Nyugdíjas konfliktusok, a lassúság dícsérete. Egy rendhagyó David Lynch-film, amelyben mindenki az, aminek látszik.
Annyi minden lehetett volna ez a
film. Újsághír nyomán továbbfantáziált, szürreális kaland, a bizarr alaphelyzetből
a sötétség mélyére invitáló road movie, afféle Veszett a világ II., eszement
kisvárosi alakokkal és egy izgága öregember kalandjaival. Vagy vidéki misztikum
és stíluskavalkád a Twin Peaks nyomán, triplafenekű bestiárium erdő mélyén
lakó gonosz lelkekkel és gyilkos humorral. Annyi minden lehetett volna.
És olyan jó, hogy nem lett.
Pedig az egymondatos cselekmény
és a rendező nevének hallatán valami effélére számítottunk. Alvin Straight,
a roggyant egészségű iowai földművelő kerti vontatóval tett 500 kilométeres
utazása ugyanis csábít a továbbgondolásra, arra, hogy a krónikásául szegődő
filmes felfejtse a megtörtént esemény lélektanát, rafinált narratívába
öltöztesse, és ha Lynch-nek hívják, elhelyezze benne a téboly hangsúlyjeleit.
Most azonban felborul a papírforma. David, ez a szörnyű gyermek, ezegyszer
csukva hagyja a démonok ládáját, új vásznat húz fel, és csodát fest az
úton fogant meséből. Az Igaz történet egyenes vonalú, a lassúságból erőt
merítő, fölösleges terhektől mentes elbeszélés, kápráztatóan tiszta képekkel
és szándékkal.
Alvin Straight nyugállományú gazdálkodó
az iowai Laurens városkából. Második világháborús veterán, réges-rég özvegyember.
Hét gyermeke közül az egyik vele él, negyvenes nő, erősen dadog, és mintha
a felfogásával is bajok volnának. Alvin egy nap elterül a konyhában. Semmiség,
de az orvos nem sok jóval kecsegtet: "ízület, keringés, tüdőtágulás". Ráadásnak
jön egy telefon is: Lyle, az évtizede nem látott báty, odaát Wisconsinban
agyvérzést kapott. Annak idején haraggal váltak el, de Alvin kész feladni
a büszkeségét: úgy dönt, látogatóba indul. Jogosítvány kizárva, buszra
viszont elvből nem száll, mert ez az ő ügye. Úgy is oldja meg. 1966-os
évjáratú John Deer kerti vontatójával indul neki – hat hétig gurul óránként
nyolccal, az utánfutóba pakolt készleteire hagyatkozva, szántóföldek mentén
éjszakázva. Kora ősz van, aratás, és Alvinhoz kegyes a sors. Segítőkész
népekkel találkozik, a traktor is jól bírja. Fogynak a mérföldek.
Lynch olvasatában, aki először
dolgozott egészében mások által írt forgatókönyvből, ezt az igaz mesét
nem érdemes többrétegű, intellektuális izgalmat ébresztő mozgóképként megvalósítani.
A történet mögött sokkal inkább egy öregember tiszta megérzése rajzolódik
ki; a felismerés, hogy a részben sors adta, részben maga teremtette esélyt
megragadva vezekelhet egy becsületben bűnbe esett életért. A film így nem
kíván mást, mint ezt a bizonyosságot és az abból fakadó erőt megélhetővé
tenni. Giccs fenyeget, de nincs mitől tartani.
Az Igaz történet titka kevés eszközének
kvalitása és a mértéktartás. A Dűne óta először Lynch mellett dolgozó,
nyolcvanegy éves Freddie Francis National Geographicot idéző tájfelvételei.
A főszereplő Richard Farnsworth arcának közelképei. Angelo Badalamenti
folkízű, siratóval határos hegedűtémái. Fegyelmezett, kivételes rendezői
teremtő erő, ami nem kínál revelációt az öregség lélektanából. Lynch mintha
a saját hősétől tanult volna: tudja, mennyit bír el a helyzet, megteszi,
amit kell, és utána hallgat.
Sokan mondják majd, hogy ez a legérdektelenebb
filmje. Üres, lassú, érzelgős. Akiben ez csapódik le, nem tiszteli a hétköznapokat,
a karaktert és a kis harcokat, talán azt sem érezte még, néha az a legnagyobb
konfliktus, hogy végig kell csinálni a mozdulatokat. És Lynchből is elfelejt
valamit, ami éppúgy hozzátartozik, mint híres rémálmai. Ez a szénaboglya
frizurájú, látomásos képszobrász ugyanis jót akar. Naiv, megkínzott egyszerűséggel.
Ez sugárzik a Radírfej szörnyű kis lényének sírásából. John Merrick, az
Elefántember szenvedéseiből. A Veszett a világ poklából. Annyi nyomasztó
rémálom után miért ne szegezhetne kamerát Lynch a szem előtti világra –
tájra, kőre, csillagra?
Korosodó alkotók munkáira jellemző
sok esetben a szavak, vonalak, gesztusok megfogyatkozása. Az erő átvitele
a felszín alá. Most Lynch is így hangsúlyoz: minden halkabb, de semmi sem
hiányzik. Sem a mániává lett motívumok, sem a humor. Kisvárosi főutcán
átszaladó kutyák, fatörzsekkel megrakott teherautó, házfalból burjánzó,
vegetációként áttűnő kukoricaföld, kerti ágyon napozó, rózsaszín minyonba
harapó matróna, csigatempójú, egyenfarmeres nyugdíjasok, nagyvárosba ingázó
üzletasszony a gutaütés határán, retardált, kétpetéjű iker autószerelők
– americana, azaz bukolikus pillanatképek egy kissé korlátolt, de fájdítóan
színes ország mélyéről, ahogy csak Lynch tudja.
Hogy mivel telt az a hetvenhárom
év, ki is volt Alvin Straight, persze nem tudjuk meg. Hogy milyen volt,
az ott van minden kockán. Látjuk, értjük, elhisszük. Mert ez a nyakas öreg
simán elhiteti velünk a nehezét. Jó híreket hoz – tud egy világot, amelyik
mégis működik, akkor is, ha csak fűnyíró jár hozzá. És ez nagy mutatvány,
tekintve hogy az élet, ahogy mi ismerjük, nem áll meg körülötte.
Az egyik jelenetben a néptelen
országúton egyszer csak sisakos, versenydresszes biciklisták erdeje jelenik
meg. Friss tempóban húznak el Alvin mellett, szinte az árokba sodorják.
Ő leállítja a járgány motorját, és csak figyeli a néma pedálozást. Mintha
minket is felfedezne, és megnézne ekkor. Kinézne ránk az eleven szemével,
és meglátná izzadt trikóinkat, riadt kis rajtszámainkat, a görnyedt pózt,
ahogy idekint tekerünk.
Igaz történet (The Straight Story)
-- amerikai, 1999. Rendezte: David Lynch. Írta: John Roach és Mary Sweeney.
Kép: Freddie Francis. Zene: Angelo Badalamenti. Szereplők: Richard Farnsworth
(Alvin Straight), Sissy Spacek (Rose Straight), Harry Dean Stanton (Lyle
Straight). Gyártó: Picture Factory -- Les Films Alain Sarde -- Canal +.
Forgalmazó: Best Hollywood. A Titanic Fesztivál bemutatója. Feliratos.
111 perc.