A világ második legrégibb fesztiválján a közeli velencei mustra árnyékában halkabbak az örömök és a bosszúságok.

Hitchcock századik születésnapján, augusztus 13-án, pénteken Alfred Hitchcock ott állt Európa legnagyobb szabadtéri mozijának színpadán, fáradt szerénységgel üdvözölte a fesztivál elébe járuló szervezõit és meghívottjait, hajlongó rendezõket, színészeket. Egykori reménytelen szerelmének, a Madarak vetítésére érkezett Tippi Hedrennek vörös rózsaszálat nyújtott át. A százéves film és a százéves Hitchcock nagy pillanatát tapsolta ujjongva a hétezer nézõ, s az elképesztõen hiteles, Londonból szerzõdtetett hasonmás valahogy nem hamiskodóvá: igazzá tette az ünneplést.

Díjak és dilettánsok

Locarno a világ második legrégebbi filmfesztiválja, most ötvenkettedik alkalommal rendezték meg. Ha átfutja valaki az évtizedekkel ezelõtti, a hatvanas-hetvenes évek díjazott filmlistáját, kalapját támad gyorsan lekapni kedve.

Locarno egykor a magyar film – mondjuk pátosszal – dicsõ korszakainak tanúja lehetett.

A hatvanas évek, amikor Szabó István, Elek Judit, Simó Sándor, Kézdi-Kovács Zsolt kapott jelentõs díjakat, már filmtörténet, de kár volna feledni Erdõss Pál filmjének (Adj király, katonát) 1983-as Arany Leopárdját is. Újabban iráni és számomra tökéletesen ismeretlen francia rendezõk nyerik a nagydíjakat a Lago Maggiore partján. Talán nem ezért, de mintha az utóbbi években csökkent volna Locarno súlya. Kevesebb a fesztiválra érdemesíthetõ film, mint annakidején? Az Arany Oroszlános Velence túl közel van (idõben túl közel), három hétre sem a leopárdos Locarnótól. Nincs olyan rendezõ, fõként olasz, aki ne a Velencei Szemlére vágyna. Idén azonban – mint a fesztivál sajtójában olvashattuk – Locarnóra különösen fel akart készülni az olasz filmgyártás, mivel az utóbbi években itt gyengén szerepelt. Ez az igyekezet felemás eredményt hozott: a versenyben szereplõk közül kettõ minõsíthetetlenül, önparódia-szerûen rossz volt (az egyik albán tematikájú félreértett maffia-történet, a másik az Angol beteget idézõ szemérmetlenül hagyományos ódon giccs), s csak a harmadik tisztes és nem tehetségtelen munka – Paolo Virzi opusza: Csókok és ölelések –, keserédes, tragikomikus színekkel is próbálkozó kisrealista vígjáték. A rendezõt két éve Velencében díjazták Ovossodo címû dolgozatért. A mellékprogramokba is bekerült több ígéretes új-olasz alkotás – visszhang nélkül. Hírlik, a mostani zsûritag Giuseppe Piccioni új filmje érdekes, de mert indul a szeptemberben kezdõdõ Montreali Filmfesztivál hivatalos versenyében, zárt körben csak meghívottaknak vetítették, ráadásul a közeli olasz határ másik oldalán.

A zsûri egyébként roppantul rokonszenves mûvészekbõl állt, mint például Kaurismä ki színésznõje, Kati Outinen vagy a török-svájci Samir. Az elnök a nálunk teljesen ismeretlen Paul Bartel, az amerikai alternatív film hatvanas évekbeli, s akkor igen eredeti tehetsége volt. Külön programot szenteltek Roger Cormannak (a híres tanár-rendezõ nemcsak jelen volt, hanem be is mutatta egykori fõiskolás osztályát, köztük magát Bartelt). Életmûsorozat tisztelgett – ezt már meghümmögtem – a tömegsikerû Szörnyecskék "alkotója", Joe Dante elõtt is – talán mert szintén Corman növendéke volt.

Ez a rokonszenves zsûri lehûtötte az olasz reményeket: sem a harsány szerelmi giccsfilmnek, sem a maffia-kisrealistának semmiféle díjat nem adott. Adott viszont ugyanilyen értéktelen (francia) filmnek Arany Leopárdot. Elsõfilmes rendezõnõ mozgóképe ez, és csak a legrosszabbakat tudom mondani róla. Ha udvariasan fogalmazok: agresszíven dilettáns próbálkozás. (A legjobb színészi díjat is itt vélték megtalálni.) Sajátos ez, annak a fényében meg különösen, hogy Enyedi Ildikó Simon mágusának halk líráját a zsûri nem hallotta meg.

A versenyben egyébként még egy elsõfilmes francia rendezõnõ munkája indult, ez legalább megítélhetõen volt félresikerült, talán nem is minden tehetség nélkül (Noémi Lvovsky: Nem félek az élettõl). Négy labilis idegzetû párizsi barátnõ története 13 és 18 éves koruk között, némi éles humorral és még több hisztériával – s mindezt televíziós módon, kényelmetlenül szûk közelképekben elõvezetve.

Francia filmrendezõnõk: a Minna Tannenbaum és Agnes Merlet Cápafiókáinak nem régi nemzetközi sikere csak jelezte, mennyi elsõ- vagy második-filmes rendezõnõt bocsát ki a francia filmgyártás. Legutóbb Laetitia Masson, Marion Vernoux, Emilie Deleuze (idei cannes-i FIPRESCI-jutalmazott), Valérie Lemercier, akiktõl sokat vártak vagy várnak. Jó hír, irigylendõ adatok. Jut eszembe: hat-hét éve is így volt már, rajban röppentek az új párizsi rendezõnõk, örömömet csak az halványítja, hogy az akkori ünnepelt neveket mára már mindenki végleg elfeledte.

Nannan Nünü

Ez a számunkra furcsa cím (Férfiak és nõk) egy halk, dokumentumízû kínai opusz, "kényesnek" mondott témával, az elsõ (kisipari módon elõállított, fél-illegálisan terjesztett) kínai homoszexuális-újság szerkesztõinek mindennapi életérõl. A kópiát titokban hozták Locarnóba, címét a premier napjáig csak eredetiben közölték. A címet röhhenõ kuncogással, a filmet végül nagy tapssal fogadta a publikum. Joggal kapta meg a FIPRESCI filmkritikusi díját: rendezõje az eddig operatõrként ismert Liu Big Jian. "A pekingi férfivécék diszkrét bája" – élcelõdtem elõítéletes módon a vetítés elsõ perceiben –, de a film csendesen szépjózan, nyugodt, "visszafogott" modorú, értelmes és igaznak hat.

Az érdekesebb filmek alkotói közül nem felejthetem ki a török filmgyártás új ünnepeltjét (Zeki Demirkubuz), aki két éve minden hazai díjat elnyert, és több európai fesztiválon feltûnést keltett Isztambul nyomornegyedeiben játszódó brutális filmjével. Brutalitás és filmnyelvi tehetség most is megütközött-összefonódott, de kiagyalt-kimódolt, erõszakolt fordulatai nekem "krimivé" gyengítették a Harmadik oldalt.

A versenyprogram legmívesebb, számomra legértékesebb filmje az orosz Valerij Ogorodnyikov Barakk címû – Ezüst Leopárdot szerzõ – alkotása volt. A rendezõ negyedik filmje (évekig Németországban dolgozott operatõrként) 1953 nyarán játszódik valahol az Urálban, kitelepített, felügyelet alatt élõ emberek között. Önéletrajzi indíttatású történet. Mozaikos történetelbeszélés jellemzi: összekapcsolódó sorsok, kiváló helyszín- és korrajz, lélektani és történelmi feszültség együtt. (Kicsit German, az Iván Lapsin idézõdött fel bennem – mely épp itt, Locarnóban nyert díjat tizenkét éve.) A Barakk legrokonszenvesebb alakja egy német hadifogoly, aki orosz nõt vett feleségül. A filmnek saját világa van, s ne felejtsem a kitûnõ operatõri munkát (Jurij Klimenko): jó ritmussal váltogatja, sõt keveri-ötvözi a fekete-fehér és színes képeket.

A legnagyobb közönségsikert Daniel Schmid Cannes-ban már bemutatott szatirikus komédiája, a Berezina, avagy Svájc utolsó napjai aratta. A svájci állam és a svájci élet abszurdumait profi filmcsinálási eszközökkel, bevált vígjátéki patronokkal, mégis ízlésesen, hatásosan "leplezi le". Bonyodalmas intrikák után egy szép és rokonszenves orosz prostituáltat Svájc királynõjévé koronáznak. (Az egyik nagyobb szerepben a most is kiváló Darvas Iván fedezhetõ fel.) A Berezina rendezõjét, Daniel Schmidet "tiszteletbeli leopárddá" választották. Ez az egyenetlen színvonalú és viszonylag ritkán forgató rendezõ, Fassbinder egykori iskolatársa, aki következetes, méltányolandó életmûvet építve mára igazi "személyisége" a svájci filmnek, mindenképpen megérdemli a címet. Csak ne adtak volna, s ne adnának évente még más, tucatnyi "tiszteletbeli" leopárd-életmûdíjat – most például Schmiddel együtt a rendezõként jelentéktelen Gérard Blain-nek. Az aranyzuhatag és a díjazási kényszer, amely Japántól Iránig és Izlandig keresi a maga jutalmazottjait, nemzetközi önképzõkör-jelleget kölcsönöz a díjátadás ceremóniájának. Bár talán érthetõ is: elõre kárpótol a velencei mozi-oroszlánok hamaros vad bõdülésért, melynek hangzavarában közönség, szakma és kritika gyorsan elfeledkezik a rokonszenves és meleg hangulatú Locarno minden, de minden díjáról, eseményérõl és valamennyi tiszteletbeli leopárdjáról…