Wim Wenders:Írások, beszélgetések
Önarckép - szavakban
Györffy Miklós

Rendezõportrék a mozihomály ellen.

Ha már filmtörténeti mûvek nem jelennek meg nálunk sem a világfilmrõl, sem a magyar filmrõl, legalább egyes filmrendezõk saját írásait olvashatjuk az Osiris- könyvtár sorozatában. Fassbinder, Truffaut, Tarkovszkij, Kieslowski írásainak gyûjteménye után most Wim Wenderstõl jelent meg itt vaskos kötet. Az egykori Fiatal (vagy Új) Német Film mára mértékadó nemzetközi tekintéllyé lett, olykor kultikus hódolattal övezett rendezõje annak idején úgy indult, mint egy évtizeddel korábban a francia Új Hullám képviselõi: elsõ filmes próbálkozásai mellett kritikákat írt az akkori legjobb német filmes szaklapba, a Filmkritikbe. A Wenders-kötet elsõ negyede ezeket a kritikákat tartalmazza, amelyek 1969 és 1971 között keletkeztek. Valójában nem annyira szabályos filmbírálatok ezek a rövid írások, mint inkább szubjektív jegyzetek, fésületlen vallomások, kusza szövegek, amelyekbõl kiáltványszerûen bontakoznak ki egy filmeszmény és egy korhangulat körvonalai. A 68-as nemzedék közérzetének és kulturális programjának dokumentumairól van szó. A lényeget, hitvallását Wenders már azzal elmondja, hogy milyen filmekrõl, milyen rendezõkrõl ír: amerikai westernekrõl, Godard-ról, Truffaut-ról, az Easy Riderrõl, Hitchcockról, Eddie Constantine-ról, pályatársáról: Jean-Marie Straubról, rock'n roll- és popzenei koncertfilmekrõl, mint amilyen Leacock és Pennebaker Monterey Pop címû filmje volt. Jellemzõ ezekre az írásokra, hogy hosszan idéznek angolul Jimi Hendrix, Bob Dylan, Van Morrison számaiból, sõt még velük készült interjúkból is: az Easy Riderrõl írt cikkben tüntetõen több a kölcsönzött angol nyelvû szöveg, mint a szerzõ saját német szövege.

Sokan sokszor elmondták-leírták már, és mint e kötet írásai tanúsítják, mindenekelõtt maga Wenders: az amerikai popkultúrán, popzenén felnõtt ifjú német orvos-, festõ-, majd filmrendezõjelölt idegenül érezte magát a hatvanas évek Németországában, és a késõbbi pályájára nézve sorsdöntõ impulzusok külföldrõl, a klasszikus amerikai mozi és a francia új hullám rendezõi felõl érték. Figyelemreméltó mindenesetre, hogy például Godard-tól vagy a kortárs német irodalomtól eltérõen, nem is beszélve a 68-as diákmozgalmak ideológusairól, ugyanakkor összhangban az amerikai popkultúrával, a politikai jelszavak hidegen hagyták Wenderst. A háború utáni Németországot és német mozit úgy, ahogy volt, mindenestül utálta, teljes "ûrt" jelentett számára és elfordult tõle. Késõbb, az Amerikában töltött hosszú évek, a hollywoodi tapasztalatok és talán a férfikor méltányossága megváltoztatták viszonyát Németországhoz: a kötet egyik legérdekesebb és egyben utolsó darabja, a Németországról beszélni címû beszéd, amelyet a Münchner Kammerspielében tartott, tanúskodik többek közt errõl. A mozgókép mesterét a nyelv, a német nyelv hozta haza.

A gyûjtemény nagyobbik részét Wendersnek azok az írásai, illetve azok a vele folytatott beszélgetések teszik ki, amelyek saját filmjeire és filmmûvészeti nézeteire vonatkoznak. Itt is gyakran szó esik még mintákról és mesterekrõl, egy érzékeny és elragadtatott filmelemzés Robert Altman Nashville-jének szól, egy megrendült búcsúztató Fritz Lang emlékének, és a rendezõ horizontján - nemcsak az itt közölt szóbeli feljegyzésekben, hanem a már ismert filmvallomásokban is - a régebbi eszmények mellett újabbak is feltûnnek: így a Villanás a víz felett Nicholas Ray-je és a Tokyo-Ga Ozu Jasujirója. Részben a modern média örökös anyagéhségének és kíváncsiskodásának eredményeként, részben Wenders narcisztikus hajlamainak következtében írások és interjúk sokasága foglalkozik magukkal a Wenders-filmekkel, keletkezésük történetével, úgyhogy a könyvbõl úgyszólván komplett pályakép rajzolódik ki, fõleg az indulástól a Berlin felett az égig terjedõ, s valójában mindmáig az igazi Wenderst jelentõ pályaszakaszra nézve. Wenders még értelmezi és osztályozza is filmjeit: az 1982-es livornói szemináriumon tartott elõadásában - különben meggyõzõen - két csoportba sorolja addig elkészült munkáit, az egyik csoportba a laza szerkezetû, nyitott rendszerû, rögtönzött forgatókönyv alapján, kronologikus sorrendben felvett, fekete-fehér filmeket (Nyár a városban, Alice a városokban, Az idõ sodrában, A dolgok állása), a másikba az egy-egy regény adaptációjaként, kidolgozott forgatókönyv alapján készült, zárt rendszerû, a történet idejében ide-oda ugrálva felvett színes filmeket (A kapus félelme tizenegyesnél, Téves mozdulat, Az amerikai barát), és még azt is megállapítja, hogy valami belsõ kényszer hatására felváltva hol ilyen, hol olyan típusú filmet készített. Õszintén szólva engem kicsit meg is lepett, hogy az általam inkább hûvösnek, tartózkodónak, szenvtelennek, olykor majdhogynem fölényesnek képzelt Wenders milyen gondot fordít arra, hogy beavassa mûhelytitkaiba nézõit-olvasóit.

A terjedelmes kötet idõrendben utolsó írása, a Fassbinder halálának tizedik évfordulójára írt Kedves öregem, 1992-ból való. Hogy az újabb írások, ha vannak, miért hiányoznak, azt a kötet válogatója, szerkesztõje és jegyzetírója, Zalán Vince mondhatná meg, aki egyébként igen alapos munkát végzett. A szövegeket jó szokás szerint részletes filmográfia, bibliográfia és mutató egészíti ki. Ennek az apparátusnak csak az a szépséghibája, hogy a Wenders munkásságára, filmjeire vonatkozó magyar szakirodalom jegyzéke hiányos. Az még hagyján, hogy nem tartalmazza e sorok írójának a Filmkultúrában megjelent tanulmányait, amelyekre pedig büszke, a legfontosabb és legteljesebb idevágó mû is hiányzik: Muhi Klára és Perlaki Tamás kitûnõ kismonográfiája.

Wim Wenders: Írások, beszélgetések. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta: Zalán Vince. Fordította: Fésõs András és Zalán Péter. Osiris Kiadó, 1999