Ki gondolta volna a Disney-szirupon felnõtt nemzedékbõl, hogy a rajzfilm egyszer még az amerikai álom szabadszájú kritikusa lehet.

Kultúrharc folyik Amerikában. Az ilyesmi nem szokatlan arrafelé sem, a meglepõ csak az, hogy a harcot rajzfilmfigurák vívják. A faragatlan Simpsonok az ennivalóan édes vagy emberfeletti Disney-menazséria ellen. Beavis és Butthead a Télapó és Hófehérke ellen. A South Park megátalkodott kisiskolásai a gumimacik ellen. Miss Piggy a Barbie-baba ellen. Ez utóbbi példa jelzi, a harc nem most kezdõdött. A csúfak és koszosak (ha nem is gonoszak) lázadása a kiglancolt szépség ellen a Szezám utcávalkezdõdött több mint két évtizeddel ezelõtt. De az a sorozat még belül maradt az elfogadott tûréshatáron, nem spékelték négybetûs szavak, trágár és erõszakos jelenetek. Hõsei (Kukalakó Oszkár, Rémszakács, Breki, Miss Röfi) inkább csak a külsejükkel tüntettek az uralkodó szépségeszmény, a szilikontökéletesség agysorvasztó uralma ellen, semmint tudatos lázadással. A szalonképtelen külsõ alatt érzõ szív dobogott. Matt Groening Simpson családja volt az elsõ, amely minden porcikájában alatta maradt a nemzeti minimumnak. A tahó Homér Simpson és fiacskája, Bart, a springfieldi elemi iskola réme eleven cáfolata mindannak az eszménynek, amit a puritán atyák az amerikaiak elé tûztek. Lusták, falánkok, állhatatlanok, buták, tanulatlanok, faragatlanok, önzõk. Hogyan lehettek akkor mégis példaképek, milliónyi amerikai tévénézõ kedvencei, hogyan maradhatott a népszerûségi listák élén tíz évig egyhuzamban a Simpsons. Talán azért, mert egyetlen bûnben tökéletesen ártatlanok: nyoma sincs bennük az álszentségnek. Nem akarnak másnak látszani, mint amilyenek. „Felsõ-alsó-középosztálybeli" helyzetük formálta õket: büszkék a tahóságukra, „magamnak így is jó vagyok". (Ha mégis eladja lelkét az ördögnek, nem hatalomért, mindentudásért, egy lekváros fánkért adja el, Homér számára a boldogság: Homér a négyzeten.) Boldogabb és kulturáltabb korokban ez bizony szerény vigasz lenne. Egy végnapjait élõ, minden eresztékében szétesõ, mûködésképtelen kultúrában tisztességesebb attitûdnek látszik, mint a hipokrízis. A Simpsonokból (miként Tarantino gengsztereibõl, Linklater henyéibõl) a politikai korrektség álszentsége csinált hõst.

Ha az aranykorokban az erények gyakorlása teremti szabályokat, a hanyatló kultúra beéri az erények látszatával, etika helyett etikettel. Persze a tiszta erkölcs uralma is nyomasztó utópia, a zsarnokságnak mégiscsak enyhébb neme, mint amikor a hipokrízis igazgat. Az ugyanis -- mint minden félig emésztett tudás --megfekszi a jellemet. A „politikai korrektség" szigorú kúrája több kárt okoz a beteg társadalomnak, mint a betegség. Nem új – az emberi természettel összhangban álló -- ideált keres, hanem egy összeomlott értékrendet próbál

mesterségesen, hatalmi eszközökkel életben tartani. Nagy kérdés, hogy Hollywood – mely kezdettõl máig egy ideális, átadható, követhetõ erkölcsiség meglétére alapozta üzletpolitikáját -- partner lesz-e ebben? Ha igen, betetõzi a konzervatív fordulatot, ha nem, divatot csinálhat a pusztulásból. Kulturális Armageddonnal ér fel mind a két eshetõség, mivel mindkettõ szakít a kétkedéssel. Egyelõre úgy látszik csak a hülyeség mélyén csillog némi értelem, a lázadó firkák, a botrányos rajzfilmek a kétkedés utolsó mentsvárai. A Simpson családnak (a Beavis és Buttheadnek, King of the Hillnek, a South Parknak), ugyanis csak a hõsei átlag-amerikaiak, alkotói nem, minden epizóddal a válság örvényébe ugranak fejest. A Simpsons epizódjaiban a hétköznapi, és nem az eszményi Amerikára látunk, és szerencsére a válaszok sem megnyugtatóak: a Simpson család pedagógiai csõdköltemény. Nevelés és káosz, a kettõn egyforma nyomaték van, s talán ebben különbözik leginkább az újabb, és rajongóik szerint

keményebb párdarabjaitól a Beavis és Buttheadtõl vagy a South Parktól. A Simpsons ugyanis nemcsak regisztrálja a leépülést, Homér és Bart szorongatóan mulatságos felsüléseiben újra meg újra átélhetõvé teszi, hogy az átlag-amerikai számára a magaskultúra meredekebb, mint a Himalája, az apokalipszisekre és vészhelyzetekre illetve szépekre és gazdagokra szakosodott tömegkultúra pedig még csak véletlenül sem készít föl a mindennapos családi és munkahelyi kataklizmákra. A bunkóság nem csak IQ dolga, van az úgy, hogy nincs kitalálva, mihez kezdjünk az életünkkel. Ilyenkor az ember maga buherálja otthon a saját kultúráját. Beavisnek és Buttheadnek már semmi se fáj, Homér Simpsonnak még sajog valami. A „Sör-fánk-tévé-bézból-lustálkodás minden mennyiségben" parancsolatán kívül még valami, ami ugyanolyan megnevezhetetlen és ugyanolyan súlyos, mint a montaigne-i „tudomisén". Homér tanul és tanít. Legtöbbször a maga kárán. Próbálkozik, igyekszik. („Tartsd lenn a fejed, és a labdát figyeld. ... Hm. Tehát nem így kell. Akkor mozgasd a fejed és ne figyelj a labdára!") Nagy pofára eséseivel nevelgeti gyerekeit. Ismerõs. Valóságosabb mint Miki egér vagy a Superman. Igazi firka. Ecce Homér.