Amerika legnépszerûbb botrányfilmje egy korhatáros rajzfilm-sorozat: a South Park hõse négy koraérett kisiskolás: rettenetes gyerekek egy rettenetes felnõttvilágban.

Újabb fiktív helységnév került fel az Amerikai Tévésorozatok Kisvárosai-t ábrázoló vaktérképre, és ezzel a washington-i Twin Peaks és az alaszkai Cicely után egy coloradói jelölt is bekerült a kicsiny, de neves unióba: South Park - bár távolról sem egyöntetû szavazással, de mindenképpen nagy szótöbbséggel - 1997 augusztusában nyerte el mandátumát és két esztendeje tartó diadalútja alatt kiérdemelte a Legaberráltabb Település címet, ami a rangos képviselõtábort figyelembe véve (most végül is ki ölte meg Laura Palmert?), nem csekély teljesítmény. A South Park-széria érdemét csak tovább növeli, hogy az élõszereplõs fõsodortól eltérõen kis költségvetésû animációs-sorozat (méghozzá a legprimitívebben kivitelezett fajtából); ráadásul obszcén dialógusainak és ízléstelen erõszakjeleneteinek köszönhetõen az amerikai korhatárbizottság, az MPAA elsõ epizódjától kezdve a "Csak felnõtt nézõknek" kategóriába sorolta, egy olyan alkonyzónába számûzve, ahol csak a legritkább esetben születik nézõszám-rekord. Szemben a világ másik animációs nagyhatalmának számító Japánnal, az Egyesült Államokban -- akárcsak Nyugat-Európában, vagy nálunk -- máig makacsul tartja magát az a tévképzet, miszerint "a rajzfilmek kizárólag gyerekeknek vagy fejlõdésben visszamaradott felnõtteknek valók", ez utóbbiakból pedig hosszú távon nem él meg egy tévé-sorozat. A Comedy Central elsõsorban felnõtt animációkra szakosodott kábelcsatornája azonban alaposan rácáfolt erre a nézetre: a South Park sikere mára nemcsak hasonszõrû társai, a Beavis és Butthead, vagy a Boci és jérce népszerûségét szárnyalta magasan túl, de komoly ellenfelévé vált a nagy társaságok legfelkapottabb sitcom-félóráinak is -- csupán a merchandisingból több millió dollár folyik be kasszájába.

A rajzfilm-sorozat körül zajló hecckampány, a vallási csoportok és szülõi munkaközösségek tiltakozó megmozdulásai -- amelyeket csak fokoztak az idei nyár amerikai tragédiái --, a különféle bojkott-felhívások nemcsak a nézettségi mutatókat tornásszák az égig, de katalizátorként hatnak az alkotógárdára is: július végén mutatták be az amerikai mozikban az elsõ egészestés filmet (Nagyobb, hangosabb és vágatlan alcímmel), ami éppen a hazai cenzúra-tébolyt és a médiát elárasztó animációs erõszak-hullámot választotta nyolcvan perces önreflexiója központi témájául. A néhány száz lakosból álló South Park Colorado állam legismertebb települése lett, olyan médiasztárok fordultak már meg közterein, mint Elton John, Jay Leno, Saddam Hussein, sõt a szerencsésebbeknek még epizódszerep is jutott: George Clooney Sparky, a homoszexuális boxer bõrében vakkangatja és lihegi végig a Nagy Meleg Al Nagy Meleg Hajókirándulása címû részt, Barbra Streisand mint MechaGodzilla csap össze a Gaméra-páncélba bújt Sidney Poitier-val (MechaStreisand), Patrick Duffy a Scuzzelbutt nevû helyi yeti bal lábaként vérzik el a Vulkán befejezõ képsorain, Jerry Seinfeld pedig -- ügynöke minden igyekezete ellenére -- csupán Negyedik Pulyka a hálaadásnapi epizódban.

South Park nyomasztó városkája nem az õs-Káoszból, a Nagy Semmibõl nõtt ki egyik percrõl a másikra a Sziklás-hegység ezüst-fenyveseinek mélyén - elõzménye éppen úgy megtalálható Colorado vérrel és hideg verejtékkel íródott krónikájában, mint a mindennapjait bemutató rajzfilmé a filmtörténetben (amely mind humorát, mind pedig stílusát tekintve a Monty Python-sorozat Terry Gilliam-féle animációs betéteinek egyenesági leszármazottja). A természetfeletti eseményekben, lidércnyomásokban és családi rémtettekben bõvelkedõ kistelepülés pontosan egy csaknem húsz esztendõvel korábban porig égett démoni szálloda helyére épült, amelynek utolsó lakóiról annak idején Stephen King írt megrázóan hiteles horror-regényt. Az 1978-as bestsellerbõl elõbb világhírû film, majd folytatásos mini-sorozat készült, és az eltelt évtizedek folyamán fokozatosan beleilleszkedett a coloradói kollektív tudattalanba, lokális legendává homályosulva.

A South Park ifjú alkotópárosa, Trey Parker és Matt Stone, két helyi õslakos még a gyermekkori tábortüzek mellett hallották elõször a Panoráma Szálló különös lakóiról szóló rémmeséket - akárcsak államuk egyetlen sorozatgyilkosa, az emberevõ Alfred Packer élettörténetét, amelybõl 1994-ben, játékfilmes karrierjük elsõ állomásaként filmmusicalt forgattak a Troma Stúdió számára (Cannibal! The Musical). Amikor tíz év múltán a Boulder-i Állami Egyetem filmszakán szerencsésen egymásra találtak, azonnal elhatározták, hogy mûvészi babérokra törekvõ társaikkal ellentétben inkább a közös folklór-kincs közkedvelt és közérthetõ formában kivitelezett újrahasznosítása révén próbálnak meg betörni a nagymenõk közé. Egyszerûen egyesítik a két kurrens divathullámot, az MTV-rajzfilmek primér ostobaságát és az X-akták sötét miszticizmusát, az egészet nyakon öntik egy nagy adag abszurd humorral és számtalan média-utalással - az elkészült forgatókönyv megvalósításához pedig a tõke (szakértelem, technikai háttér) hiányából adódó hátrányokat kiküszöbölve az egyik legegyszerûbb rajzfilm-eljárást választják: színes kartonpapírból kivágott figurák, három arckifejezéssel és minimálisra redukált mozgás-animációval a lehetõ legsematikusabb, szinte csak jelzésértékû háttér-illusztrációk elõtt. Elsõ kísérleteik, az Amerikai történelem és a Frosty Télapó ellen kirobbanó sikert arattak egyetemi körökben; utóbbi elnyerte a diák-Oscart, majd 700 dollárból továbbfejlesztett változata, a Karácsony szelleme videó-üdvözlõkártya formájában bejárta egész Hollywoodot, felkeltve több komoly tévéadó (HBO, MTV) vezetõinek figyelmét. A Parker-Stone duó végül a legkisebb nyilvánosságot, de a legnagyobb kreatív szabadságot nyújtó Comedy Central mellett döntött, így 1997 nyarán megindulhatott a sorozat-gyártás.

Az azóta ötvenedik epizódján is szerencsésen túljutott széria máig hû maradt Stephen King és a Panoráma Szálló szelleméhez: a mester számos mûve felbukkan egy-egy fejezet erejéig, többek között a Kisállat-temetõ (Kísértethal) vagy a Hasznos holmik (Damien). A paranormális jelenségek azonban South Parkban rendszerint konkrét, hétköznapi magyarázatot kapnak: az elzombisodást a halotti balzsamba került Worcestershire-szósz okozza, a lakossági öngyulladásokért a visszatartott bélgázok a felelõsek, az Antikrisztus hatalomátvételét pedig a helyi tévé-állomás lelkisegély-mûsorát vezetõ Jézus Krisztus akadályozza meg egy tízmenetes bokszmeccs keretében. A sorozat jellegzetes zamatú társadalom-szatírája éppen ennek az általános demisztifikálásnak köszönheti átütõ erejét: „A tévében ugyanolyan emberek vannak, mint te meg én" hangzik el az Éhkopp Marvin, az etióp záró-szentenciájában, „egyáltalán nincs különbség köztük és köztünk." Jay Leno, Ozzy Osborne vagy O.J. Simpson ügyvédje egy kalap alá kerül Mulder ügynökkel és MacGyverrel: médiaszemélyiségük egyformán hamis -- valódi énjük pedig teljesen érdektelen, tulajdonképpen nem is létezik. Ezek a televíziós sztárok Parker és Stone szempontjából ugyanolyan fiktívek (így lelkiismeret-furdalás nélkül kisajátíthatóak), akár a South Parkot benépesítõ bogaras kis figurák. Mintha csak a Panoráma Szálló néger konyhafõnökének tanácsát hallanánk, amelyet a látomásaitól rettegõ Danny-nek ad: „Akiket látsz, egyedül a te fejedben léteznek. Nem kell törõdnöd velük és akkor nem árthatnak neked." A képernyõ üres -- a tévénézõ csupán saját ragyogását figyeli.

South Park maga a megelevenedett elmekórtan-lexikon, a pszichés és mentális rendellenességek kimeríthetetlen tárháza. McDaniels polgármesternõ hatalmi tébolyban szenvedõ minidiktátor; Mr. Garrison, a tanító többszörös személyiségzavarának áldozata, aki szenvedélyes érzelmi viszonyt folytat jobbján hordott kesztyûsbábjával, a sátáni Mr. Hat-tel; Cartman mama nimfomán; az iskolabusz sofõrnõje dühöngõ szociopata; Jézus mániás-depressziós; Barbrady seriff retardált; Stan nagypapa szuicid; Jimbo nagybácsi paranoid fegyver-bolond. Trey Parker és Matt Stone saját nyolcéves alteregóikat helyezik bele ebbe a behavazott, kopár õrültekházába a humanista Stan Marsh és a zsidó outsider Kyle Broslofsky személyében, hogy felfedeztessék velük összes szobáját, egyenként szembesítve gyermek-énjüket az amerikai átlagemberek unalomig ismert démonaival (homofóbia, öregedés, idegengyûlölet, pedofília, vallási szekták, otthoni erõszak, Jerry Springer-show). Felfedezõútjukon az ösztön-én Mefisztója és a szuperego õrangyala kíséri õket: két állandó társuk, a kövér, agresszív és mérhetetlenül egoista Cartman, az elkényeztetett örök gyerek prototípusa, illetve az éleselméjû, kiváló humorú és elbûvölõen szelíd Kenny, akinek anorákjába motyogott bölcsességeit sajnálatos módon csak a szereplõk értik. Míg Cartman -- akinek egyedül anyja van -- az emberpróbáló kalandokat testileg összetörve, de rendíthetetlen magabiztossággal vészeli át, szerencsétlen Kenny -- akinek csupán apja van -- a karácsonyi kivételével minden egyes epizódban borzalmas mártírhalált hal, sõt néhányban többet is (Cartman végbélszondája, Rózsaszín szemek). A alkotóknak nincsenek illúzióik; jól tudják, hogy az õket körülvevõ ellenséges és õrült világban egyedül túlélõ ösztöneikben bízhatnak -- a Panoráma Szállóból csak a józan realizmus segítségével lehet megmenekülni. Nem véletlen, hogy Stan és Kyle az egész városban mindössze két emberre számíthat: osztálytársnõjükre, a mindig határozott és ésszerû Wendy-re, illetve Chef-re, az elemi iskola sokat tapasztalt, szenzualista néger szakácsára - a King-regénybõl ismerõs anya- és mentor-figura egyenes úton került át Parker és Stone skizofrén horror-rajzfilmjébe. A normalitás és abnormalitás határán bolyongó két mocskos-szájú, de tisztaszívû harmadikos a Ragyogás-beli Danny karikatúra-párjaként próbálja megóvni törékeny integritását a felnõtt világ õrjöngõ Jack Torrance-étõl.