A külvárosi szemetesfiú találkozik a gyökértelen íróval. Gyümölcsözõ kapcsolatuk eredménye: irodalmi Nobel-díj.

Az írás magányos dolog, a mondatok csöndben születnek - a lúdtollal pergamenen szántó, füzetbe jegyzetelõ, Remington billentyûzeten gépelõ vagy komputer fölé görnyedõ alak hiába bukkan fel különbözõ vásznakon, a szavakból történõ világteremtés folyamata mûfajidegen a filmkészítéstõl.

Kísérleteznek vele rendületlenül mégis.

Láttunk írókat munka közben Jarmusch, Greenaway és Wenders munkáiban - többek között -, láttuk írni Burroughs-t, Arthur Millert és Proustot - mások mellett -, ismerünk vívódó, megszállottan dolgozó, maguk elé révedõ költõket, próza- és újságírókat, mert idõrõl idõre megkísérlik nekünk résnyire nyitni a dolgozószoba ajtaját, tessék, lássék, hogyan születik az irodalom.

Az irodalom, amely magánügy és intézményrendszer, kulturális iparágazat és státusz, van, akinek hobbi, másoknak életforma, menedék, terápia vagy a becsvágy küzdõtere, játék, szakma, kinek hogyan.

A Gutenberg-galaxis feltartóztathatatlan eljelentéktelenedését prognosztizáló mûvészetszociológiai értekezések nyomában a betû emberei nagyban törik a fejüket, miként szállhatnának szembe a kor szellemével, számolnak az érdektelenséggel, tudják, hogy az igényt újra kell teremteniük, ezért felfedezetlen területeket és közegeket vonnak be mûveik világába, divatos médiumokkal és egyszeri formákkal kísérleteznek, csakhogy eljussanak a feltételezett és egyre érdektelenebb olvasóhoz. Szabás-varrásminták, receptek, lexikonok és ábécéskönyvek struktúráját imitálják, kánont és konszenzust rúgnak fel, tömeg- és elitkultúrát elválasztó vonalakat lépnek át, nyitott textusokat tesznek fel a világhálóra, bulvárhõsök, pszichopaták, deviánsok népesítik be a kortárs és korszerû oldalakat.

Tendenciák ezek, jellemzõ, beszédes folyamatok, amelyek természetesen nem zárják ki, hogy, mondjuk, egy velejéig romantikus és romlott, megszállott alkoholista memoáríró hatására egy közel retardált szemétfeldolgozó segédmunkásból néhány röpke év leforgása alatt Nobel-díjas lírikus legyen.

Nem a fenét.

Viszont olyan meg nincsen, hogy nincs, az alkotói szabadság korlátlan és korlátozhatatlan, ha valaki ezt a képtelenséget találta ki magának és nekünk, akkor az a megvalósítás mikéntjén múlik, onnantól - karón varjú, fehér holló - a mûvészet nem ismer lehetetlent.

Adott esetben.

Esetünkben, Hal Hartley legújabb, eleddig leghosszabb és legsikerültebb filmjében, a Henry Foolban például.

Hartley-t lehet ismerni, a Flört, az Amatõr, az Egyszerû emberek, Hihetetlen igazság, A semmi ágán hónapokig nem forgott ki az art mozi-hálózat vetítõibõl, több közülük kijött videókazettán, néhányukat vetítette a tévé. Hartley népszerû, fogyasztható mûvészfilmes, stílusa összetéveszthetetlenül egyéni, tipikus helyszínei, figurái és szereplõi jellemzõek az alkotójukra, történetei variációk egy témára.

Túlozzunk: ha láttál egy Hartley-filmet, láttad mindet. Reálisabban és másképpen mondva: ahogy Tarantino, Woody Allen vagy a Coen-fivérek, Bergman, Almodóvar vagy Ferreri szerzõisége nagy valószínûséggel kikövetkeztethetõ anonim töredékeikbõl, olyan eséllyel tippelhetõ meg Hal Hartley neve is mozgóképes kvízshow-kban bármely jelenetének bejátszása után.

Például: borostás, kövérbe hajló, negyvenöt körüli lumpen férfi ül egy szabványnappali szabványdíványán, dél lehet, de õ már hét dupla presszókávén van túl, émelyeg és azon töpreng, mennyit kaphatna a réz karikagyûrûért, amit a szemétbõl kurkászott ki. Csikar a hasa, bántják a szelek, pláne mikor barátja, Simon közli vele a tényt, hogy húga, aki épp zuhanyozik, terhes tõle. Olaj a tûzre, Henry - õ Henry - képtelen tovább türtõztetni magát, beront a toalettel kombinált zuhanyozóba, izzadtan, csapzottan rogy a kápára és feltartóztathatatlanul, hangosan ürítkezik, pihegve könnyebbül meg. Fay kikéri magának, ki hallott már ilyen disznóságot, undorító, és különben is...

Különben mit forgat a kezében ez a gusztustalan ember?

Gyûrût, köralakú, egyszerû jegygyûrût, hát ez nem lehet igaz... - Fay frissen és illatosan térdel leendõ gyermeke édesapjának lába elé.

Szellemes, a félreértésen alapuló komikumot apróra kiaknázó két perc ez, sûrített, humoros sorsforduló, kinek-kinek miért, szituált börleszk, jellemzõ Hartley-s geg. Csakúgy, mint a beszélt nyelvi fordulatot - „nyald ki a seggem" - szó szerint képpé formáló epizód, vagy a történet bonyolításának kezdetét jelentõ prófétikus eljövetel: a szellemileg visszamaradottnak tûnõ overálos, ipari prolifiú fülét az aszfaltra szorítva várakozik, nemhiába, mivel a kontúrtalan messzeségben egyre határozottabban bontakozik ki egy közeledõ férfialak, Henry Fool sziluettje.

Viccesek, esendõek, szánalmasak és szerethetõek ezek a figurák. Képtelenség velük azonosulni, jóllehet, tökéletesen valószerûnek tûnnek. A világkarriert befutó naiv poétát csöppet sem érezzük magunkhoz közelebb állónak, mint a pedofil, börtönviselt, szájhõs, dilettáns címszereplõt, a bátyját leforrázó neurotikus, nimfomán húggal ugyanannyira képtelenség együtt érezni, mint pirulákon élõ, katatón, szuicid édesanyjával.

Hartley feszültségmentes, távolságtartó, stilizált, okos filmeket készít. Munkáinak közege mikrorealisztikus pontossággal kidolgozott, az off-off Broadway társulatokból egyeztetett színészek untig ismert külvárosi külsõkben és enteriõrökben alakítják a rájuk szabott szerepeket. Mondom, alakoskodnak, mert a könnyû ecsetvonásokkal vászonra skiccelt életek pusztán ábrázolások, katarzisért, azonosulási gyakorlatért más vetítõket kell látogatni.

Hartley kripto-európai rendezõ az amerikai palettán. Több köze van a nouvelle vague-hoz, mint saját filmhagyománya bármely kiemelkedõ alkotójához, nyelvezete inkább Shakespeare-i, mint jeles kollégái sikerültebb flaszterbeszéd-imitációi, történeteinek hangvétele a kereskedelmi szórakoztatás egyik meghatározó zsánerének, a szirupos melodrámának karikatúrái, intelligens szentimentalizmusának semmi köze a hollywoodi szirupgyárak tömegtermékeinek tónusához.

Ezt el kell ismerni, még akkor is, ha, teszem azt, jobban kedveljük Tarantino radikalizmusát, Lynch monomániáit vagy a Coen-testvérek bizarr meséit. Hartley filmjei agyafúrt, kimódolt, strukturált mûalkotások: ellenpontoz, torzít, túloz és csúsztat, iróniája szelíd, karikatúrái szándékoltan elnagyoltak, szimbolizmusa direkten alpári. Amikor úgy érzi, hogy veszélyes terepre tévedt, mert már-már elhihetõ, ami a képen látszik és hallatszik, akkor inkább szembe fordítja a szereplõket a kamerával, hogy azok egyenesen az arcunkba mondják a magukét. Csak azt ne higgyük, hogy õ komolyan el akar velünk valamit hitetni, meg akar bennünket valamire tanítani, egyáltalán, hogy õ akarna tõlünk bármit.

Vegyük például a Henry Foolban a papot, aki bagózva kételkedik a templomi rozetta alatt. Vagy a hangsúlyosan copfos, jó svádájú, bel-manhattani literátor juppit, a könyvkiadó irodalmi kupecét, aki a komputerizáció hatását ecsetelgeti tenyérbemászóan fõnökének, míg az ösztönös lírikus Simon hóna alatt a kéziratával várakozik bebocsátásra.

Vagy nézzük sorra a fergetegesen alakuló mûvészi pálya stációit, ahogy a szemétfeldogozó munkásdalnok korai zsengéjétõl csengõ hangon énekelni kezd egy pontynéma kínai lány a sarki vegyeskereskedésben, a húgának az olvasottaktól másfél héttel korábban megjön a vérzése, vegetatív édesanyjának elég megérinteni a grafitceruzával telerótt vonalasfüzetet, máris - idõtlen idõk óta elõször - zongorája mellé rogy és mélabús futamokba kezd, a gimnáziumi lapban publikált elsõközlés nyilatkozatáradatot indít el a médiában, hivatkoznak rá pallérozott, progresszív társadalomtudósok - a feminista Camille Paglia arccal-névvel vesz részt a szemfényvesztésben -, konzervatív politikusok, sõt, maga a Szentatya is...

Ennek a fele sem tréfa, komolyan mondom, hanem az egész, ahogy van. Nem lehet rajta hangosan röhögni, de az a pimaszkás mosoly csak nem akar lehervadni a képünkrõl.

Nézzük ezt az eklektikus, habos mesét, amely egyszerre abszurd karriertörténet, szentimentális melodráma és elstilizált szoció, hallgatjuk a beállított fényekben elõadott kocsmafilozofálgatást, padlizsánlila moralizálást és eredetieskedõ poétikai eszmefuttatásokat, figyeljük, ahogy a színészek - több közülük Hartley-felfedezett - jelenetrõl jelenetre hibátlanul veszik a piszok nehéz akadályokat, derülünk a rejtett, belsõ utalásokon, hogy például a középiskolai tinimagazin szerkesztõi, egy fekete, egy fehér és egy orientál lányka Benetton-triót formálva kapacitálják Simont, hadd hozzanak le egy részt lapjukban a botránygyanús költeménybõl, hallgatjuk alatta rendezõ által komponált, ellenpontozó zenét, örömünket leljük a precízen kiszámított szerkesztésben, hogy a két férfi fõszereplõ miként hasonul egymáshoz, hogy a filmidõ felénél összeérjen, majd a történet végére szerepet és perszónát cseréljen, tetszetõsnek találjuk a dramaturgiai fordulatokat, a hosszú, süketnéma jelenetek és pergõ intermezzók kidekázott váltakozását, és arra gondolunk, nem véletlen, hogy Hal Hartley-nak nincsenek epigonjai.

Önmagát utánozza, önmagára hasonlít.

Akinek bejött eddig, ki ne hagyja a Henry Foolt. Aki nem találkozott vele, kezdje ezzel.

Henry Fool - amerikai, 1997. Rendezte, írta, zene: Hal Hartley. Kép: Mike Spiller. Szereplõk: Thomas Jay Ryan (Henry Fool), James Urbaniak (Simon Grim), Parker Posey (Fay), Maria Porter (Mary). Gyártó: True Fiction Pictures & The Shooting Gallery. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 137 perc.