Mindaz, ami a történeti Simon mágusról, valamint az apostolokkal vívott küzdelmeirõl tudható, végeláthatatlan romsivatagnak a tudása. – A gnózis feltámadt hagyománya.

Közvetlenül a Második Világháborúnak nevezett világégés után, amely a földkerekség egészén hozzávetõlegesen 50 millió emberi életet pusztított el, az éppen kihunyóban lévõ világ levelet kapott egy sosem volt világtól. Ahogyan a hosszú távra tervezett, nagyszabású építmények alapkõletételénél fémhengerbe zárt üzenetet szokás ünnepélyesen az alapzat mélyére süllyeszteni, amely majd palackpostaként õrzi annak a világnak utolsó emlékét, amely nem ismerte még a fölé tornyosuló épületvilágot, az építõk pedig éppen ezzel a mélybe rejtett üzenettel alkotják meg a felejtés e tárgyát, amely – szándékuk szerint – nem bukkanhat felszínre hamarabb, mint roppant építõ tettük teljes romba dõlése után, vagyis soha, hasonló történt a nyugati világ egészével is. Röviddel a háborút követõen, az egyiptomi Luxortól nem messze szenzációs régészeti lelet került elõ: egy teljes gnosztikus könyvtár, az ún. Nag Hammadi kódexek. (A világunkhoz intézett másik hasonló levélcsomagot nagyjából ugyanekkor kézbesítették ki a Júda sivataga-beli Qumránban.)

Saját, kanonizált világunk egész fennállása során mindvégig ismertünk apokrif iratokat, homályosan tudtunk a horizontunk legszélére – vagy azon is túl – szorított lehetõségekrõl, a világunkat megalapító történetek más változatairól. A mindnyájunkat alakító erõk azonban, miközben nekifogtak a torony építésének, gondosan megtisztították a terepet e démoni tanításoktól, kárhozatos tévelygésektõl, egy egészen más építmény terveinek félbehagyott vázlataitól. Akadt olyan is, amit beépítettek az újba: egyes szobrok orcáját vagy kézmozdulatait átfaragták, ugyanazon keskeny folyosók most más útvesztõkbe torkolltak. Az újkori tudomány néha elálmélkodott az épület régebbi szintjein a gyûlölet malterjával az átjárókba falazott relief letagadhatatlan hasonlóságán valamely apokriffá kínzott, minden életbõl kirekesztett iratemlékkel. De csak az egész katedrálist az alapjaiig felemésztõ tûzeset tette újra megközelíthetõvé a földbe rejtett alapító okmányt, amelynek megégett betûibõl kialvó világunk túloldala beszél hozzánk, a sokáig föléje tornyosult gyûlöletpillérek súlyától suttogva, kõmarta ajkakkal.

A Simon mágus címû film alkotója jó okkal kerüli, hogy valamilyen módon felvilágosítsa tudatlanabb nézõit arról, milyen tudható történelem áll filmje mögött. Mindaz, ami a történeti Simon mágusról, valamint az apostolokkal vívott küzdelmeirõl tudható, az ennek a végeláthatatlan romsivatagnak a tudása, minden ehhez kapcsolódó ismeretterjesztés tehát csak azt a látszatot erõsíthetné, mintha az épület még állna, a födémek szilárdak volnának, s a valahol a mélységben rejtõzõ okirat pontosan ennek az építménynek a tervét rejtené. A film önképe azonban nem ez. A bevezetõ inzert adatsorának rigid nyomtatott betûi közül hirtelen úgy virágzik ki repkényként a cím kézzel írott betûsora: Simon mágus, akár egy levél aláírása. Itt az apokrif beszél.

A város kapuja fölött

A soha nem volt világ nyoma veszett Simon mágusából csupán egyetlen mondat maradt, azt is Kierkegaard írta le – szempontunkból öntudatlanul – az összedõlni készülõ 19. században: „Egzisztencia és világ összemérhetetlenek." A mágus mindmáig tapasztalható alakját a mi világunkban a kizárólagos gyûlölet formálta, és a káröröm kanonizálta: az újszövetségi Apostolok Cselekedetei elbeszéli, hogyan ment alá Fülöp apostol Jeruzsálembõl Szamáriába, hogy megtérítse az ott lakó népeket. A sokaság pedig „figyelmeze" a szavaira, mert csodát csodára halmozott. De „egy Simon nevû ember" már õelõtte elámította a népet, „kire mindnyájan figyeltek", mert ördögi tudományával szédítve õket ugyancsak csodát csodára halmozott. Az apostol igehirdetése nyomán egész Szamária megtért, köztük az álnok Simon is. Innentõl kezdve valamit örökre elfedtek elõlünk az Apostolok Cselekedeteinek szerzõi vagy szerkesztõi: mihelyt a jeruzsálemi apostolok értesülnek Szamária lakóinak megtérésérõl, kideríthetetlen okokból odaküldik Pétert és Jánost (az apokrif Péter apostol cselekedetei szerint Pétert és Pált), akik az immár megkeresztelteket kézrátétel útján Szentlélekben is részesítik. Szövegünk elhallgatja, de sugallja, hogy Simon is részesült a Szentlélekben, csak tovább adásának apostoli képességében nem. Fontos megjegyeznünk, hogy nem a természetfeletti adomány megszerzéséért, hanem továbbadásának képességéért ajánl pénzt az apostoloknak. Péter mindenesetre – világtörténelmi érvénnyel – úgy fogja fel, és kanonizált átkában úgy formálja meg, hogy Simon pénzen akart venni ajándékot, méghozzá annak az ajándékát, aki azt ajándékoz csak meg, akit akar. Ez az az átok, amely Péter tetteit csodákká, Simonéit pedig „mágiává" kanonizálta. A szigorú értelemben vett kánonból mindössze ennyit tudunk a mágusról, akit aztán az apostoli atyák és az egyházatyák hagyománya az õseretnekké, minden gnosztikus eretnekségek legördögibb kútfejévé formált. Egyházjogi szempontból õ a névadója a szimónia bûntettének, az egyházi rangok és méltóságok áruba bocsátásának. De a nevét förtelemmé változtató gyûlölet valahonnan máshonnan fakad.

A tetteivel legrészletesebben foglalkozó apokrif irat, a Péter apostol cselekedetei már nem Szamáriában, hanem Rómában játszódik. A világ fõvárosában szövi tovább kettejük párviadalát, egészen a keserû végig. Miután Pál sokakat megtérít a városban, a még friss, és ezért gyenge hitû közösséget elhagyva Hispániába távozik. A magára maradt gyülekezet így könnyû prédája lesz Simonnak, aki – ígéretét tartva – a „város kapuja fölött repülve" érkezik meg. Enyedi Ildikó filmjének legelsõ jelenete egészen finoman utal erre vissza, egyben azt is jelezve, hol kezdõdik az új apokrif eltérése a régitõl. A filmbeli mágus elutasítja a repülõgépre tett sürgetõ javaslatot, s hangjának száraz határozottságával érezteti: vagy vonattal megy, vagy sehogy. Az apokrif apostoli iratban Simon halottat támaszt fel, ám mivel az irat „péteri szerkesztésû", ez csak ideig-óráig sikerül. A filmben a parafenomén Simon egy gyilkossági ügyet segít tisztázni. Sok-sok finom, egészen rejtett mozdulattal követi a film a hajdani apokrif irat jóval durvább mozdulatait: az irat római párviadalának egyik résztvevõje sem római, ahogy a film párizsi párbajának szereplõi sem franciák. Az irat szerint Isten maga küldi Rómába Pétert, azzal a kizárólagos céllal, hogy ott Simont megsemmisítse. A filmben Péter autóból követve azonosítja az utcán haladó Simont, igaz, magasabb megbízó nélkül, de a „célszemély" megbízásból történõ követésének minden ismérvét teljesítve.

Azt a rosenzweigi tanácsot, miszerint teológia csak úgy mûvelhetõ, ha a teológiai problémákat emberi problémákká tudjuk lefordítani, emberi tapasztalatainkat pedig teológiai kérdésekké hajtjuk elõre, a film alkotója egy már-már a komikumig egyszerû jelenetben fogadja meg. A kanonizált Simon-gyûlölet dogmája szerint Péter átkát Simon mágus fent leírt, az adomány továbbadásának képességét érintõ kérése váltja ki. A filmben Simon, az éppen feltámadási tréningjével elfoglalt Pétert maga keresi fel személyesen. Péter, aki itt hírnevére féltékeny világhírû mágus, még gyûlöletét is hajlandó félre tenni, hallván, hogy egyetlen vetélytársa kérni akarja valamire: mindenre, amit csak tud, hajlandó lenne megtanítani a másikat, ha az elfogadná a mester és tanítvány – alighanem öröknek szánt – viszonyát kettejük közt. Haragja minden kertelés nélkül nyomban kirobban, mikor meghallja, hogy Simon mind e helyett arra szeretné csak kérni, tanítson meg neki néhány szót franciául. Péter amúgy is sértett méltósága mágusi tudásának ezt a lebecsülését már nem viseli el. A nézõ persze tudja, hogy Simon kérése mögött csupán annyi áll, beszélni szeretne ahhoz a csodálatos lányhoz, aki a véletlenül adódott párizsi út voltaképpeni céljának bizonyult. A lány minden keresés nélküli újra meg újra történõ felbukkanása az a csoda, amit minden ép érzékû ember általi ismertsége sem képes csoda voltától megfosztani. A Párizs utcáin bolyongó Simon nyelvtudásának hiánya õrzi a gnózis rettentõ tudását a lélek helyzetérõl: ebben a világban, de nem ebbõl a világból. Simon adni akarna valamit a lánynak, s ehhez kéri a vetélytárs segítségét: néhány francia szót, akárcsak a kézrátétel hatalmát az újszövetségi iratban. A válasz itt is, ott is a gyilkos párbajba torkolló átok.

A feltámadás ûrhajósa

A film címe sok tekintetben ironikus. A nyugati világ alapköveinek letételekor több százados küzdelemben rögzítették egyszer s mindenkorra, kinek a tettei csodák, és kinek a tettei démoni varázslatok. A korai apokrifok még egészen naivak és elfogulatlanok a kérdésben: a Péter Akták gyanútlanul meg is jegyzi, hogy Pál távozása után, de még Péter megérkezése elõtt, a Simont „figyelemmel kísérõ" római keresztény gyülekezet úgy kezd el emlékezni korábbi térítõjére, Pálra, mint „varázslóra és szemfényvesztõre". A széthulló gyülekezet nem elég erõs ahhoz, hogy a csodálatos tettek közt maga jelölje ki csoda és mágia határait: Péterre s az apokrif iratok lelkesült naivitása folytán Péter még véka alá nem rejtett alapító gyilkosságára van szüksége ahhoz, hogy belássa, melyikük állandó epikus jelzõje lesz végül a „mágus". Enyedi Ildikó filmje ennek a határnak a cövekjeihez nyúl hozzá. Vajon miféle tájékozódási pontok maradtak fenn a mi világunkban, amely immár mind a csoda, mind a varázslat egyforma tagadásával rejti el önmaga elõl, hogy képtelen megkülönböztetni õket egymástól, vagyis ott tart, ahol a széthulló egykori római gyülekezet?

Amikor a filmbeli Simon eldönti, hogy nem repülõn, hanem vonattal utazik Párizsba, egyben az is eldõl, hogy a Péterrel vívandó végsõ párbaj a hagyomány kínálta alternatívák közül nem a Simon égbe szárnyalásának és Péter lezuhanást kikönyörgõ föld–levegõ „légelhárító" imájának változatát fogja követni, hanem a másikat, a háromnapos eltemetkezés és feltámadás változatát, ahol Simon nem csupán Péterrel „párbajozik".

A filmbeli párbaj tétje a feltámadás mibenléte. A feltámadás lehetõségének egész modern tagadása – amely a filmbeli Péter alakjában, a feltámadás virtuózának alakjában testesül meg –, azon az egykori döntésen alapszik, miszerint a feltámadás a halálon túli esemény, mármint ha esemény. Nietzsche belátása, ti. hogy a feltámadásnak ez a fogalma – tökéletesen függetlenül a dolog természettudományos problematikájától – a halált megelõzõ élet radikális leértékelése, mert az „igazi" életet a feltámadás reményévé zülleszti, kevés követõre lelt. A késõ-nyugati emberiség azt hiszi, hogy azért nem hisz a feltámadás tradicionális fogalmában, mert az ellentmond természettudományos világképének. Valójában az a kifogása ellene, hogy e feltámadásnak elõfeltétele a meghalás. Péter ennek a világnak a „csodatevõ" sztárja: amikor begyakorolt mozdulatokkal magára ölti az élve eltemetkezés szkafanderét, és búcsút int a TV-kamerák felé, úgy jelenik meg, mint a feltámadás ûrhajósa. A mindenkire nézve közös meghalás helyére a bajnok kivételes teljesítményét állítja, akinek „feltámadásában" a rajongó sokaság saját haláltalanságát ünnepli. E sokaság és a feltámadó közt pontosan az a képviseleti viszony áll fenn, ami a világûr „kinti sötétségét" megjáró hõst köti a lélekben vele tartó emberiséghez. A sírban magára húzott alumínium fólia a feltámadás berepülõ pilótájának torinói leple.

A filmbeli Péter meghalás nélkül akar feltámadni, virtuozitása éppen ebben áll: a szüntelen gyakorlat teszi hivatásos feltámadóvá. Egyedül az õ sírja üres, mindenekelõtt azért, mert meg sem halt. A meghalás nélküli feltámadás mindvégig EKG kísérte mágiája mellett minden – esetleges – igazi feltámadás úgy hat, mintha csupa meghalásból állna. A sír ûrkapszulájából való diadalmas kilépés helyszíni közvetítésének pillanatában a másik sír tartalmát csak az elszörnyedõ arcokon látjuk. Simon feltámadása ugyanis valamikor korábban történt, még a film kezdete elõtt.

Azzal, hogy a kanonizált hagyomány a feltámadás csodáját a halál utánra helyezte, maga lett felelõs az élet csoda voltának megcsappanásáért. Az életidõ pillanatainak önértéke elenyészik: a pillanatok csak azért kapcsolódnak egymásba, hogy megszakítás nélküli láncuk valahol elérjen a végcélig. Az egész élet úgy jelenik meg, mint valami rajta túl található cél elérésének az eszköze, mint a feltámadás megszervezésének anyaga. Külön-külön minden egyes pillanat tökéletlen töredék, torzó, amit csak a láncba szervezettség tehet egésszé. A végcéllal, ha van ilyen, közvetlenül csak az utolsó láncszem érintkezik, az összes többi csupán ennek az utolsónak a feltétele. A pillanatok fogaskerekek egy átláthatatlan – vagy akár átlátható – egészben. A meghalás nélküli feltámadás látványának ellenállhatatlan szükségletét éppen az kelti fel, hogy az így felfogott idõben a halál, bármikor következzék is be, csak töredékesen félbeszakított életet hagyhat maga után, befejezettet soha. Az örökre befejezetlenül és torzóban maradt élet kétségbeesetten igényli a halálon túli feltámadás kiegészítését. A szervezett idõ egyfelõl túlbecsüli a pillanatot, mert láncba fontsága miatt mindenképp a végcél felé vezetõ út elemének látja, másfelõl alábecsüli, mert a pillanat által már elértet túl távolinak tudja a céltól, s ezért elégedetlenül tovább száguld. Péter sírba szállásának célja a három nappal késõbbi diadal, ahogy a fáradhatatlan megelõzõ tréningeké is ez: a célt szolgáló pillanatok néhány nagy pillanat szolgái. Nem a nagy pillanatok éltetik a kicsiket, hanem a kicsik áldozzák fel magukat a nagy szolgálatában.

Simon élete egy másik idõben zajlik. Itt a halál megtörhetetlen természeti törvény, amely azonban nem az élet elõre nem látható végén sújt le. Minden egyes pillanat csodája a születés csodájának megismétlõdése, az elõzõ pillanatra visszavezethetetlen. Minden egyes pillanat olyan felépítésû, akárcsak az élet egésze. Nem a születés és a halál közt feszülõ pillanatlánc önmagában mit sem jelentõ elemeinek egyike, amelynek csupán helyi értéke van az egészben, hanem pontosan olyan, mint az egész. Csoda a születése és törvény a halála. Az elõzõ élõ pillanatból levezethetetlen, hogy egy új élõ pillanat követi. Simon ugyanúgy támad fel minden pillanatban, ahogyan valamikori születésével az örök nemlétbõl támadt fel. Élete maga a feltámadás, megélt módon levezethetetlen abból, amikor még nem volt. Életének pillanatai nem készülõdések valamely késõbbi pillanatra, amit elérni akarna: a pillanatok nem a véget szolgálják. Ha álmos, lefekszik egy mellékutcában aludni. Ha nincs pénze, hogy eljusson valahová, koldul. Ha szerelmes, nem kutat a kedvese után, hanem meglátja az utca túloldalán. Az idõk nem az egésznek a végén telnek be, vagyis soha, hiszen a lehetséges célok száma végtelen, s így a beteljesületlen céloké is, hanem minden egyes élõ pillanat elérte, amit elérhetett, s nyugodtan bármikor befekhet az idõ sírjába. Minden pillanat bízik abban, hogy egy következõ pillanattá fog feltámadni, de ennek érdekében nem engedi magát befogni a rákövetkezõ vagy még késõbbi pillanatok célsatujába. Minden pillanat önmagában érett és lezárt, s ha még következik valami, az levezethetetlen csoda. Simon a bármikori meghalásra érett ember. A halál természettörvénye persze egy napon megállítja majd. De nem tudja legyõzni, mert mindvégig részt vett az életében, ott volt minden pillanatában, és ezért nem tudott uralkodni rajta: minden pillanata csodaként született, és a halál törvényének engedelmeskedve múlt el. A következõ pillanat születése újból legyõzte a halált, amely így egész idõ alatt nem a végsõ nagy fenyegetésként volt jelen, hanem mint minden pillanat két arca közül az egyik: mint a csoda társa. A születés csodája és a halál törvénye egymásra vonatkoznak. Ha a folytonosan megújuló csoda nem volna, a halál jogos hatalmának nem volna min megmutatkoznia. Ha a halál nem volna, a csoda nem volna csoda.

A halál udvara

A filmbeli Péter elszánt komorsággal gyakorol: maradéktalanul tisztában van a feltámadás kánonjával. Egyetlen pillanatnyi kihagyás, felkészületlenség vagy figyelmetlenség elég ahhoz, hogy a halál természettörvényével szembefordított és felhasznált természettörvények alulmaradjanak. Törvény küzd törvénnyel, a profi tisztában van a veszéllyel, ha minimálisra csökkenti is a kockázatot. A törvény a kanonizált csoda.

A film legvisszavonhatatlanabb képsora a földbetemettetés három napja alatt fut. Vakító napsütésben égõ, szinte fuldokló belsõ udvar. A túloldali befalazott és bevakolt ajtónyílás mintha maga is fényforrásként lángolna. Ebbõl az irányból közeledik felénk Simon, megszokott, ringó lépteivel. Olyan vontatottsággal közeledik, mintha a fénykatlanként izzó körfolyosós udvarnál mérhetetlenül tágasabb térben sietne. A lány mintegy a nézõrõl leválva, szembesiet vele. Egy múló pillanatig fedésben vannak. Aztán már csak a lány távolodó, derûs alakja, amely ugyanazzal a vontatottsággal közeledik a bevakolt ajtónyílás felé, amellyel Simon távolodott tõle az imént. Aztán semmi, csak a fényben álló udvar.

Nem tudjuk, mit láttunk, nem tudjuk, hol történt mindez. Talán annak a halálnak az udvarába nyitottunk be egy pillanatra, amelyik elveszítette az élet feletti fenyegetõ hatalmát, anélkül, hogy bármilyen hazugsággal próbálták volna megalázni. Örök élet, ha van, az életen belül van, nem a meghalástól ellopott idõként, hanem a törvényre mosolyogni tudó csodaként. A gyõztes mosolya, aki minden pillanatban kész a törvénynek engedelmeskedni, s akire a törvény visszamosolyog.

Három nap elteltével, este tízkor, a lány a megbeszélt helyen vár, a Titanic feliratú kávéház kivilágított bejárata elõtt. Szembefordul velünk. Feszült kis arca egyszerre felragyog. Valakinek a mosolyát viszonozza, mi meg az övét. Apokrif mosoly.