Bollók Csaba játékfilmje ritka vállalkozás: a drámánál, szövegnél többet bíz a tájakra, színekre, gesztusokra.
Megfogadtam, hogy nem keresek mentségeket
a filmnek, leginkább azért, mert nem is szorul rá, de egyébként sem lehet
minden mozinézőt karon fogni, és elsírni neki a magyar filmkészítő nyomorúságát:
az ötszáz forintos mozijegyért mindent akar hallani, csak ezt nem. Ezért
essünk is túl mindjárt az elején a kötelező háttérinformációkon, hogy aztán
zavartalanul a lényegre koncentrálhassunk: ez a film a szükséges költségvetés
töredékéből készült. Ez a film egy normál magyar film stábjának csupán
kis részét foglalkoztatta. Ennek a filmnek nem volt producere. Ez a film
nem feltétlenül ilyen lenne, ha a körülmények egy kicsit másképp alakulnak.
Ez a film mégis van, sőt a puszta létén túl még jóval több örvendetes dologgal
is szolgál.
„Juli egy nap elmegy hazulról biciklivel
(az iránytűt otthon felejti). Északra indul, a hegyekbe, estére jól el
is téved. Juli apja Misit, a 'motoros fiút' küldi a lány keresésére. Kettejük
útjai kirajzolják egy különös vidéknek a térképét, ahol az utazók éppoly
idegenek, mint az ott lakók. Valamikor volt itt egy tenger. Ide vezetnek
az útvesztők, innen kell Julinak hazatérnie.” A tartalmi összefoglalót
a filmszemlés anyagból idézem, találomra, hiszen merőben önkényes dolog
lenne bármit is kiemelni a cselekmény azonos súlyú, a mellérendelés elvén
felépülő alkotóelemeiből. Csak a hangulat jellemzése kedvéért tegyük azért
hozzá, hogy szerepel még a filmben jónéhány furcsa figura, mint például
egy botcsinálta bankrablóbanda, egy tőszavakban beszélő, kicsit bolond
benzinkutas hölgy, egy önjelölt barlang-idegenvezető, továbbá egy Imola
nevű falu és egy ikerpár, akik repetitív zenemű módjára mormolják hintázás
közben, „észak, észak, dél, dél”. Van a filmnek azonban egy másik története
is, de ezt nem annyira az események egymásutánja, mint inkább a képek keltette
benyomások egymásba mosódó füzére adja, ebből következően pedig nem is
a vásznon, hanem a nézőben kell, hogy lejátszódjék: a képek, a megformálás,
az impressziók példásan nyitott jellege megkívánja, hogy mindenki hozzátegye
a maga részét a műhöz. Éppen ez a nyitottság az egyik alapvető oka annak,
hogy a film a mostoha körülmények ellenére egyáltalán elkészülhetett: a
rendezőnek sikerült egy olyan rugalmas alapot létrehoznia, amire aztán
a kényszerű kompromisszumok ellenére is megalkuvás nélkül felfűzhette a
film anyagát, míg egy dramaturgiailag szigorúan kézben tartott történet
nyilván a szétesésig sérült volna. A minimalizmus, a véletlenszerűség itt
nem is külső kényszernek tűnik, hanem tudatosan, helyenként kifejezetten
örömmel vállalt alkotóelemnek. A hangsúlyosan személyes hangvétel és a
véletleneknek tág teret engedő szerkesztés, valamint a néző aktív műélvezetére
építő forma viszont azzal a veszéllyel jár, hogy a játék legalábbis kétesélyes:
ha valaki nem „rezonál” a havas tájak, a bicikliző hősnő vagy éppen a gyaluló
apa látványára, az könnyen lehet, hogy egy nehezen megközelíthető univerzum,
egy kifutás nélküli történetcsíra vagy egyszerűen egy ügyetlenül megcsinált
ródmúvi, netán akciófilm emlékével megy haza a moziból.
Valóban, a film meglehetősen keskeny
ösvényen jár esetlegesség és nyitottság, fésületlenség és ügyetlenség,
egyszerűség és érdektelenség között. Nyilván mindenkinek személyes érzékenységétől
függ, hogy a mérleg nyelve melyik részletnél merre billen, de egyvalamit
világosan lehet látni: Bollók Csaba azzal, hogy elvetette a hagyományos
dramaturgiát, és a főiskolán megszerzett profizmus után is visszatért amatőrfilmes
korában megszerzett értékeihez, másfajta tudásához, korántsem mondott le
arról, hogy formailag kidolgozott és gondosan elkészített filmet csináljon.
Van például történet, amely klasszikusan záródó egész, és vannak olyan
ómódi érzelmek, mint az „elvágyódás” – leírni is ciki, de nézni, szerencsére,
sokkal jobb: egészen szublimált formában jelenik meg például azzal, hogy
majd minden szereplőhöz tartozik valami járgány (Juli öccséhez például
egy kisvasút), vagy legalább (a „motoros” fiúhoz…) egy bukósisak. Fontosabb
ennél, hogy élettelen elméleti megfontolások és kiüresedettnek gondolt
megrendezés helyett is sikerült más, érvényesnek tűnő formaalkotó elvet
találni. Kartográfiai dramaturgia, ízlelgetem a szót, hát igen, elég ostobán
hangzik, tájkonstrukció, ez se jobb, pedig valami ilyesmiről van szó: a
film tartópillérei valójában a szereplők által bejárt tér, táj, útjaik
kereszteződései, ismétlődő mozdulataik, cselekedeteik. Jellemző a háttérzene
használata is: többnyire ugyanaz a néhány gitárfutam ismétlődik a cselekmény
csomópontjain, s így nem csak hangulatfestő szerepe lesz, hanem a képek
mögött feszülő szerkezet meglétét is nyomatékosítja. Mindez magyar filmen
ritkán láthatóan nyugodt tempóban, az alig sietős biciklizés sebességével
gördül elénk: a rendező kedvtelve nézegeti talált tárgyait, és látható
örömmel mutogatja, ezt nézzétek meg! Ezeket a szórt, lapos, téli fényeket!
Ezt a furcsa nőt a kötött kesztyűjével! A havat a bicikli kereke alatt!
A filmes elbeszélésmód természetessége nem kis részben ebből a görcsmentes,
kis dolgokra összpontosító alapállásból származik: a dolgok ismét dolgok
tudnak lenni, nem pedig motívumok, metaforák, szimbólumok. Ahogy a flamand
csendéletfestők vagy a japán haikuk rá merik bízni tárgyilagosan előadott
mondandójukra a transzcendens tartalmakat, ugyanúgy a nyugodt szemlélődés
sem szorul sanda utalásokra, ideráncigált témahalmozásra.
Úgy gondolom, hogy minden kétségbe
vonható, hiányérzetet keltő megoldás éppen abból származik, hogy egyes
dolgokat egyszerűen nem sikerült belesimítani ebbe az egyébként szépen
leterített alapszövetbe. A rendező szemmel láthatóan nem akart stilisztikai
problémákba bonyolódni, talán, hogy ne keltse a nagyképű „filmművészet”
benyomását. Ezért is lóg ki bántóan az a néhány dolog, melyek kapcsán viszont
szükséges lett volna stilisztikai döntéseket hozni. Nem ez lett például
az a film, ahol végre (a beállításokból, a ritmusból pedig következő) magától
értetődő természetességgel tudnának megszólalni a szereplők, egyenrangúan
semleges hangkulisszát alkotva a képek mellé. Jól megírt párbeszédeket
hallunk pedig, mulatságosak, játékosak, alkalomhoz illőek, de többnyire
függetlenednek a filmtől, és ráadásul komoly megjelenítési problémákat
is felvetnek: a hatásos szövegek mellé óhatatlanul hatásos jelenetezést
várna a néző, de ez távol állna ennek a filmnek a logikájától. Talán ebből
a dilemmából következik a szereplők eklektikus hatást keltő sokfélesége
is: a bankrablók színtiszta amatőr megszólalása éppúgy elmegy a filmben,
mint a Julit alakító Ruttkay Laura alakítása, vagy Szűcs Nelli sikerült,
de kissé zárványszerű betéte a benzinkutas jelenetben. Megkockáztatom azt
is, hogy a rendező egyszerűen túl sok mindent bízott az ösztöneire, amik
egy egész filmet talán még nem kormányoznak el. Amilyen jó érzékkel varrta
el idejekorán az amúgy hangsúlyosan induló „itt egy tenger volt valamikor”-szálat
(amit nyilván a körülmények miatt nem is tudhatott volna kiteljesíteni),
olyan kurtán-furcsán pukkan ki például a bankrabló-kaland, stílusosan egy
céltalan trombitaszólóval. Ezeket a problémákat több tudatossággal biztosan
kezelni lehetett volna.
Az apróbb esetlegesség-érzést keltő
hatások mellé egy jóval komolyabb is társul: a film jelen formájában szerintem
éppúgy lehetne mondjuk negyedórával több, mint ahogy kevesebb is, sőt ismételhető
is tetszés szerint; talán, mert a megvalósítás módja néha csupán módszernek
tűnik (hogy aztán a sikerült részekben mégis stílussá nemesedjen). Jóindulatúan
ezt persze úgy is meg lehet fogalmazni, hogy elnéznénk még a csinos hősnőt,
ahogy biciklizget a hangulatos tájakon, de számot kell vetni azzal, hogy
amennyire hasznára válik egy műalkotásnak az, ha hatásában nyitott, annyira
ingerlő viszont, ha kidolgozatlannak, behelyettesíthetőnek, s így végső
soron súlytalannak tűnik. Ez a film mégsem jutott erre a sorsra, és ez
a fentebb részletezett érdemei mellett mindenekelőtt annak köszönhető,
hogy a rendező, számot vetve bár a sanyarú körülményekkel, mindvégig intenzív
érzelmi kapcsolatban tudott maradni művével, és ez a kidolgozatlanul maradt
részeket is képes átlelkesíteni.
Majd elfelejtettem: Juli nagy bicajozása
nem volt hiábavaló, sikeresen feltöltötte az aksit kisöccsének a hegy túlsó
oldalán. A zárójelenetben a kisvasút szalad, a fáradt hősök pedig megpihennek.
Romantikus lélekre vall, hogy az irdatlan filmes öldöklések korában valaki
minden cinizmus, de akárcsak a kötelező irónia nélkül, a biedermeier idillt
is kerülve, gügyögés nélkül képes elővezetni egy ilyen történetet. Tárgyilagosság,
a dolgok és a film szeretete, önuralom és a munka felett érzett öröm: ilyen
egyszerű lenne. Kezdetnek nem kevés.
Észak, Észak - magyar, 1999.
Rendezte: Bollók Csaba. Írta: Bollók Csaba és Podmaniczky Szilárd. Kép:
Babos Tamás. Zene: Rachel's, Korai Öröm. Vágó: Völler Ágnes. Díszlet: Hoffer
Andrea. Hang: Kósa László: Szereplők: Ruttkay Laura, Trill Zsolt, Marton
Barnabás, Szűcs Nelli, Kovács Krisztián, Fehér István, Farkas Bálint, Rácz
József, Molnár Markó. Gyártó: Balázs Béla Stúdió Alapítvány – Dolmentfilm.
Támogató: MMKA – ORTT – Duna TV. Forgalmazó: BBS–Toldi. 70 perc.