Bátorság, önfegyelem, lovagiasság, csorba szamurájkard és rozsdás stukkerek: Bushido kontra Cosa Nostra.
Folytatódik a jelenidejű szomorúburleszkek
Jarmusch-féle láncolata (mégiscsak). Néhány éve a Halott ember úgy törte
meg a sort, hogy jó viszonyt tartott az előzményekkel, emeltebb fénybe
vonta az addigi ösvényt. Így a visszalépésért sem kár: a Szellemkutya a
Halott embert is folytatja.
A világvége-bájoló J. J.- letargiaburleszkek
közt nem ez a mostani a legjobb, de némi meglepő csáberőnek ez sincs híján.
Elevenségét koros figuráktól nyeri, akik típusukat tekintve méginkább kifelé
roskadoznak a létből.
Reumával bajlódó, ősz jampecek,
festett hajú, horpadt csókkirály-fazonok, mumifikálódó surf riderek és
a valahai nimbusz jegyeit már rég feladott haverjaik alkotják azt a bűnbandát,
amellyel a Szellemkutya késő-fiatal címszereplője végzetes konfliktusba
keveredik. Számosan közülük bizalomgerjesztőn nagyapás küllemet öltöttek,
olasz mezővárosi elvtársakra hasonlítanak. Ez a kegyesen szólva marginális
geng -- New York közepén -- a régi maffiának egy foszladozó maradványa.
Ami megaláztatást napjainkban egy ilyen társaság elszenvedni kénytelen,
az szinte felmérhetetlen, de álljon itt két jellemző példa. Az egyik alvezér
lakására, amely pedig kulcsfontosságú a banda működése szempontjából és
a klubszerű szórakozás lehetőségét is nyújtja, esténként szokásszerűen
bezörget a háziúr. Követelődzik, fenyegetődzik ilyenkor, a vendégek gyülekezetét
a legperfidebb megjegyzésekkel illeti. Semmibe veszi még a karizmatikusan
feléje forduló alvezéri fekete szemüveget is. És nem hoz enyhet a nappal
sem. Tetszik-nem tetszik, a cégtagoknak egy postagalambbal kell huzakodniuk,
hiába szereztek be korszerű kommunikációs eszközöket. Külsős alkalmazottjuk,
a Szellemkutya, akit már halálra keresnek, nem hagyott nekik más módot.
Szántszándékkal játszadozik velük, a közös végpusztulásig.
Szellemkutya mackóhasú, virágos
lelkű, magányos bérgyilkos. Valaha -- erről ódon modorú flashbackek tudósítanak
-- a kövérkés néger ifjú életét egy maffiózó mentette meg a portoricoiaktól.
Azóta Szellemkutya szamurájjá lényegült. Olyan egyedülálló harcossá, aki
úgy veszi, hogy ő már tulajdonképpen halott, csak valamiért mégis az evilági
tájon mozog tovább: tehet még egy "utat", míg formálisan is meg nem ölik.
Félnie már nincs mitől, megszereznivalói sincsenek, így az Utat tisztán
a magasztos szamurájtankönyv szellemére és betűjére koncentrálva teheti
meg.
Lakóbódéja egy széllelbélelt magasház
tetején áll, galambászati tákolmányok társaságában (egy közeli, alantabbi
tetőn valaki hajót épít). A tanyahely Mike Tyson serdülőkorát idézi, Szellemkutya
azonban a harci művészetek közül nem a nemzethű boxinghoz, hanem a japáni
víváshoz került közel. Szamurájkardjával rendszeresen gyakorol a lapostetőn
(ezenkívül lőmester lett és varázskezű autófeltörő). Itt, a város felett
sokat olvas is, mégpedig sokfélét. Aki sokféle könyvet olvas (egyaránt
nagy elmerültséggel), az állítólag megmenti lelkét a gonosz írások mételyétől.
Valószínű tehát, hogy a nagymúltú szamurájtankönyv, amely Szellemkutya
legnagyobb becsben tartott olvasmánya, nem gonosz írás.
Elmélyedése megérteti vele, hogy
ő illetve megbízói két félreszorult, kihalóban lévő lényfajta reprezentánsai.
Egymás közt ők még úgy intézhetik, hogy elmúlásuknak zenei értéke legyen,
ami az új rajok számára már többé soha nem adatik meg a Földön.
A maffiózók naivabban mozognak:
nem vetik meg a tévézést (minden képernyőn mindig csak rajzfilm megy),
és egyéb súlyos módokon is megsértik a szamurájtörvényt. Nem tudják, kivel
kezdtek, csak a végpillanatokban fogják fel az egész leszámolási balett
millenniumi fényét. Az ő rajtaütéseik nem sikerültek. A geng néhány övhúzogató,
pulcsis pistabácsija ledurrantott ugyan valakit a lapostetőn, de hát
tévedtek. Máskor egy testes indián bukkant ott elébük révetegen, aki aztán
feldühödött és elkergette őket. De aki utoljára élve marad a bandából --
Szellemkutya egykori megmentője, aki az új helyzetben eddig kettős kém
módjára viselkedett --, nem tűnik el a balfenéken, hanem (micsoda siker!)
maga jő el utcai párbajra hívni a szamurájt, halálig.
Amit sajnálhatunk: a főszereplő
-- nem úgy, mint a banda -- megreked annál az állapotnál, amely csupán
konceptuális motívum-gócnak mutatja. Csak éjszakai surranóútján (amikor
lopott kocsikat hajt) érezni őt egy bizonyos valakinek. Kapcsolatai is
allegorikus ízűek (a francia fagyiárus-baráttal meg a ködelőttem-ködutánam
kislánnyal a parkban, akit könyvekkel lát el). Mármost mindez lehet, hogy
így helyes, de ezt a hatást nagyon sokan képesek hozni, ehhez nem kell
Jarmusch. Egyáltalán, jobb sorsra érdemesek azok az összevonatkoztatott
ötletek, amelyek e filmen kivehetők ugyan, de a kép- és hangfolyamban nem
eredtek meg. Akad ugyan köztük olyan is, amely inkább útjába áll a többinek.
A kelet--ázsiai eredetű inzertszövegek még fogyaszthatók, de az a szamurájkardos
snitt már sok egy kicsit. Melville 1967-es A szamurájában (szintén madárbarát
film) Delon nem bíbelődött japán holmikkal. Azóta bizonyára eldugult már
minden titkos átjáró a kontinensek közt. Maradt a kultúrkörök áthatásának
bazári módja, formálisan átültetett kultúrzárványok szüntelen szaporulatával.
Látni újszamurájokat gyakorolni a rőt estében Kisköre, Csepel, Bicske tetőin
is. A Szellemkutyában csupa vesztes szerepel, de a vesztesek bája a központi
alak körül nem, csak a gengszterek némelyikénél jelenik meg. Utóbbiak hát
az igazi szereplők (akiknek "berozsdálnak csúzos kezükben a puskák", amint
ezt már Gregory Corso megvizionálta egykor). Szellemkutya viszont kétes
vesztes. Nem ő az utolsó kapucnis-dzsekis szamuráj.
Szellemkutya (Ghost Dog: The
Way of The Samurai) -- amerikai, 1999. Rendezte és írta: Jim Jarmusch.
Kép: Robby Müller. Zene: The RZA. Szereplők: Forest Whitaker (Szellemkutya),
John Tormey (Louie), Cliff Gorman (Sonny Valerio), Henry Silva (Ray Vargo),
Isaach De Bankole (Raymond), Tricia Vessey (Louise Vargo). Gyártó: Plywood
Productions. Forgalmazó: Best Hollywood. A Titanic Fesztivál bemutatója.
Feliratos. 116 perc.