Tóth Endre, mint annyi más magyar rendező, idegenben lett világhí-rű. Korda Sándorhoz vagy Kertész Mihályhoz képest André de Toth rejtőzködő klasszikus: az amerikai közönség csak a filmjeit ismeri, a sötét westernek, gengszter- és kémhistóriák mesterét nem.
Hárman ülnek a kávéházi asztalnál,
a kisded fölé hajoló legendás háromkirályok módjára -- Molnár Ferenc, Babits
Mihály és Basch Lóránt --, úgy éjféltájt azon töprengve, mi is volna a
legmegfelelőbb hivatás a korántsem tehetségtelen fiatalember számára. Jogászko-dás?
Netalán irodalom? Basch Lórántnak egyszer csak felragyog az ábrázata: legyen
a fiú filmrendező! Utóvégre a mozié a jövő!
A fiatalember, aki szintén ott
ül az asztalnál, nem más, mint Tóth Endre, a későbbi André de Toth. A jelenet
pedig abban a visszaem-lékezés-kötetben olvasható, amelyet az Amerikába
elszármazott ren-dező angolul Fragments, Portraits from the Inside (Faber
& Faber, London), franciául pedig Fragments, Portraits de l'intérieur
(Insitut Lumiere/Actes Sud) címen jelentetett meg, és amelyből az alábbiak-ban
mutatunk be néhány részletet.
Ha egy alkotóegyéniség megéri a
nyolcadik X-et, gyakran már attól nagy "művész", hogy megadatott neki csupa
hírességgel egy levegőt szívnia. André de Toth-tal nem ez a helyzet. Neki
más érdeme is van, nemcsak az, hogy egyik utolsó koronatanúja a magyar
filmgyár-tás két háború közti időszakának, illetve Hollywood fénykorának.
Neki van életműve is, és nem is akármilyen: alkotásairól olyan fil-mesek
beszélnek elismerő csodálattal, mint Martin Scorsese vagy Bertrand Tavernier.
Különös, hogy a rendező alkotói
pályájának magyar korszakát szinte alig említi visszaemlékezéseiben. Holott
az az öt film, amelyet alig huszonhat évesen 1939-ben forgatott, korántsem
átlagos, korántsem jelentéktelen alkotás: a Toprini nász, az 5 óra 40,
a Két lány az ut-cán, a Hat hét boldogság meg a Semmelweis csupa újszerű
film, mind a műfajt, mind a témaválasztást, mind a technikát illetően.
Alapos szakmai tudás, hiteles környezetrajz, precíz operatőri munka jellemzi
őket. Míg a Két lány az utcán a korabeli párizsi produkci-ókra emlékeztet,
a sort záró Semmelweis egy kicsit mintha John Huston húsz évvel későbbi
Freud-filmjének volna előképe...
Vannak Amerikába szakadt rendezők,
akik többé sohasem hozták valamikori formájukat, de vannak olyanok is,
akiket csak az Újvi-lágban fogadott kegyeibe a világhír. André de Toth
nem tartozik sem az egyik, sem a másik kategóriába. Nem lett ő sohasem
"sztár", megmaradt az ínyenc mozirajongók alig ismert kedvencének. Aho-gyan
a kötet előszavát író Martin Scorsese mondja, "André de Toth nem volt soha
felkapott rendező: a nagyközönség jól ismeri a film-jeit, de fogalma sincs,
hogy ki csinálta őket..." Mindamellett, az a tízegynéhány film, amelyet
már Hollywoodban készített, sajátos hangjával, vizuális stílusával és keserű
életfilozófiájával erősen kirí a negyvenes-ötvenes évek amerikai filmterméséből.
Az 1943-ban készült Senki sem menekülhet
például egyik legerede-tibb és máig érvényes feldolgozása a nácizmus térhódításának.
Nagy érdeme, hogy messziről elkerüli az antifasiszta filmek kliséit, és
hogy híjával van minden németellenes gyűlöletnek, minden szenti-mentalizmusnak.
A film leghíresebb jelenetében a tanítónő azt vizs-gálja, hogy a náci vezető
melyik szemében van több emberség, a balban-e vagy a jobb-ban. Végül a
bal mellett dönt. -- "Az üvegből van" -- mondja a náci. Mire a válasz:
"Tudom".
Alighanem az 1943-ban forgatott
Kelepce André de Toth legsikerül-tebb bűnügyi filmje (visszatekintve egész
életművére, maga a rende-ző is ezt tartja legtöbbre). A két női főhős,
aki tragikusan vergődik a hétköznapi konvenciók béklyójában, egyszerre
viszi előre a cselek-ményt, és lesz a cselekmény áldozata. Van ebben a
két nőben valami törékeny és fájdalmas védtelenség, amely furcsamód a még
idehaza forgatott Két lány...-ra emlékeztet...
Technikai kísérletező kedv, művészi
igény, mély emberismeret -- e három alapérték, vagy ha úgy tetszik, e három
"dimenzió" André de Toth filmművészetének fő jellemzője. És ha így nézzük
a dolgot, ki-derül, hogy a most 89 esztendős rendező -- akit hosszú évekig
fog-lalkoztattak az új művészi formának vélt "háromdimenziós film" le-hetőségei
-- furcsamód már akkor megoldotta a problémát, amikor az még fel sem vetődött.