Salamon András szerelmesfilmjének hõsei - magyar rendõr és kínai lány - a multikulturált nyócker bûnbeesõi.

Mennek elõttünk. Elfelé mennek, hátulról látjuk õket. Egy férfi, egy nõ, egyikük kezében újszülött. Így mennek hárman. Ja, és mögöttük egy kutya csalinkázik, hûségesen követi gazdáit. Középen mennek, forgalom semmi. A kamera emelkedik, õk egyre távolodnak. Az emelkedéssel arányosan szûkül az utca, a lepattant bérházak felülnézetbõl egyre keskenyebbre szorítják össze azt az utat, amin baktatva õk hárman, meg a kutya, lassan kilépnek a képbõl. Tudhatjuk, vége a filmnek, vége a mesének. Vagyishogy éppen most lépnek át hõseink végleg a mese másvilági birodalmába - legalábbis, ha meg akarnak maradni így együtt. Hisz ez csak a mesében lehetséges.

Salamon András kedves, jópofa mozija azért is szimpatikus, mert éppen ezt hangsúlyozza. Az idilli záróképbe bele kell látnunk mindazt, amit a film az elmúlt két órában megmutatott nekünk - és az már nem mind idilli. Az még ebbõl, e balladás-lírás záróképbõl is világos, hol vagyunk: penészes, omló vakolat, roncsolódó homlokzatok, húgyszagú, sötét kapualjak mutatják, ez itt a nyócker (Salamon kedvelt terepe). Nem látjuk, de tudjuk, a férfi csuklóján kötés, nemrég vágta fel az ereit, a nõ, ez a csatakos-fáradt, szép kínai leányanya az imént szült, nincs egy perce (!), és bármily egyformák és összetéveszthetõek is a csecsemõk, ez az újszülött immár végérvényesen és letagadhatatlanul mandulaszemû. Család. Ezredvégi, nyolcadik kerületi, mesebeli család: egy baleset után megárvult kóbor kutya, egy tépett paszporttal otthontalanul bolyongó asszony, egy még Kínában fogant, óbégató fattyú és egy maga körül mindent felégetõ, egykori rendõr. Mennek együtt, kifelé a világból.

A történetet a férfi meséli nekünk, és mi hiszünk neki, mert õ, Karcsi-rendõr jól mesél. "Nagyon tud a pasi rizsázni" - írja Kornis Mihály. Õ persze Salamon Andrásra érti ezt, aki A kutyák nem felejtenek címû novellában írta meg elõször ezt a filmet. Salamon írói módszere látszólag pofonegyszerû: meg kell lelni a "pasit", illetve azt a hangfekvést, amiben az megszólal - és utána már csak rizsázni kell. És ha az a pasi érzékeny, érzõ, hiteles ember, akkor az lesz az egyes szám elsõ személyben elmesélt novella is: élõ, érzékeny, hiteles. Ez a módszer járhatónak ígérkezett a film forgatásakor is. A rendezõ meglelte a pasit - a fõvárosba kerülõ tanyasi fiút, ezt a menthetetlenül nyílt tekintetû, gyámoltalan és bamba, folyamatosan átverhetõ, naiv legényt, ezt a maga tanyasi módján mégis, igenis talpraesett és legyõzhetetlen legkisebb fiút, aki csakazértis megszerzi magának a világszép kínai nádszálkisasszonyt, ha nem ebben a világban, hát a mesében - ezt a pasit a fõiskoláról most kilépõ Hujber Ferenc játssza, tökéletesen. A filmrendezõ Salamon azonban nem hisz eléggé a fenti "módszerben", úgy gondolja, nem bízhatja magát kizárólag az író Salamonra, nem hagyatkozhat pusztán a kiválasztott fõhõs meséjére. Úgy értem, mesélésére. Egy arc, egy tekintet, ha mégoly pontos is, kevésnek tûnik egy filmhez, bármily hiteles rizsát nyom is hozzá a pasi. Ettõl függetlenül, a képeket idõrõl-idõre Karcsi-rendõr múlt idejû mondatai kísérik. Mesél, hogyan is történt. Éppen ez (is) adja a film izgalmát, feszültségét, a nézõben mindvégig ott molyol a kérdés: hol és mikor beszél a narrátor-fõszereplõ? Amikor már éppen azt hinnénk, hogy megérkeztünk a jelenbe - Karcsi rendõr lesz, illetve megismerkedik szerelmével, a kínai lánnyal -, megszólal a hang és mint régmúltról beszél az éppen látható eseményekrõl. Most már, ismerve az utolsó képet, tudhatjuk, arról az egyre szûkülõ, végtelen útról néz vissza halálos mesébe futó élete néhány hónapjára ez az egyszeri tanyasi legény.

Látható események. A rizsa legyen látható, történjen minél több esemény. Mozikövetelmények, amiknek mindenáron eleget kíván tenni Salamon András, filmrendezõ. A novella magának való, magányos hõsére a filmben már az elsõ pillanatban ráragaszt két vagány srácot. Õk is rendõrök, de azok a balhés fajták. Hogy vannak-e ilyenek rendõrben, a jó ég tudja. A rendõr is ember, úgyhogy miért ne. Mégis, az Antal Nimród és a Gyuriska János által játszott belevaló gyerekekrõl bármit el tud az ember képzelni, csak azt nem, hogy hosszútávon fakabátként gályáznak. Oly dörzsöltek, hogy valójában a pálya másik oldalára képzeljük õket. Mindenesetre jó szolgálatot tesz a magyar rendõrségnek a film, mert a "jók" oldalára sorol két életrevaló gengsztert, márpedig ez a gesztus csakis szimpátiát válthat ki a nézõkbõl mostanság, amikor a sokszoros bankpusztító, viszkis rablónak drukkol a fél ország. Látszólag a történetnek is jó szolgálatot tesz ezzel Salamon: nincsen pillanat esemény nélkül. "Mi a Gyurival meg az Attilával ilyen akciósok voltunk" - kommentálja Karcsi-rendõr a történteket. És valóban, akció akció hátán. Ami nem történne meg a csendes, jámbor, magányos tanyasival, az megtörténik így, hogy a két haverral hesszel. A történet szabad és üres sejtjeit, amiket különben kitöltene és gazdagítana a nézõ/olvasó saját fantáziája és élményvilága, lázas buzgalommal kitölti a filmes igyekezet. Balhé, bunyó, üldözés, gázspray, vér, pisztoly - a film porcikáiba beköltözik az érdekesség, a kelleténél egy hajszállal erõsebben kitett poén, a nézõi elvárásoknak megfelelni igyekvõ, de pont ezért kommersz-kliséket súroló mozivászonhõs. Tipikus példa a fõnök, Matók õrnagy (Gesztesi Károly): "apám-helyett-apám"-módon bánik Karcsi-rendõrrel, tapló, de jószívû, eljár a keze és sokat szívózik, de azért rendes ürge satöbbi. Az pedig nem lehet, hogy éppen ne történjen semmi, hogy csak úgy várakozva mélázzon a mese. Annak haladnia, pörögnie kell - gondolja a filmes Salamon, mert nem eléggé bízik az író Salamonban. Szerencsére ez a tudathasadásos állapot nem folyamatos és nem végérvényes. A filmes és az író mégiscsak egy és ugyanazon személy, s e személynek ahhoz van igazán érzéke, amit olykor lefedni igyekszik: a csendesen pásztázó, szeretetteljes szemlélõdéshez, az ácsorgó idõben megszületõ lírához. Ilyen például a kezdés végtelen mozdulatlanságot sejtetõ életképe, ahogy hõsünk üldögél a fûben, bámul a végtelen alkonyatba, miközben körülötte árva kecskéje motoz; ilyen az új otthon, a lepusztult, félhomályos iroda bemutatása (Nagy András, az operatõr talán itt van leginkább elemében, ahogy kamerájával elszöszöl két szék, egy asztal, egy szekrény szegényes és mégis gazdag jelentésû képein)... És ha már mégis, mindenáron "pörögni" kell, akkor Salamon anyanyelvi szinten beszéli a suta, kétbalkezes, felsülõ, balkáni akciózást is (remek példa erre az egymásra pisztolyt fogó suhanc rendõrök beszari igyekezete, amikoris jobban félnek saját fegyverüktõl, mint a másikétól, és ha rajtuk múlna, mindörökre ottragadnának ebben nevetségesen-fájdalmasan kisszerû patthelyzetben - kelet-európai tarantinók, így csupa dicséretes kisbetûvel).

Éppen a felsorolt példák mutatják, a Közel a szerelemhez több lehetne egy szimpatikus, jópofa és kedves filmnél, ha a rendezõ elég bátor lenne egyszerû, szép történetét egyszerûen és szépen elmesélni. Ha egy-egy poén kedvéért nem áldozná be a pillanat igazságát (a magyar-kínai szerelmespár rajzok által kommunikál: nem fog a ceruzájuk, így hát asztalra ömlött italból, majd kristálycukorból formázzák az ákom-bákomot - mert az olyan jól néz ki; de még ugyanezen az éjszakán egyetlen mozdulattal elõveszik a filctollat, mert egymás testére is rajzolni akarnak - márpedig most meg ez néz ki jól, satöbbi). Erõsen megkérdõjelezõdik a hitelesség, amikor az érthetetlenül elkapkodott utolsó negyedórában Karcsi-rendõr felvágja az ereit, hogy a börtönbõl kiszabaduljon - természetesen ki is szabadul, és már a kórházban van, micsoda véletlen, pont ott, ahol a kínai lány szül, éppen most, és a férfit, éppen õt, be is hívják apás szülésre, majd miután a véres-lucskos mandulaszemût a csap alá tartották, õk hárman már az utcán vannak és mennek el, kifelé a világból. Ekkor kezdi el hõsünk a mesét. És még így is, e túlzsúfolt, túlakciózott mesével is örömet szerez a nézõnek, aki nyugtázhatja, az utóbbi idõk talán legjobb magyar mozidarabját tette elénk Salamon András, a rendezõ.

Közel a szerelemhez – magyar, 1999. Rendezte: Salamon András. Írta: A kutyák nem felejtenek címû novellájából Salamon András. Kép: Nagy András. Zene: Anima Sound System. Díszlet: Szabolcs János. Jelmez: Breckl János. Hang: Sipos István. Vágó: Incze Ágnes. Szereplõk: Hujber Ferenc, Tsuyu Shimizu, Antal Nimród, Gyuriska János, Gesztesi Károly, Pásztor Erzsi, Kádár Flóra. Gyártó: Hunnia Filmstúdió – Mafilm Rt. Aktív Stúdió. Támogató: MMK – NKA – MTV – RTL Klub. Forgalmazó: Budapest Film. 112 perc.