Enyedi Ildikó hitetlen és zavarodott XX. századán csak a csoda segíthet, kunsztok helyett a személyiség mágiája.

„…nekem már minden Messiás."

Erdély Miklós

* * *

Vannak tisztánlátók és vannak mágusok. Ez már csak így van. A mágus látványosan dolgozik, fontos számára a közönség. Meggyõzõ óhajt lenni, tudásának propagandistája. A tisztánlátót nem érdekli a közönség, sõt idegesíti – ez az egyik ismertetõjele –, saját képességét sem találja fontosnak. Akkor mit talál fontosnak egyáltalán? Nagy kérdés. Enyedi filmje megválaszolja. A valóság se „foglalkoztatja" a tisztánlátót, hiszen ez az Egy, amit lát. Simon azt látja, ami van, önmagát is beleértve. Vagyis teljesen lát: tud. Nincs semmi „különleges képessége", csak ami itt és most (vagyis örökké) van, abban õ jelen van. Azt tudja, amit mindenki tudhat, csak másnak valahogy nem jut eszébe soha. Pont éppen soha.

* * *

Simon mágus, a film, igazi varázslatokra képes.

Például van benne egy képsor mindjárt az elején, mely a budapesti tisztánlátó Párizsba utazását mondja el. De hogy! A kamera ott van, ahol a vonat legeleje… Mintha a mozdonynak volna szeme! Már amikor elõször láttam a filmet, elháríthatatlan volt az asszociáció, mely ezt a különös kameraállást összefüggésbe hozta az elõzõ jelenetben látott jelentõségteljes arccal, Simon máguséval, akit épp álmából zavar fel a párizsi rendõrprefektus telefonja, hogy induljon azonnal, minden költségét megtérítik… Erre a jelenetre következik ez a montázs, a lassan meginduló vonat elõtt lebegõ szem, amely mindent lát…. Simon agya. Oly szuggesztív a filmkép ereje és pontossága, mint amit mutat: a sínpárok bonyolult hálózata, akárha az agy bonyolult ideghálózata lenne; lenyûgözõ e látás mûködésének bizonyossága, véglegessége, hogy ne mondjam, a szomorúsága… Mire a vonat elhagyja a Nyugati területét, máris beér a Gare de l’Est-re (mellesleg milyen szellemes ez is!), ám a montázs mindjárt bemutatja, közvetve jellemzi a címszereplõt, szellemének különlegességét, tudását, sõt, még e tudás hangulatát is.

* * *

Simon.

A teste, a testessége fontos. Szekrény szélességû válla, az éles, szomorú tekintete! Az udvariassága. A humora… Simon túl van az egészen. Hogy mikor történt meg vele az, amitõl túlkerült és „rálátása támadt" mindenekre – vagy már eleve így született? --, nem derül ki a történetbõl. Mi itt, Magyarországon azért sejtjük, hogy valami nálunk szokásos zsarnokság ébreszthette föl, a teljes csõd…. Tán onnan jut eszébe, hogy a gyilkos személyérõl a szobanövényt kellene megkérdezni, mivel vannak bizonyos ifjúkori emlékei a terrorról. Akadhatnak tettek, gyilkos mozdulatok, amelyek után már csak egy szobanövény lehet az igazságra tanú.

* * *

A tehetség rendkívül nehezen ábrázolható, a zsenialitás meg szinte sehogy. Már úgy értem, kunsztok nélkül, mutatványok nélkül, úgy hogy ne „a mûvész mûve" és „alakja" összemontázsolásából értessük meg a nézõvel, hogy az ábrázolt figura, „valami nagy", teszem azt, Istenhez hasonló. Andorai Péter lenyûgözõ alakításában azonban Simon minden apró gesztusa, szemrebbenése a nagyságról mond valami lényegeset. Az igazi nagyságról, amely nem attól nagy, hogy az emberek észreveszik benne a nagyságot, hanem attól, hogy amit lát, az valójában attól lesz meg, hogy õ meglátta.

E furcsa ember kedélyvilágának megrajzolása az egyik legnagyobb vívmánya a filmnek. Nincs köze senkihez, de mindenki számára nyitva van. Csak nem úgy, mint egy átjáróház, hanem mint a menny. Nem elvbõl igaz õ, „a jó ügy érdekében", nem is hitbõl, de nem is bosszúból, még csak nem is jóságból, hanem… mondjuk így, fáradtságból. Pihenésképpen. Ezzel szórakoztatja magát: igazsággal üti el az idõt. A világ, amint van, menthetetlen; nincsen semmi, amin segíthetne bármi, mert már minden „gond és baj, és gond és baj"… A szigor, amivel Simon a sokféleképp tudatlan embereket nézi, azért gyöngéd pillantású mégis, mert tárgyilagos, tehát nem hiányzik belõle a szánalom, de hiányzik belõle a felmentés. A lelkes-ifjú rendõrlegénynek, akit érdekel a misztika, és minthogy õt varázslónak nézi, tanítványául ajánlkozik, azt veti oda: „akinek ilyen gyönyörû, hibátlan fogsora van, az hiába is törekedik a bölcsességre!" S mikor a kissé ártatlan, fekete óriás tovább erõsködik, kérdezõsködik, mégis, mit kéne tennie, hogy elérje a kívánt tudást: „töresse ki a fogait, fiatal barátom, de minél hamarabb, és feltétlenül", morogja Simon. A dialógus ugyan Füst Milán Hábi-Szádijából való, mégis -- vagy éppen azért -- azt kell mondanom: Enyedi Ildikó filmíróként is kimagaslik a mai magyar mezõnybõl. Ez a rövid dialógus nem szirupos evangéliumi példabeszéd-travesztia; majdnem akkora ereje van, mint a jézusi boldogságmondásoknak. Valamiként igaz, nem merõ irónia, mint az már szokás, nincsen idézõjelben… Simon tudása van benne: aki a misztikus tudást keresi, ostoba. Épp elég volna a tudás is! („Kéne, ha volna, ha lenne a boltba, de nem kapható és nincs és nincs.") S hogy a veszélyesen jámbor zsernyák ezt nem fogja fel és csak tovább faggatódzik, az „etióp komornyik" (Apostolok cselekedetei, 8,27–35.) kényelmes butaságától felmérgesült mágus száján az igazság csúszik ki: ember, ha olyan ostoba vagy, hogy valamiféle recept alapján akarsz megvilágosodni, a restséged okozta szerencsétlenséged talán majd kupán vág – ez egyetlen esélyed arra, hogy észre térj! Simon mosolyogva dühöng, de – komolyan gondolja.

Simon komoly.

Tettei gondolatok, a gondolataiban erõ van, több, mint a tormában, és semmi hókuszpókusz: igaz figyelem és univerzális empátia, jelenlét minden pillanatban: józan tudás.

Simon mágus. Hát, így is nevezhetjük…

* * *

Tulajdonképp derûs ez a film.

A feltámadásról szól, hogy is ne volna az. De hogy mi van ebben a derûben: az az igazán érdekes. A párizsi rendõrprefektus pofája például, amikor szembesül a ténnyel, hogy a pesti mágus tudásáért fizetni kell, mégpedig elõre, mégpedig készpénzben, és sokat, nagyon sokat. Nincs bizalom, hogyisne. És ó, és jé, itt a rendõrségen mindenki milyen szégyenlõs lesz, kínosan zavarodott és néma, ha egyszer nekik is fizetniük kell valamiért… Milyen diszkréten, már-már az asztal alá bújva nyújtja át a titkárnõ a bankó-köteget a prefektus úrnak, mintha valami malacságot adna a kezébe… Vagy magát a bûnjelet.

* * *

Szent Péter a bíborlila Bentley-ben.

Kétezer éve Rómában, ma – hol másutt? – Párizsban, a pogány-álszent keresztény Európa fõvárosában cirkál. A szíve mélyén kissé nyugtalan, hogy esetleg nem csak õ tudja a kunsztot. A kunsztokat. Hogy talán volna „kunszt", ez a Péter problémája. Hogy volna bármi, amit a „választott" nem tud, de ez a Simon tud. Uhh. Ha egy Bentley kétszáz Rolls Royce-ot ér, egy szent Péter vajon hány Simon mágust ér? – ez a kérdés nyugtalanítja. Különben meglehetõsen jól áll a szénája, sikere van, világsiker, most itt Párizsban éppen a Lázár kunsztját készül megcsinálni, no de miket beszélek, kissé Jézus „kunsztját" is, hiszen három, földben eltemetve töltött nap múltán erõben, egészségben kimászni a sírból, ugyebár…. Végül is ez neki sikerülhet õ nem improvizál, õ felkészült, nem dohányzik, tanulmányozta a medvék téli álmát, továbbá jógázik is, általában jártas a keleti tudományokban. És hát „vett" Szent Lelket…

Simon nem vett semmit.

Pardon, egy kis vörösbort éjszaka a párizsi csehóban, azt vett, részben hogy elaltassa rendõr-tanítványát, meg azért, hogy merenghessen maga elé, hótt szerelmesen. Amint leszállt a párizsi gyorsról, megpillantott egy fiatal lányt, akit a pályaudvart õrzõ-védõ smasszerok kedvtelésbõl épp megtaposni készültek… S ezen õ annyira megütközött, vagyis hát úgy rajta felejtette szemét az ifjú hölgyön, hogy azzal csodát tett. A biztonsági gorilla, bár maga se tudta, ahelyett hogy megütötte volna, lehajolt és megcsókolta a diáklány kezét. Utána pedig zavartan, félszeg kamasz módjára tudakolta: Bocsánat, mi is történt kisasszony?

„A Mágus szerelme". Ady Endrének kéne megírnia ezt a filmkritikát! * * *

Simon nem mágus, Simon nem Krisztus, de még csak christos sem, nem Király és nem Hódító, de nem is valami démon, pláne nem a Messiás, hanem egy önnön nagyságától elátkozott ember: aki több, mint Péter. Nem tehet róla. Ez a sorsa. Õ Simon-Simmun, a Meghallgatott. Nem az eminens Simon, aki állítólag kõsziklának lett kiszemelve, a Keserves Dühû, hanem a másik, a Nagy Erejû, Dünamisz Megalé. Aki – hogy miért, arról szól a film – az Örökkévaló elõtt mindenkor meghallgatásra lel. Tessék elolvasni Danilo Kis novelláját A holtak enciklopédiája címû kötetében, õ aztán elmondja a magáét errõl. Kis tudja, mi a Simon átka. Vagy aki ezt az írást sem akarja érteni (holott remekmû-világos), annak javaslom talán a következõ újszövetségi szakaszt : (jóllehet, nem Simon mágusra vonatkozik, hanem Jézus „jobban szeretett" tanítványára, Jánosra, illetve az „Elsõ Helyettes Fõpásztor" -- majdan Szent Péter -- iránta érzett irigységére. De hogy az ebben a filmben ábrázolt Simon elátkozott-meghallgatottságának jelentõségérõl, és Péter vele kapcsolatos lehetséges véleményérõl fogalmat alkothassunk, eme citátum példaszerûen alkalmas):

„Péter pedig megfordulván, látja, hogy (Jézust -- kiegészítés tõlem, Kornis Mihály) követi az a tanítvány, a kit szeret vala Jézus, a ki nyugodott is ama vacsora közben az õ kebelén és mondá: Uram! ki az, a ki elárul téged?

Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram, ez pedig mint lészen?

Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy õ megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!

Kiméne azért e beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg, pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg; hanem: Ha akarom, hogy ez megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá?

Ez az a tanítvány, a ki bizonyságot tesz ezekrõl, és a ki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az õ bizonyságtétele igaz." (János Ev. 21.20–21.24)

* * *

A gyilkossági ügy csodatételtõl mentes, viszont csodálatosan ésszerû megoldása után Simon az éjszakai Párizsban görnyedten, magányosan hazafelé caplat. Hátulról látjuk, mintha az úttestrõl, mintha egy kocsiból. Még nem hallatszik az utca „atmoszférája", az örök hontalanná lett Bartók zenéjét halljuk, míg a kamera, vagy ki, fél lépéssel lemaradva követi Simont, ahogyan a személyi követõk kocsija kísérgette Pesten az elátkozott embert, akár Bibót vagy Erdély Miklóst az ötvenes években, a hatvanas években, a hetvenes években…S akkor, ahogy szájtátva nézem a mozit, egyszer csak rájövök, megértem, hogy igen, Simont valóban követik. Tudja, hogy figyelik, azért is nem néz körül… Hogy ki követi, nem tudom… De sejtem! Alaktalan sejtés, de… A fényes, hideg kirakatok pompájából sejtem, nem merem tudni, de a levegõ minden porcikájában ott van, az utca gyõzedelmes eleganciájában ott van, itt van Párizsban, a világ fõvárosában – kicsoda?

Hát ki más – a kísértõ. A kísérõ. A követõ…

Kiszól a Bentleybõl Halász Péter, vagyis egy szuggesztíven kopasz ördög, az egykori gallileai halász Péter.

-- Á, maga az! Hogy vagyunk, hogy vagyunk…

Hátborzongató: ez a figura nem lehet más, mint Péter. De hiszen ehelyt akkor minden tótágast áll: ez az ördög arca, hát persze, hogy az ördög! „Irigység volt a pokol õrmestere, és LESSZIS…" (Erdély M.)

Pazar jelenet kezdõdik. Élvezetesen titokzatos…

Az archaikus õsképek egyike: a párbaj! A kihívás. Fehérnek találkoznia kell Feketével, ezt nem kerülheti el, ha õ Fehér -- és ha amaz Fekete. Õk voltaképpen testvérek: Káin és Ábel. A „két zsidó beszélget a vonaton" örök esete. Az egyik szegény, a másik gazdag. Mit akar Péter Simontól? Miért akar megmérkõzni vele minden áron? A történetnek ezen a pontján, én, a viszonylag tájékozottabb nézõ, mint diót a mézben kanalazgatom a históriát, nagyon ínyemre való Enyedi „iróniája", vagyis amit annak vélek, eleinte: hogy mikor „két rivális mûvész" találkozik, s úgy tesznek, mintha õk problémátlanul barátok lennének -- hát az ilyesmi roppant mulatságos, ebben az esetben pedig… micsoda dimenziók! Ám a párizsi éj csillogó bársonyán már ekkor fölsejlik a fényes vég sejtelme, a biblikus katarzis elõérzete…S belém villan: véle hiába vetélkedik az ördög, hát Simon nem mágus, õ nem „mûvész", mint Péter, õ csak tud akarni -- a szó legmélyebb, egy kissé már el is felejtett értelmében. Tud akarni…

Nagy erõ.

* * *

Péter és Simon együtt éjszaka, álmatlanul, Péter kompjutere elõtt.

Két monumentális férfifej.

Ezek mind a ketten valakik! Az okos rendezõi koncepció szerint Péter is zseni, csodálatosan szép, bõdületesen szuggesztív, és hát nem is tudok rá szavakat találni, egy igazi nagy ember: az univerzum ripacsa. Csak nem önmaga. Hanem, mondjuk így, "követõ". Nincs benne önmagában: utána fut. Simon puszta létezése is megõrjíti: mert az meg sem mozdul, mégis mindenben elõtte jár. Fájdalmas ez Péternek, végsõ soron feldolgozhatatlan. Meg újra rádöbben: nem is érti Simont. Holott egy nyelvet beszélnek, ugyanazt tudják, ugyanazokat a ‘kunsztokat’ tudják …

Vagy mégse?

Miben áll a különbség? E kérdésen fordul meg a jövõ – és a múlt.

* * *

A Simon mágus bravúrosan mellesleg, és cseppet sem didaktikusan, de meglehetõsen magas színvonalon „filozofál", értés és megértés, megismerés és kíváncsiság, vágy és megismerés összefüggéseirõl, az értés félreértéseirõl éppúgy, mint a félreértésben bujkáló félreérthetetlenrõl, tudás és megtudás különbségérõl, azután a fordítás, nyelviség, nyelveken beszélés, illetve nyelveken-nem-beszélés kérdéskörérõl, mondhatni, összességében a logos mibenlétérõl. Az a különleges ebben az elmélkedésben, hogy nem fogalmi, hanem képi, nem tudományos, hanem mesei. Szent módon kedveli a bölcsességet: szerelmes-szemérmesen közelíti meg.

Példabeszéd benne minden jelenet, de a sokezerévesen hazug, fenyegetõen felemelt ujj gesztusa nélkül, és valami hihetetlen mesterségbeli tökéllyel úgy, hogy a film egésze viszont gyönyörû szerelmes mesébe bújtatott példabeszéd a feltámadásról, illetve a feltámadás hierogamikus hátterérõl, a remény alapjáról, amely számunkra hétköznapi szavakba önthetetlen, ám létezõ remény: örökké való. Mint a szerelem. Nem megy ki a divatból…

Van egy jelenet.

A diáklány, aki „a franciák vallási szokásairól" szóló tesztlap – avagy a szekularizáció diszkrét bája… -- kérdéseivel fárasztja a párizsi járókelõket, felteszi a kérdéseket Simonnak is, mert fel se ködlik benne a lehetõség, hogy az ne tudna franciául, holott a férfi csupán nézi õt, nem tud tovább menni, mert el van bûvölve tõle, és maga se tudja, miért (az ilyesmi, lássuk be, egy tisztánlátóval azért meglehetõsen ritkán fordul elõ), azután pedig, hogy minél hosszabbra nyújtsa kettejük együttlétének idejét, találomra felel, bólogat és hümmög igent vagy nemet a tesztlap feltett kérdéseire. Julie-nek tetszik a férfi "nonkonformizmusa", vagyis aminek véli Simon szabadságát, az e szabadságban lobogó humort, a humorban lüktetõ játékkedvet, erost, hiszen a teremtés játék. És a lány azt hiszi, egészen komoly beszélgetésbe bonyolódik vele végül.

De nem csak hiszi – az úgy is van! Beszélgetésük nem ostoba félreértés. Õk egymásra válaszolnak mindig, csak nem szavakban, hanem másképp…

"Szó."

Ez ma már nem is azt jelenti, amit valójában. A mai nyelv süketnémák nyelve, csak még nem mutogatunk. (De, már mutogatunk is.) Simon, amióta meglátta a lányt, tudja róla a legfontosabbat -- amit nem lehet megfogalmazni, azt -- és a szerelmes férfi biztonságával tudja, hogy nem tévedhet. (Isten igenis kockajátékos.) A kislány pedig, és vele együtt a nézõ szívdobogva megérti, hogy „Jeanne" meg „Ez Az Ember" mindegy, hogy mirõl beszélgetnek, mert -- ha õk azok, akik -- úgy is értik egymást.

De az is mindegy, hogy értik-e egymást, minthogy értik egymást.

Mindenhogy értik egymást.

Ért, érez, érdekel, érint, ébreszt egy tõrõl jön. Van erre még egy jó magyar kifejezés, hogy õk ketten „egy nyelvet beszélnek"…Akkor is, ha konkrétan nem egy nyelven beszélnek! Ez a nyelv. A nézõ velük együtt lesz szerelmes…

Mibe is? Az igazságba.

* * *

Az eleusziszi misztériumok szigorúan titkos beavatási ceremóniájáról írta valaki, talán Plutarchos, hogy a lényegét úgy sem lehet elmondani, hanem csak megmutatni. De az is tilos, tette hozzá. Egyébként az eleusziszi misztériumok is a feltámadás illetve a halhatatlanság titkába avatták be a kiválasztottakat. Akkora bajban van ez a mi Földünk, hogy most már megmutathatja, aki képes rá, mint az Enyedi, mi a feltámadás titka, de éntõlem ne várják, hogy itt a Filmvilág hasábjain az esti teájuk mellé néhány kerek mondatban Önöknek feltálaljam azt.

Meg aztán… a film utolsó két percével nem is vagyok kibékülve egészen. Rengeteget töprengtem rajta, írjak-e errõl. Nem biztos, hogy igazam van. De ha igazam volna is netán, nem biztos, hogy érdemes elrontanom e meghatottan elragadtatott esszé harmonikus ívét akifogásaimmal a Simon „halála" és feltámadása közötti idõszak ábrázolásának megoldását illetõen. Beszéltem errõl egy másik, igen komoly magyar filmrendezõvel, aki történetesen a barátom, és õ azt mondta: „hagyd el, nem számít, a feltámadás ábrázolhatatlan, még a régi festõknek sem sikerült, a legnagyobbaknak sem…" A Hyeronimus Bosch festette oltárkép harmadik táblájára gondoltam ekkor, a valószínûtlen fényekben tündöklõ, sárgás bõrû Jézus Krisztusra, amint lebeg a nyitott sír fölött, és igazat adtam neki.

Hogy mégis csak belefogok és elmondom, hogy a Simon mágusban szerintem mi nem sikerült, ha minden sikerült, annak az az oka, hogy lapzárta határán úgy döntöttem, hû leszek Simon mágus szelleméhez: elrontom e készülõ, elhallgatásokból szövõdõ, kicsi hazugságot valami igazsággal, vagyis amit én annak gondolok.

Tehát:

A sírbatételtõl a Titanic kávéház elõtti – megvalósuló! – randevúig tartó idõszak filmes elbeszélése zavaros. Ha a sajtó nyilvánossága elõtt zajló kísérletben Simont a kiásók „holtan" találják, akkor a rendõrség – „az etióp komornyik" – nem lapátolhatja vissza rá a földet, mármint Simon holttestére, mert addig a film nem így volt mesei; akkor a kísérlet helyszínérõl el kellene szállítani a holttestet. Ha viszont mire kiássák, már nincs a teste a gödörben – egyetlen pillanatra se mutatja ugyanis Simon holttestét a film, így arra is gondolhat a történet megfejtésére sóvárgó, tájékozatlan Nézõ, hogy Simon abban a percben hagyta el a sírt, mikor „nem figyeltek oda" –, akkor miért nem ujjong fel a párizsi sajtó, hogy „Pétert kiásták, de Simon eltûnt"?

Rövid – vagy talán nincs is meg – az a pillanat a filmben, amikor a nyilvánosság tudomásul veszi Simon mágus halálát.

Pedig hát…

Hát nem arról szólt a film a sírbatételig: nem azt a hatalmas dramaturgiai és filozófiai poént készítette elõ, de tényleg zseniálisan, hogy a feltámadás elengedhetetlen feltétele a halál (megsemmisülés)? Ha pedig ez így van, miért mozog a föld negyedik nap éjszaka a síron, mint a tojáshéj a ma születõ csibe testén? Jó, jó, szép ez, csak hát nem igaz.

Nem így igaz…

Nem ez következik mindabból, ami addig történt.

Mégis:

A Simon mágus egyenletét Enyedi Ildikó felírta az egyetemes filmmûvészet nagy táblájára. Kitette utána az egyenlõségjelet is, de a megoldást – amit, minthogy mûvének koncepciója lényegileg tökéletes, mindannyian tudunk – már remegõ kézzel írta fel, formailag hibásan. Szerintem ez semmit sem von le mûvészi tettének nagyságából Talán sõt: ez a tény hitelesíti azt örök idõkre a filmkritikán túli tartományokban.

* * *

A lány szerepét egyébként Julie Delarme játssza, kezdõ francia színésznõ. Zárkózottsága elmondhatatlanul kívánatos. Tisztessége megkérdõjelezhetetlenül összeolvad az erotikus aurájával. Õ nem tartozik senkihez. Õ van. Merõ várakozás, vágy a ténylegesre. A nõ, akit minden Simon szeretne magának, ez nem is vitakérdés. A tisztánlátó Simon hübrisze ez a lány, a drámai vétsége: ha nem találkozna vele, talán még ma is élne, de ha nem találkozna vele, nem lett volna értelme a megszületésének, az egyikükének sem. De az enyémnek sem. Akkor nem volna értelme az életnek. Mert nem volna megoldása…

Nem lenne jövõ, mikor megjön a várt.

Simon mágus -- magyar 1999. Rendezte és írta: Enyedi Ildikó. Kép Máthé Tibor. Vágó: Rigó Mária. Hang: Sipos István. Díszlet: Danka Semenowicz. Jelmez: Claire Fraisse. Szereplõk: Andorai Péter (Simon), Julie Delarme (Jeanne), Halász Péter (Péter), Hubert Koundé (Paul). Gyártó: Három Nyúl Stúdió – MTV Rt. – Artcam International – Eurofilm Stúdió. Támogató: EURIMAGES – CNC – MMA – NKA – ORTT – TV2. Forgalmazó: Budapest Film. 96 perc.