Az Uraltól keletre egy másik filmvilág kezdődik. Mintha a régi idők mozijába keverednénk vissza.
Éppen harmadik napja bolyongtunk
Moszkvában szállást keresve, a taskenti vonat indulását vártuk, amelyre
vasárnapi érkezésünkhöz képest csak szerdára kaptunk helyjegyet. Az első
éjszakát a Kijevszkaja pályaudvar csomagmegőrzőjében töltöttük a polcokon,
egy jólelkű vasutas jóvoltából, a másodikat egy parkban a bokrok között,
valahol a Puskin tér környékén. Még egy éjszakát kellett valahogy kihúznunk,
az egyik járókelő tanácsára kikötöttünk egy római katolikus templom kertjében,
abban bízva, hátha ott befogadnak éjszakára. A templomban éppen egy zarándokutat
szerveztek Czestochowába, e felől érdeklődött Szása, akit hirtelen ötlettől
vezérelve megszólítottam, nem tud-e valahol egy olcsó szállást. Szása csak
intett, menjünk vele, ő festőművész, mondta, és el tud vinni egy barátja
műtermébe, ami egy szabadművészek által elfoglalt házban volt, a McDonalds-tól
két trolimegállónyira.
Ott időlegesen meg tudtunk a hátizsákjainktól
szabadulni, miután lezuhanyoztunk, úgy döntöttünk, elmegyünk kipróbálni
a moszkvai McDonalds-ot. Miután telettük magunkat 3 rubeles hamburgerekkel,
és műanyag ízű sült krumplikkal, ejtőzés közben észrevettünk a Puskin téren
egy hatalmas mozit, amiben éppen valami lefordíthatatlan című amerikai
filmet játszottak. A jegy ára egyezett a hamburger árával, így végigálltuk
a sort és nekiültünk a filmnek. 1991-et írtunk akkor, nyár volt, Gorbacsov
utolsó éve, az igazi nyitás kezdete előtt időszak, az utolsó elérhető árú
év a szétesés előtt álló Szovjetunióban.
A film egy sárga, kung fu bajnok
rendőrről és a bűnöző testvéréről szólt, valahol New Yorkban. Az orosz
szinkron alatt jól lehetett hallani az angol szöveget. A szovjet filmeken
nevelkedett közönségre láthatóan újdonságként hatottak a beáramló és immár
legálisan nézhető amerikai filmek, hallhatóan az egész mozi együtt élt
a történettel.
Puszkájet, puszkájet jivó! Iz étava
búgyet ócseny balsaja prabléma! – suttogta riadtan a mögöttünk ülő asszony
a barátnőjének, amikor a rendőr miután felismerte, elengedte testvérét,
akit korábban autófeltörésért üldözött. Probléma lett is, mivel a bűnöző
testvért ezért a társai besúgónak nézték, és a maffiózó nagyfőnök egy mellhorpasztó
speciális kung fu ütéssel kivégezte, indokot adva a rendőr báty vérbosszújára.
Miután a nagyfőnök elnyerte méltó büntetését, és a film végét jelző betűk
megjelentek a vásznon, a közönség felállt, és a nézőtéren tapsvihar tört
ki.
A film után visszatroliztunk a
foglalt házba, amely előtt este tíz óra tájban megállt egy, a moszkvai
szabadművészek által lopott, és átmázolt trolibusz. A buszt díszletnek
használva egy performance társulat előadott egy részletet a Hamletből,
majd továbbindultak, Szása szerint egy másik foglalt ház elé, újabb előadást
tartani.
A pincében szintén egy Szása nevű
srác élt, mi Szása II.-nek neveztük, 17 évesnek vallotta magát, Odesszából
szökött a katonaság elől. A pince fala fekete fotópapírral volt bevonva,
neonbetűk világítottak, és a konyha plafonja sátánista szeánszok füstös
nyomait őrizte. Korai Nick Cave lemez szólt, egy kopott magnóból. Szása
II. végigvezetett a birodalmán, a kékesen vibráló kérdőjelek és cirill
betűkkel „díszített” fekete falak között. Amikor megtudta, hogy moziban
egy amerikai filmet néztünk meg, sőt McDonalds-ban ettünk, nemtetszését
fejezte ki. Ő soha nem jár ilyen helyekre, őt csak a tiszta művészet érdekli,
ezt bizonyítandóan megmutatta nagyszabású alkotását, amelyen már fél éve
dolgozott, kinyitott egy lezárt helyiséget, ezt játékteremnek nevezte,
a helyiség közepén állt büszkesége, egy rulettasztal, amely valójában meghatározhatatlan
szerkezetek, relék, kidobott kávéfőzőalkatrészek halmaza alatt roskadozó
közönséges étkezőasztal volt.
Szása II. búcsúzóul még bemutatta,
hogy lehet transzba esni egy patkánybőrrel bevont gömbakvárium segítségével,
csak fel kell húzni a fejünkre, és egyenletesen mormogni, ez jobb, mint
akármelyik kábítószer, mondta, van, amikor hónapokig nem nyitja rá senki
az ajtót, olyankor ezzel szokta magát vigasztalni.
Urdu csempészmozi
Néhány héttel később találkoztunk
Szása II. ellentétével, egy mudzsahed fiúval a polgárháború rövid szünetében
pihegő Afganisztán keleti határvidékén, ahol a szembenálló felek csak kóstolgatták
egymást az aktuális frontvonal mellett, Dzsalalabadtól körülbelül tizenöt
kilométernyire. A srác úgy tizennyolc éves lehetett, állítása szerint a
pakisztáni Pesavarban tanult egy muszlim egyetemen, csak nyári szünetben
járkál át Afganisztánba harcolni. Hozzánk hasonlóan törte az angol nyelvet,
egy klasszikus, fatusás kalasnyikov lógott a vállán, és láthatóan nagyon
örült nekünk, még nem találkozott európaiakkal. A csapat, ahová tartozott,
Golbudin Hekmatyar embereiből állt, a földrajz--történelem szakos tanári
végzettségű főnök, aki Moszkvában tanult, becsülte a bátorságunkat, és
megengedte, hogy az éjszakát az erődje egyik bástyáján töltsük. A szomszéd
bástyáról a négy szakállas katona egész éjjel Kabult rakétázta, az egyik
kedélyesen felajánlotta, mi is lőhetünk, ha akarunk. Reggel a mudzsahed
fiú büszkén mesélte, éjszaka megölt négy kormánykatonát, ahogy kivettük
a szavaiból, pont azokat, akikkel előző nap reggelén teázgattunk a frontvonal
másik oldalán. Búcsúzóul lelkünkre kötötte, ha Pakisztánba érünk, mindenképpen
nézzük meg azt az új indiai filmet, aminek a „Pilu-pilu...” kezdetű szám
a fő slágere, abból megtudhatjuk, hogy az olyan harcosok, mint például
ő is, hogyan harcoltak korábban a hódítók ellen.
Másnap a földrajz--történelem szakos
tanártól fegyveres kíséretet kaptunk a pakisztáni határig. A határőrök
meglepődtek, amikor megláttak bennünket, miközben a pecsétet keresték,
nevetve mutogattak egy könyvet, amely szerint hat éve nem kelt át ott legálisan
senki. A határállomáson szóba elegyedtünk egy férfival, aki figyelmeztetett,
vigyázzunk a környéken, ez a senkiföldje, rendkívül veszélyes csempészövezet,
jobbára csak kábítószer és fegyvercsempész pathán törzsek élnek errefelé.
Egy Ford furgon platóján szorongva átkeltünk a Khájber hágón, majd átszálltunk
egy buszra, mellettünk a Nagykörútról ismerős nagyhangú, tarkakendős, virágmintás
szoknyás asszonyságok ültek hatalmas táskáikkal, megtudtuk, hogy a főnök
úgy van urdu nyelven, hogy góré, és a tolvaj pedig „csór”. Ha kinéztünk
az ablakon, láthattuk, hogy az út melletti bazárokban tényleg csak fegyvert
és kábítószert árultak, de azokból mindenfélét. Új ismerősünk felajánlotta,
menjünk hozzájuk vendégségbe, aludjunk náluk, különben is most szerzett
egy jó filmet videón, legalább mi is meg tudjuk nézni.
A ház ahol a vendéglátónk lakott,
egy kisebb fajta erőd volt a csempészövezet határát lezáró sorompó mellett.
Az udvar tele volt becsomagolt hűtőgépekkel. A lakható helyiség mindössze
egy légkondicionált szobából állt, benne fekvőhelyül szolgáló szőnyegek,
és egy tévé videómagnóval. A falakon szögre akasztva géppisztolyok, kínai
automata puskák lógtak; ha valaki vásárolni indult, csak fegyveresen lépett
ki az épületből, előtte ezt mindig hosszas fegyverellenőrzés és tárazás
előzte meg.
Kakaspörköltet főztek tiszteletünkre,
az étkezést whiskyzés, majd rituális hasisszívás előzte meg. Hamar bizalmukba
avattak a háziak, megtudtuk, hogy a család hűtőgép és cigaretta csempészéssel
foglalkozik, és kedvenc időtöltésük a videózás. Vacsora után azonnal betették
a lejátszóba új szerzeményüket. A történet a klasszikus indiai kalandfilmek
vonalvezetését követte. Adott volt egy főhős, aki a kutyája és lova segítségével
legyőzte a népet sanyargató angol gyarmati hadsereg jókora részét. Ennek
örömére a felszabadított falu népe táncra perdült. Ilyenkor hangzottak
fel a dalbetétek, amelyek, mint ahogy a későbbiekben tapasztaltuk, minden
indiai film szerves részét képezik. Persze a film részeként szerepeltettek
egy szerelmi szálat is, a falu legszebb lányának megtetszett a főhős: stilizált
erotikus jelenetként négy ütemesen mozgó szalmakazalból kilógó férfi lábakat
mutattak. Hirtelen vége szakadt a románcnak, a kutya, aki egy felderítő
útról tért vissza, ugatással jelezte, hogy a szomszéd települést is sanyargatják
az angolok. Ekkor a főhős elindult új harc, új dalbetét és új szerelem
felé.
Egy idő után nem tudtuk eldönteni,
mit nézzünk, mi a mulatságosabb a film bugyuta dramaturgiája, avagy a vendéglátóink
átszellemült arca. Amikor dalbetétként felhangzott a „Pilu-pilu, pilu-pilu,
I love You, I love You” kezdetű szám, vendéglátóink egyszerre kezdtek el
énekelni és tapsolni, akkor eszünkbe jutott a mudzsahed fiú, aki egy sivatagi
erődben arról álmodozik kopott géppisztolyával a vállán, hogy úgy fogja
majd legyőzni az ellenséget, mint az általa ajánlott film főhőse.
Az éjszaka folyamán még megosztottak
velünk egy Bruce Lee filmet, majd büszkén mutatták becses gyűjteményüket,
a Bruce Lee összest. A harcos filmeknek a harcias vidékeken nagy keletjük
van.
Aleppói vörös telefonok
Néhány évvel később B., jó barátom
és útitársam, egy szíriai útjáról hazatérve mesélte, közös élményeinket
kiegészítendő, hogy Aleppóban járkálva hosszú sort látott az utcán, amit
nem tudott mire vélni. Odament megnézni, mi történik, rákérdezett az egyik
sorban álló helybélinél. Fana Dama -- felelte az aleppói. B. nem értette
a választ, ezért újra rákérdezett. A aleppói sorbanálló gesztikulálva mutogatott
előre: Fana Dama. Nem ismered Fana Damát? -- kérdezte. A verekedős Fana
Dama! B. odament a sor elejére, kiderült, hogy az emberek mozijegyért állnak
sorba, Jean-Claude Van Damme-mal a főszerepben a Dupla dinamitot játszották.
Az aleppói mozikban egyébként a
vetítés folyamatosan megy, reggeltől estig, a plakátok szerint heteken
keresztül ugyanaz a film van műsoron. A néző akkor ül be a vetítésre, amikor
akar, ha úgy érkezik, akkor a vetítés közepén. Ilyenkor, ha végignézte
a filmet, bepótolhatja az elejéből elmulasztott részt. Bizonyos időközönként
a jegyszedők körbenéztek zseblámpával a nézőtéren, hogy ki akar potyázni,
ha valakiről úgy érezték, hogy már túl sokat volt benn a moziban, kirángatták
a nézőtérről és kizavarták. Néha valószínűleg tévedtek, mert kisebbfajta
verekedések alakultak ki a sorok között. Amikor B. bejutott a moziba, épp
egy indiai szerelmes filmet játszottak. A közönség testestül-lelkestül
együtt élt a filmmel, valószínűleg többször is láthatták, mert egy-egy
dalbetét előtt már percekkel kórusban követelték a jelenetet. Egyszer elkezdett
valaki kiabálni, hogy "Telefon, telefon!", egyre többen követték a példát,
végül az egész mozi ütemesen skandálta, hogy telefon, telefon! Persze B.
nem tudta, hogy miről van szó, amíg el nem kezdődött a következő dalbetét,
ahol egy nagy vörös telefonon táncoltak a szereplők, éneklés közben néha
bebújtak a kagylóba és kimásztak a tárcsarésznél. A következő dalbetét
előtt, amikor azt kiabálta a tömeg, hogy „Hanimun, hanimun!”, nagyjából
sejteni lehetett, hogy mi fog történni. Egy nagy ezüst félholdon ülve énekelte
a főhős a Honey Moon című szerelmes dalt, amíg a többi szereplő a Hold
alatt táncolt. A nézők olyannyira extázisba jöttek, hogy hangos tapsvihar
tört ki, valaki meg előkapott egy fényképezőgépet, és lefényképezte a mozivásznat.
Delhi: a mozibazár
Delhiben két hétig laktunk a Mein
Bazárban, a vasútállomás mellett, a visszaúthoz szükséges vízumokra várva,
a turistákra ragadó hasis-, dob-, és varrótű-árus, a fülpiszkálók és Jógi
Baba, a fakír, aki 50 rúpiáért bárkinek megmondta az anyja nevét, már nem
próbálkoztak velünk, hanem régi ismerősükként üdvözölve előre köszöntek
a Cannot Place-en. A bazárokból, étkezdékből, teázókból és a magnóval felszerelt
motorriksákból többnyire a "Pilu-pilu" szólt, ezt fütyülgették a cipőpucoló
utcagyerekek és a jégkrém- és üdítőárusok is.
A Cannot Place alatti Palika Bazár
videókazetta-árusainál fillérekért meg lehetett kapni az összes Chaplin-film
kalózkópiáját, az egyik szikh boltos ott jártunkkor éppen Fritz Lang Metropoliszát
nézte, és a Brazilt ajánlgatta, vegyem meg potom két dollárért, neki ez
a kedvenc filmje.
Barangolásaink közben egy utazási
iroda közelében találtunk egy mozit, a filmkínálatot nézegetve feltűnt
színes plakát, a Lovers’ Paradise című erotikus filmet hirdette. A furcsa
az volt, hogy rendezőként Peter Bacso volt föltüntetve. Alaposabban megnézve
a plakátot, apró betűkkel egy másik film címét is ki lehetett venni, az
egész cím így nézett ki, Lovers’ Paradise in Banana Skin Waltzer. Gyorsan
megvettük a jegyet, kíváncsiak voltunk a Banánhéj keringő eddig számunkra
ismeretlen változatára. A filmet nézve derült ki, a Lovers’ Paradise egyfajta
reklám, a film 90%-ban az eredeti Bacsó, de azért, hogy eladhatóbb legyen,
bizonyos részeknél szoftpornó jelenetekkel kiegészítették, pontosabban,
amikor Bacsó szemérmesen elfordítatta a kamerát, ott Udvaros Dorottya a
vágó varázsollója jóvoltából új alakot öltött, és hirtelenszőke hajjal,
megfiatalodva befejezte a megkezdett erotikus jelenetet.
A film mindenesetre -- és nem a
belevágott pornójelenetek miatt -- nagy sikert aratott. A hindu közönség
döbbent csendben nézte a 80-as évek végi magyar mozi sajátos befejeződését,
és igaz, hogy a mi aktív kezdeményezésünkre, de őszintén megtapsolták.
Az indiai mozikban persze nemcsak
magyar művészfilmeket vetítettek. India nyugati határvárosában, Amritszárban
a szikhek szent helye, az Aranytemplom mellett, egy moziban, amely leginkább
a kecskeméti Árpád mozira emlékezetett, ott jártunkkor A méhész című Angelopulosz
filmet játszották. A film után kikergettek a nézőtérről, először nem tudtuk,
hogy miért, kifelé menet visszapillantva vettem észre, hogy illegális pornófilm
vetítés kezdődött, csak bennfenteseknek.
A "Pilu-pilu" egészen a pakisztáni-iráni
határig elkísért minket. A Quetta-Taftan között közlekedő vonaton, amely
egy héten egyszer indul, és a sivatagban szedi össze a vágány mellett várakozó
étolajcsempészeket, megismerkedtünk Aziz Kommandant-tal, a törpével, akinek
arca leginkább Mick Jaggeréra hasonlított. Aziz Kommandant álítólag művész
volt, a tévében is szerepelt, mi inkább úgy láttuk, az egyik csempészbanda
udvari bolondja, akit azért tűrnek meg maguk között, hogy legyen kit ugratni,
cserébe befogadták, és némi védelmet nyújtottak neki, amire azon a vidéken
igen csak szüksége volt az embernek. Aziz Kommandant megkérdezte tőlünk,
ismerjük-e a ”Pilu-pilu” című számot, erre mi természetesen határozott
igennel feleltünk. Utána elmagyarázta, a "pilu-pilu" azt jelenti, hogy
I love you, majd társai unszolására felállt egy étolajdoboz halom tetejére,
és elénekelte nekünk a számot elejétől a végéig.
(kocka)
A „Pilu-pilu” című dalt azóta nem
hallottam sehol sem. A számhoz tartozó indiai filmet erőfeszítéseim ellenére
sem tudtam megszerezni. Visszaérkezésünk után döbbentem rá, milyen keveset
tudunk a mozi keleti kommersz arcáról. A nagy tömegben gyártott indiai
szerelmes- és kalandfilmekről, amelyeknek művészi értékük kétségtelenül
csekély, de bejárják egész Dél-Ázsiát, az arab országokat, szinte a fél
világot, és slágereiket együtt dúdolgatják Kelet kisemberei, akiknek képzeletében
nem sajtból, hanem mézből van a Hold, legyen az afgán mudzsahed, pakisztáni
hűtőgépcsempész, Mick Jagger arcú törpe, indiai cipőpucoló fiú vagy szíriai
taxisofőr.