A monumentális dokumentumfilmet eddig csak kétszer vetítették nálunk, most legalább a szövegkönyv olvasható magyarul.
A Soah a Holocaust filmes emlékműve,
de legalább annyira a francia rendező, Claude Lanzmann megszállottságáé
is. Az előkészítés, anyaggyűjtés, a túlélők és szemtanúk felkutatása, a
forgatás és a vágás tizenegy éven keresztül minden idejét lekötötte. Stábjával
tizennégy országban, háromszázötven órányi anyagot rögzített. A tragédia
méreteit, mélységét, abszurd részleteit akarta megmutatni. Előtte már nagyon
sok dokumentumfilmes foglalkozott a "zsidókérdés" végső megoldásának stációival,
a francia rendezőé azonban az érdem, hogy – figyelmen kívül hagyva a különféle
érzékenységeket – a Holocaustot a maga brutális valóságában akarta felidézni.
A tudatlansággal, a hallgatással és a felejtéssel higgadt, tárgyilagos,
mégis szenvedélyes vádiratát szegezi szembe. Lenyűgöző méretű, döbbenetes
hatású, kilenc és félórás dokumentumfilmjében a tökélyre fejlesztett nagyipari
megsemmisítés részleteit vizsgálja: hogyan tudtak a németek olyan zökkenőmentesen
és gyorsan elpusztítani hatmillió zsidót, mi történt a rámpától a krematóriumokig
vezető rövid úton.
A riporter szerepét is betöltő
Lanzmann kérdéseire, kérlelésére a túlélők sírással küszködve idézik fel
emlékeiket az áldozatok utolsó perceiről, az emberi testekből rakott, napokig
lobogó máglyáról vagy a gázkamrabeli infernóról, arról, hogy a vér és ürülék,
összetaposott, agyonnyomott testek borította teremből hogyan hordták a
krematóriumba a zsidó kommandósok a tetemeket, amelyek között mindig akadtak
még élő, eleven emberek.
Lanzmannt az is érdekli, mit gondoltak,
hogyan éreztek a halálgyár működtetői, s hogyan a koncentrációs táborok
szögesdrót kerítései közelében lakó, földjeiken dolgozó parasztok. A legtöbb
– gyakran egykori zsidó házakban lakó – treblinkai, sobibori, auschwitzi
megkérdezett többnyire ellenszenvvel, elfogultan beszél a zsidókról. Egész
Lengyelország zsidó kézen volt, a zsidók kizsákmányolták a lengyeleket,
a zsidók bűzlöttek, a zsidó nők szépek voltak, mert egész nap heverésztek.
A zsidók pusztulása – summázza véleményét egy férfi Treblinka főutcáján
– Isten akarata volt.
A német bürokrácia, katonai gépezet
különböző képviselői – akiket gyakran csak rejtett kamerával vagy pénzzel
sikerült becserkészni – közönyösen vagy vonakodva emlékeznek. Az emberi
test – jelenti ki egyikük szenvtelenül – nagyon jól ég, egy másikuk pedig
nem kis büszkeséggel említi, hogy egy-egy vonat szállítmányát – ami gyakran
tízezer embert is jelentett – két-három óra alatt "feldolgozták". Az a
megdöbbentő tény is a német szervezést "dicséri", hogy a zsidók tulajdonképpen
maguk finanszírozták szállításuk és megsemmisítésük költségeit: a Gestapo
ugyanis lefoglalt és értékesített javaikból fizette ki a birodalmi vasútnak
a kedvezményes vasútjegyeket. (A nagy utazást egyébként az a Kelet Európai
Utazási Iroda nevű cég bonyolította, amely a német polgárok nyaralását
is intézte.)
Most eljutott Magyarországra, no,
nem a másfél évtizeddel ezelőtt készült film, csak dialóglistája: a rendező
és interjúalanyai beszélgetésének szövege. Ez a kis kötet – a Lanzmann
által felkutatott, történésznek is becsületére váló hatalmas és részben
teljesen új ismeret- és tényanyagával – az előítéletek elleni harcban komoly
segítséget jelenthet. Értékesebb dokumentum, hasznosabb ismereteket nyújthat
a korszak és a téma iránt érdeklődőknek, mint nem egy száraz tanulmány
vagy tucatnyi Schindler listája-típusú, favorizált szuper-giccs. Ugyanakkor
a szöveg – ebben egyetérthetünk Lanzmann bevezetőjével – kétségtelenül
vérszegény: a látvány, a képek – a gesztusok, a csöndek, az arcok, a szemek,
a hideg, megfagyott, kétségbeesett vagy közönyös tekintetek – nélkül csak
nagyon keveset tud felidézni az eredeti mű atmoszférájából, sűrű levegőjéből,
megrendítő pillanataiból.
A legjobb forgatókönyv is – nem
beszélve egy dialóglistáról – csupán mankó, "segédanyag", csak a néző emlékezete
keltheti életre, csak a film ismeretében válik elevenné. Lanzmann könyvének
legtöbb magyar olvasója azonban nem tud mire támaszkodni, nem tudja a filmmel
kapcsolatos emlékeit, élményeit előhívni. Míg a Soah-t a világ legtöbb
részén sugározták a televíziós csatornák – nem egy országban többször is
–, s a rendszerváltás után Európa keleti felén sem számított tilalmasnak,
addig nálunk az "illetékesek" még mindig nem kérnek belőle. Két alkalommal
ugyan vetítették (a Kongresszusi Központban, illetve az Örökmozgóban),
a magyar közszolgálati televízió azonban – hogy valamelyik kereskedelmi
csatornáról már ne is álmodjunk – a mai napig nem sugározta. Csak találgatni
tudjuk, hogy a tiltásban milyen okok, előítéletek munkálnak. Pedig – talán
magyarázni sem kell – ezt a filmet, máig feldolgozatlan második világháborús
szerepünk, s a magyar zsidóság nagyobb részének elpusztítása okán, nálunk
is be kellene mutatni.
Lanzmann karcsú, mégis nagy erejű
könyve – amelynek megjelentetéséért a Kossuth Kiadó elismerést érdemel
– itt és most többféle hiányt is nyomatékosít: egy film hiányára, s indirekt
módon tisztázatlan múltunkra, az elmaradt szembenézésre is utal.
Claude Lanzmann: Soah. Fordította:
Ádám Péter. Kossuth Kiadó, 1999.