Belle Maman - francia, 1999. Írta és rendezte: Gabriel Aughion. Kép: Romain Winding. Zene: Bruno Coulais. Szereplõk: Catherine Deneuve (Lea), Vincent Lindon (Antoine), Mathilde Seigner (Séverine), Stéphane Audran (Brigitte). Gyártó: Camera One/Arena Films. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 102 perc.

Gabriel Aghion vígjátéka olyan, akár egy gyönge anyósvicc. Azzal a csekély különbséggel, hogy az anyós itt nem házisárkány, ellenkezõleg: pazar szépasszony, párductestû, feketebõrû ifjú szeretõvel. Meg is jegyzi róla gyermeke, hogy anyukáját - idézem - "King Kong dugja". Négervicc az anyóstréfában, gusztus dolga... A történettel - pontosabban az alapötlettel - önmagában nem lenne baj: ifjú võlegény az esküvõjén megpillantja szépasszony anyósát, az oltárnál sóvárgó szerelemre lobban iránta, aztán némi bonyodalmak után megkapja a mamit. Nem nagy ötlet, de nézhetõ film is kerekedhetne belõle, ha a rendezõ ízléssel, finoman - vagy ellenkezõleg: szenvedélyesen, vadul - dolgozná fel az anyósszerelem kényes témáját. Gabriel Aughion keze alatt azonban az ötletbõl nem kerekedik történet, csupán zavaros helyzetek sorozata, melyek külön-külön éppúgy bárgyúak és üresek, mint egybefûzve. Az esküvõi buli vendégei, nõk, férfiak, vegyesen, ki tudja, miért, csapatostul tûnnek fel a Ritz halljára emlékeztetõen elegáns férfivécében, a piszoárból sramlizenekar támolyog elõ, a násznép táncra perdül a csillogóra bevilágított budipalotában, seggrészegen bõ vízzel locsolgatják egymást, közben sikongatnak. Máskor ugyane bagázs a Bahamákon bukkan fel - senki nem tudja, hogy kerültek oda -, aztán tenger, napfény, zene, a legócskább idegenforgalmi reklámok stílusában, képzelhetjük... A rendezõ nevét nagyvonalúan felejtsük hát el, s még gyorsabban az operatõrét, Romain Windingét, aki olyan zavarosan világítja be a jeleneteket, hogy a nézõ azt sem tudja, hol van. Ne jegyezzük meg Seigner kisasszony nevét sem, ki az ifjú nej szerepében hathatós cáfolata ama tévhitnek, hogy minden fiatal, csinos francia lány jó filmszínésznõ. Ám nem feledhetõ a jobb sorsra érdemes Stéphane Audran, aki erõs karakteralakítással próbálja menteni a menthetetlent. Az anyós szerepében a hajdan világszép Catherine Deneuve végkiárulja hervadó bájait, mélyen leszállított áron; a fakezû operatõr petyhüdten rondára fényképezi, hátsó közelikkel nagyítva föl a zsírosodó nyakat-vállat. Méltatlan, sõt romlott ez így, mintha e buta filmecske foltot ejtene valamin, amirõl azt hittük, beszennyezhetetlen.

Quasimodo 2000

Quasimodo d'el Paris - francia, 1999. Rendezte: Patrick Timsit. Írta: Victor Hugo mûve alapján Jean-Francois Halin és Raffy Shart. Kép: Catherine Reanault. Zene: Laurent Petitgirard. Szereplõk: Patrick Timsit (Quasimodo), Richard Berry (Frollo), Vincent Elbaz (Phoebus), Dominique Pignon (Trouillefou), Mélanie Thierry (Esmeralda). Gyártó: Hachette Premiére. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 100 perc.

Az idei nyár francia közönségsikere amerikai recept alapján forgatja ki igen szabadon Victor Hugo regényét. A már sok adaptációt megért mû legújabb filmváltozata fõleg a Csupasz pisztolyhoz fordul ihletért az újraírásban, amellett, hogy a jelenbe helyezi a sztorit. Az alapvetõen tragikus történetben úgy próbálnak minden lehetséges elembõl nevetést csiholni, hogy a hollywoodi filmipar kliséivel túlozzák el õket, és humorosnak szánt párbeszédeket körítenek melléjük.

A franciákat a komédia nagymestereinek tartják, ripacskodó, kiabálós humoruk azonban nagyon sokszor idegtépõen gyerekes hülyéskedésbe csaphat át a második vonalbeli vígjátékokban. Még nemzeti méregzsákjuk, Louis de Funes is rosszabb pillanataiban kötéltáncot járt a két kategóriát elválasztó vonalon; Patrick Timsit és gárdája viszont csak szánalmasan ugrándozik a minõségi humor katedrája elõtt, de nem éri fel. Hiába minden trükkfelvétel és látványtechnika, hiába a portugál monostorban forgatott Tarzan-ugrások, a jelenetek többségét agyoncsapják a párizsi kabarék poros zugaiból elõcibált, kifakult poénok: a humor laposságát heveskedve leplezni próbáló színészeken a grandiózus díszletek ellenére is végig ott sejlik a sárgás reflektorfény, mögöttük pedig a sötét, üres színpad.

Bár a forgatókönyv némileg túldimenzionálja, Frollo, a pap (Richard Berry) karizmatikusan gonosz figurája magasan lekörözi a többi színész játékát, még a Quasimodót alakító rendezõt is háttérbe szorítja páros jelenéseiknél. A nintendozó púpos egy fejlettebb tamagocsi érzelemvilágával és kifejezõeszközeivel rendelkezik, Esmeralda kamaszkori válságát élõ szõke csitri (kubai és nem cigány). Ilyen körülmények között az eredeti történet megmaradt szilánkjai több-kevesebb sikerrel próbálnak visszautalni a nagy õsre, többnyire azonban elsikkadnak (kalodás nagyjelenet - gyors pohár víz elhebehugyálás után), vagy harmatgyenge kísérletet tesznek kifordításukra (Esmeralda borzasztóan táncol).

A Beverly Hills-i ninja randevúzik a Saint-Tropez-i csendõrrel Victor Hugo sírjánál. Az elegy végsõsoron gyomorforgató, halvány mosolynál többet aligha gerjeszt. Nagyon részegen, kellõen felspannolt társaságban talán még lehetne szórakozni rajta. Egyértelmûen nem ajánlott viszont XIX. századi irodalom vizsgára készülõ francia szakos diákoknak.

Sztárom a párom

Notting Hill - amerikai, 1999. Rendezte: Roger Michell. Írta: Richard Curtis. Kép: Michael Coulter. Zene: Trevor Jones. Szereplõk: Julia Roberts (Anna Scott), Hugh Grant (William Thacker), Rhys Ifans (Spike). Gyártó: PolyGram Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 123 perc.

Az európai filmkészítés kamaszkora, jaj, az volt ám a nagy idõ! A két háború között forgott, tán Berlinben az UFA-nál. Akkoriban az volt ott a módi, hogy felépítettek egy díszletet, és jöttek a németek. Aztán az olaszok meg a magyarok. És mind leforgatta benne a maga nyelvén, a saját színészeivel ugyanazt a filmet. (Egyszer jöhettek a norvégok is, de lecsöpögtették málnalekvárral az abroszt.) Azóta a világ sokat változott.

Azóta a világ nem sokat változott. Elõnyére, mert ezt a príma módszert átmentették.

Adott a díszlet, napjaink legmagasabb árfolyamon jegyzett artmozizói ügyködnek benne, az angolok. A díszlet maga egy város, többször vidéki (Manchestert, Glasgow-t különösen bírják), többször London. Aztán Mike egyszercsak annyit mond: ennyi, és távoznak (na, hogy?).

Utánuk jönnek az angolok (mi van? hogy az elõbb is õk voltak?). És leforgatnak valami nagyon hasonlót, egészen kommerszben, gyakran elég viccesen. Ha kevés a pénzük, akkor ugyanazokkal a színészekkel, ha futja rá, meghívják Calm Meaney-t is.

Lényeg a lényeg, a brit mozi artisztikus és kommercionális ágának kilencvenes évekbeli párhuzamos felívelésérõl és fennen szárnyalásáról illene végre összehasonlító tanulmányt alkotni, de most Londonban járunk. Az ismerõs helyszínek kapnak némi ibuszos bukét, kell-e jobb hely, mint a Portobello Road? E színen Hugh Grant (7 milláért) és Julia Roberts (13 és félért) játssza el azt a Pesten is megesett esetet, amelynek során Blaha L. belezúgott Kogutovicz M-be. (Röviden: Hollywood legjobban fizetett, szénné híresült sztárja románcba bonyolódik a kedvesen suta angol útikönyv boltocska tulajdonosával.)

A mozit egyébként a négy esküvõs ceremónia mesterei jegyzik. Ezért sem kell szégyenkezniük. Bár egy csodára soha nincs ráadás.

Diszkópatkányok

Night at the Rosbury - amerikai, 1998. Rendezte: John Fortenberry. Írta: Steve Koren, Will Ferrell és Chris Kattan. Kép: Francis Kerry Zene: David Kitay Szereplõk: Will Ferrell (Steve), Chris Kattan (Doug). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 80 perc.

Amikor az ember néha álomba ringatja magát, hogy a Lajtán túl biztosan nincs tortatalp, kopaszra nyírt fej, fekete garbón kívül hordott ujjnyivastag aranylánc, mert mindez csak Északbalkániában honos, olyankor aztán nagyot tud nézni, ha meggyõzõdik az ellenkezõjérõl. A Diszkópatkányok címû bizarr, tanulságos és szórakoztató filmalkotás fõszereplõi mintha valami siófoki luxusdisco elõtt pattantak volna ki a dzsipjükbõl.

A (jemeni származású, bár ez a filmben tökmindegy) Butabi família az ezredvég kiemelkedõ kisközössége: anyunak éppen új állat vésett a plasztikai sebész a tavaly elkészült járomcsontjához, apuci, a megroggyant dzsigoló a szomszéd csillárkereskedõvel mûvirágüzlete felfejlesztésén bajmódik, két aranyifjú fiúgyermekük pedig el akarja veszteni végre elhúzódó szüzességét, valamint be akar jutni a járási luxusbárba. A Dumb és Dumber nyomvonalán induló film társadalomszatíra, nyári közönségvígjáték és ezredvégi melankólia sajátos és figyelemre méltó elegye. Ha úgy nézzük, bazári vacak, ha úgy nézzük (úgy nézzük!) lesújtó és vitriolos Grease-remix az ezredvégrõl.

Hõseink, az egymásra egyetlen momentumban sem emlékeztetõ testvérpár, a hatalmas, tohonya Steve és az izgága, pöttöm Doug, a sztárok által látogatott Rocksburg nevû discóba vágyódnak: a hely (hány ilyet látunk otthon) a mûanyag azték sztélékbõl, fröccsöntött cowboyokból, tükörlabirintusból összerámolt szórakoztatóipari szentély fura fordulat nyomán nyílik meg elõttük. Asszonykulisszák, dúsgazdag suttyók, esküvõ elõtt mobiltelefonon bérmálási tarifát egyeztetõ papok, menedzserek által egy maxi erejéig összerántott popcsapatok dalait kultuszzeneként imádó balekok, levegõbe (-bõl) épített vagyonok története ez. Ha szülõvárosunkban a pirosnál átnézünk a szomszédos dzsipbe, ahol alpakkazakós piti maffiózók ülnek és kakaón hallgatják a "baby don't hurt me"-t, jusson eszünkbe ez a rövid kis vígjáték: egy pillanatra jó kedvünk lesz megint, és azt hisszük, hogy értjük a korfilinget. Pedig dehogy.

Bigyó felügyelõ

Inspector Gadget - amerikai, 1999. Rendezte: David Kellogg. Írta: Dana Olsen és Kerry Ehrin. Kép: Adam Greenberg. Zene: John Debney. Szereplõk: Matthew Broderick (Bigyó), Rupert Everett (Scolex), Joely Fisher (Brenda). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 79 perc.

Hogy kicsoda Bigyó Felügyelõ? Az amerikai szuperszonikus Pom-pom. Egy egész MÉH-lerakat, kacni a javából. Bámulatosan tudja változtatni az alakját (egyujjas kifordított bundakesztyû, papucs orrán pamutboly etc.). Boldogult úrfikorában rajzfilmfigura volt, amíg az amerikai filmipar mára már krónikusként diagnosztizálható remake láza ki nem tört rajta is, mint történt az sorstársával, a jobb napokat megélt Flinstone famíliával. Ugyan a Bigyó felügyelõ klasszikus mesékhez méltóan (Grimm, Benedek Elek) a jó és a rossz harcát viszi vászonra, mindezt a vizuális effektusokban rejtõzködõ brutalitásnak olyan vehemens alkalmazásával teszi, hogy az ifjúsági film kategóriába sorolt alkotás akár nyugodtan lehetne korhatáros is: továbbképzés gyermeklelkületû terroristáknak, terrorista hajlamú gyermekeknek.

A filmet elnézve némi nosztalgiával tekinthetünk Bagamérire (ki fagylaltját maga méri), itt bizony semmi tricikli, minden turbó-meghajtású, elsõsorban maga a fõhõs, akit egy balesetet követõen toldoz-foldoz össze a csúcstechnológia: a nyaka rugón jár, gólyalábakon közlekedik, az ujjai helyén öngyújtó meg kisolló..., tiszta horror... Ez a gyermekeknek szánt Robot-zsaru, avagy a pozitív hõs száll szembe a Gonosszal nyolcvan kínos perc alatt, ami alatt a kritikus fejében a géntechnika kérdésein keresztül a terrorizmuson át az agressziónak a gyermeklélekre gyakorolt hatásáig bezárólag minden eszébe jut, kivéve az, hogy ifjúsági filmet lát.

Az átok

The Haunted - amerikai, 1999. Rendezte: Jan de Bont. Írta: David Self. Kép: Karl Walter Lindenlaub. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk: Liam Neeson (Dr. Marrow), Catherine Zeta-Jones (Theo), Owen Wilson (Luke), Lily Taylor (Nell). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 113 perc.

Nincs átok (curse), hanem kettõzött szellem-kísértés (a címben) - az ereszkedik Hill House-ra, rémület és flashek exponenciális örvényeként. Jaj nekünk, alvászavart, önkéntes csoport az ambiciózus doktor (ez nagyon jó, Liam Neeson a nyomorultak decens pszichiátere) tesztje alatt. Szabadíts meg a gonosztól hát bennünket, Nell, te gondoskodó, érzékeny, tündér-pipõke. Arcod, tekinteted elszánt, farmerbe bújsz, halvány kardigánba, a végsõ tettre készen. Szíved helyén, sorsod nem kerülöd meg, erkölcsi-spirituális rendet teremtesz magad körül, ha kell, a múlt vérét itatod, szûz életed adod évszázados halottaid üdvéért, úgy emelkedsz a mennyekbe. Ám addig kívánatosan sok viszontagság dõl hõseinkre. Jan De Bont rendezõ, hátra hagyva holland újhullámos világlátását (Féktelenül 1-2., Twister), garantáltan a reszketés vermébe földel. A látvány ezúttal megfoszt józanságunktól. Térhajlítós, higany-elasztikus virtualitással, alakváltó szuperrealitással, teriomorfista terrorral bánt az organikus épület és még sokan mások. Oly fontosak ezek a praktikák - nem szólva a kompjuterizált hidraulikákról és a díszletesek odaadásáról -, ha kísértetház-miszticizmusban utazunk. A technika végre mind szebben megszállja a mûfaj omladékait. Jól ismert, redukált terében valóban nem hagyatkozhatunk elbeszélõi pozíciókra, szerény forgatókönyvvel is boldogulunk. Bármit odavethetünk prológusnak. Az igazi írói próba: mihamarabb az elhagyatott kastély láncai mögé telepítsük csapatunkat, kicsit bíbelõdjünk a gonosz, sörényes nagybácsival. Kezdõdhet a kivágós minta mentén a körkörös idegdarálás. Ilyen hûvös magvakat hoz nekünk az õsz. Remélhetjük-e, valóság és látomás végre elválik, s álmainkból riadó magunkat megszabadítja egy kedves teremtés simogatása?

A tábornok lánya

General's Daughter - amerikai, 1999. Rendezte: Simon West. Írta: Nelson DeMille regényébõl William Goldman és Chris Bertolini. Kép: Peter Menzies Jr. Zene: Carter Burwell. Szereplõk: John Travolta (Brenner), Madeleine Stowe (Sarah), Timothy Hutton (Kent), James Woods (Moore). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 116 perc.

Tony Scottal (Top Gun, Közellenség) és Michael Bay-jel (Szikla, Armaggedon) ellentétben Simon Westnek egy film is elég volt ahhoz, hogy kijárja a Bruckheimer-féle akcióiskolát. Míg vizsgafilmje - a Con Air - Fegyencjárat - tehetséges pankrátor-viadal szervezõnek mutatta, a Tábornok lánya már filmrendezõre valló munka. Annyit legalábbis elárul Westrõl: képes az épkézláb történetmesélésre, az egyenletes tempó fenntartására, a megfelelõ atmoszféra megteremtésére. Ennyi kell ahhoz, hogy egy hosszabb repülõút alatt kivégezhetõ paperback-bestsellerbõl elkészíthetõ legyen annak filmes megfelelõje.

A mûfaj: krimi. A helyszín: egy amerikai katonai támaszpont a fülledt délvidéken. Az áldozat: a Fehér Házba készülõ magas rangú katonaapuka szintén egyenruhás lánya. A nyomozók: Paul (Travolta) és Sarah (Stowe), akiket nemcsak a közös feladat, de a közös múlt is összeköt. A film egyik erénye, hogy nem akarja feltétlenül megkedveltetni velünk fõhõsét. Travolta jó érzékkel navigálja Paul hol ellenszenves, hol rokonszenves figuráját a pozitív és negatív pólusok között, ügyelve rá, hogy egyik végletnél se horgonyozzon le. Osztályzatát azonban lerontja, hogy a nyomozójelmezben nem képes természetesen mozogni. Travolta nagy sztár, de közepes színész, s korlátai különösen jól érzékelhetõk a James Woods-szal közös jelenetekben. Woods nem igyekszik, nem erõlködik, megadatott számára, hogy a született színész magabiztosságával játsszon. A jól megírt és megrendezett film nemcsak az élõkkel van elfoglalva, arra is veszi a fáradságot, hogy emberi közelségbe hozza a meggyilkolt nõ figuráját. Kioltott életének lassan összeálló története nem várt drámaiságot csempész az átlagon felüli krimibe.

A 13. harcos

The 13^th Warrior - amerikai, 1999. Rendezte: John McTiernan. Írta: Michael Crichton regényébõl William Wisher és Warren Lewis. Kép: Peter Menzies Jr. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk: Antonio Banderas (Ahmed Ibn Fahdian), Dennis Storhoi (Herger), Vladimir Kulich (Buliwyf), Omar Sharif (Melchisidek). Gyártó: Touchstone. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 121 perc.

Kerek háromszáz évvel Mohamed medinai futása után és közel egy évezreddel a PFSZ megalakulása elõtt egy arab költõ és donjuan, Ahmed Ibn Fahdian kalifája haragja elõl kényszer-nagykövetként a zord északra menekül. A kegyvesztett udvari bárd egy emberevõ szörny elpusztítására szervezõdött viking elit-osztag fogságába esik, majd egy baljóslat folytán 13. harcosként csatlakoznia kell a bárdolatlan, piszkos tizenkettõhöz. A különítmény a szokásos etnikai súrlódások ellenére (mûvelt mór a barbárok között) lassan befogadja, és Fahdian a véres dzsihad végére nemcsak igazi harcossá, de személyes élményanyaggal rendelkezõ, ígéretes mûvésszé érik: Beowulf címû hõskölteménye a germán kultúrkör halhatatlan kordokumentummá vált. Hiába, senki sem lehet próféta a saját hazájában.

Amikor a Touchstone döntéshozói elolvasták az óangol eposz Michael Crichton-féle átértelmezésének (Halottevõk) egyetlen soros szinopszisát - „Rejtélyes ragadozó a nomádok hordájában, aki drágán adja az életét" - érdekes módon John McTiernan neve ötlött elõször eszükbe. A stúdió választása elsõ osztályú volt; managementje huszadrangú. Az elhúzódó elõkészületek során a sztárgárda Banderasnyira zsugorodott (elveszítve a Buliwyf szerepére kiszemelt Schwarzeneggert), a kínkeserves kanadai forgatás alatt a stáb elfogyasztotta a statisztéria egy részét (ami látható is a tömegjeleneteken), a kész film pedig forgalmazási egyeztetések miatt egy évet pihent érckoporsójában. Ennyi késés után nem csoda, hogy a 13. harcos úgy néz ki, mintha harminc éve készült volna - Allahnak hála. Szemben a klasszikus kalandfilmek felpörgetett mai remake-jeivel (Robin Hood, Zorro, Nemo kapitány) McTiernan filmje visszatérés a hagyományos, méltóságteljes történetmeséléshez, amely - szükségtelen szerelmi szálak vagy komikus kitérõk nélkül - feltartóztathatatlanul halad a valószerûen sivár végkifejlet felé: a csata befejeztével a hõsök szétszélednek, a halotti máglyák leégnek, a krónikás pedig hozzálát egy sikergyanús forgatókönyvhöz az egy millenniummal késõbbi új barbárok számára.

Elvégre ki Korán kel - aranyat lel.