszen azt se tudom, mit kezdhetnék vele — és sajnos ezúttal bölcsen nyilatkozna,
szerintem, az a festő.
És minden téren így és eképp állunk
az úgynevezett fejlődéssel.
(Kitérő vége, vissza a fővonalhoz.)
*
In medias res: ...Ami napjainkat
illeti, ...sokatmondó, hogy a konstrukciók: nem szellemesek (!), továbbá:
hogy a filmi elbeszélés általános mintája a XIX. századi másodvonalbeli
lektür szellemiségétől nem képes szabadulni.
(Ezen a téren alig fedezhető fel
egy-két kivétel...)
A néző ugyanis megelégelte már
azt a hovatovább csak pimaszságként értékelhető nagyvonalúságot, ami a
filmi ábrázolás általános színvonalát és az elgondolás igényességét (pontosabban:
az elgondolás hiányát) jellemzi, és amit mellesleg és emblematikusan Mórickának
Móricka általi ábrázolásának nevezhetünk.
Mivel azonban a filmgyártás nem
tudomány, hogy problémákat oldjon meg — viszont a befektetett tőke megtérülése
kötelező —, tehát a lassan és félelmetesen terjedő unalom megfékezésére
a filmipar beindította a katasztrófa-programot: mindenféle kínos biológiai,
kriminalisztikai, antropológiai (és így tovább) szerencsétlenségek érzékletes
tálalásával elterelték a rettegésre, pánikra és hasonlókra bármikor kapható
közönség figyelmét a realitástól, s attól a rossz szokástól, hogy összefüggést
keressen saját egzisztenciája valamint a világ dolgai között.
A katasztrófa-programmal tehát
sikerült egyfüstalatt az unalmat mint esztétikai lehetőséget egyszersmindenkorra
kiiktatni, valamint a közönséget; mint e katasztrófák várományosait — a
mindenkori katasztrófa-szcenáriumok intellektuális klímájához szoktatni.
Mindemellett továbbra is fennáll
egy kis nehézség: maga a médium. Ellenáll és megbosszulja magát, ha illetéktelen
kezek babrálják — márpedig százból kilencvenhét esetben erről van szó!
— és dacosan titkaiba burkolózik, viszont mint egy érett szűz, kedveli
a szakértelmet, (kérem az olvasót, hogy innentől kezdje kiiktatni a metaforából
a pikantériát!), mely szakértelem döntő mértékben a konstrukció működésének
tervében, az alapelgondolás mechanizmusának (szerkentyűjének) megtervezésében
érhető tetten.
És éppen erre nem találok magyarázatot:
hogy lehet az, hogy működésképtelen, hamis konstrukciók próbálják működtetni
a szóbanforgó filmek elbeszélésmódját, ezen keresztül a figurák viselkedését,
a vizuális kód szisztémáját, és a többit.
(Erre céloztam én föntebb, ama
enigmatikus kijelentéssel, hogy tudniillik a konstrukciók — "nem szellemesek",
azaz: nem valódi konstrukciók!... Bár, abban az értelemben, ahogyan az
Andersen-mesében is a takácsok, akik a király új ruháját szövik láthatatlan
szálakból, és a semmit menedzselik, nos ezekről, a filmes konstrukciókról
is elmondható: ahhoz képest, hogy nem konstrukciók, elég jól működnek!)
És hogy mi egy valósi konstrukció?!
Például egy mókuskerék, mókuskával.
(Ő határozza meg a szereplő viselkedését — nem kell, s körülményes is a
színészt instruálni —, kegyetlenség, logika és sors összefüggése drámai
egyszerűséggel mutatkozik meg — és mindez a múlhatatlan jelenben, satöbbi.)
*
Végezetül szeretném elfogadhatóvá
tenni azt a megállapítást, hogy a "szerkentyű" (elgondolás): az unalom
elűzésére szolgál.
"Unalmasnak mondom például — a
legtehetségesebbet említem — azt az evangélium-adaptációt (Pasolini Máté
evangéliuma), amelyben a rendező minden erejét a helyszínek, szereplők,
szövegek, csodák ízléses összeállítására áldozza — de illetéktelennek bizonyul
a "szüzsében" érintett egzisztenciális ügyekben, s ebből következően mesterségbeli
értelemben mindössze "nagyon tehetséges" — de: unalmas. Viszont — függetlenül
a manuális készségektől — nem volna unalmas, sőt lebilincselő lehetne a
Jézus-történet, ha — mondjuk — egy olyan szemtanú tálalásában ismerném
meg az evangéliumi epizódokat, aki félreértette a galileai, eseményeket,
s a megfeszíttetést beavatási szertartásként értelmezi, stb.
Ilyen esetekben — mint sejthető
— kioltódnak a kodifikált képekhez rendelt reflexek, s minden jelenet
— minthogy az elbeszélésmód kvázi merőleges a hagyományos történet síkjára
— drámai értelemben megvilágosul, s új, váratlan jelentést vesz fel.
*
Megvallom, hogy ezen a ponton —
mivel e pillanatban bizonyos önállósággal jönnek-mennek az agyamban a képek
(Bresson-, Kuroszava-, Bergman-jelenetecskék törték át a kordont — ráadásul
Fellini is!) — ezt figyelmeztetésnek vettem, és ezen attak hatására oda
módosítom a fentieket, hogy: zseniális elgondolásra (szerkentyűre) nyilván
nem a legnagyobbaknak van szükségük — hanem az "összestöbbinek", szóval
az ún. filmművészetnek. Ez utóbbi azonban nem mutatja ki az érzelmeit,
s egyelőre minden marad a régiben. (Nagy fájdalom ez nekem, de mit tehetnék...
Azzal bíztatom magam, amivel néhai háborús bűnös miniszterelnökünk a képviselőtársakat
a német invázió után: "No, de nem kell rögtön félreverni a vészmadarakat!",
amivel ráadásul egyet is értek — így a történelmi kontextusból kiragadva
az aranyköpést — tudnillik majd csak lesz valahogy, tényleg, de ezt már
Illyés szép szavaival mondom: "Mert olyan még nem volt, hogy valahogy ne
lett volna."