A jövõ interfészek-lakóinak már moziba sem kell menniük: a térkorrektor segítségével a mozi megy beléjük.

Minden technikai médium egyesítése meglepõ következményekkel járt. Mivel már egyetlen készülék sem különült el, kezelésük nem kötõdött helyhez, és az interfészeket, akárcsak a jelenítõket tetszõleges helyekre lehetett telepíteni. Volt, aki beérte az asztallap kézre álló részével, másnak nemhogy a négy fal, de még a mennyezet sem bizonyult elégnek, és a szenzibilizált padlóra is egy mediterrán sziget rózsaszín fövenyének folyamatos képét kérte le a fölé függesztett Figyelõrõl. (Ebbõl adódtak bonyodalmak: néha az átvonuló rákok okoztak riadalmat, máskor meg vörösizzásba váltott, mivel az elboruló ég miatt a színkorrekció túlvezérlõdött...)

A interfészkek komfortja, fõként az idõsebbeknél, fokozott elszigetelõdésre és olykor súlyos pszichés problémákra vezetett. Az egyedüllét nehézségét sokan csak úgy voltak képesek elviselni, ha magukat állandóan élõképekkel vették körül. A családi fotóalbum intézményét felváltó szolgáltatás révén bárki élõképpé szintetizáltathatta rég hunyt eleit vagy elenyészett kedveseit. A kultfilmek rajongói pedig a térkorrektor révén akár minden idejüket kedvenceik karéjában tölthették. A realitásérzék széleskörû elvesztése azonban annak volt köszönhetõ, hogy a szappanoperákat már nemcsak kívülrõl lehetett nézni, hanem bele is lehetett bújni egy-egy szappanbuborékba.

Jótékonyan hatott, hogy az Egyesítés nyomán mindenkinek magának kellett kialakítania saját interfészkét - hacsak nem akart a kényelmetlen egyenfészkek egyikébe kerülni. Módszeres tûnõdést kívánt annak számbavételére, hogy mi az, ami tulajdonosára tartozik; mi is az, ami igazán érinti, és mi mindent kell távol tartania. Nemcsak a kezelhetõség, az arányos kiábrázolás is vetett fel kényes kérdéseket. (Olykor kisebb megrázkódtatásokat okozott a szembesülés a személyes élet szétszéledtségével.)

Konfigurációjának kialakításán túl az adta az interfészek személyes jellegét, hogy csak tulajdonosa hangjára hallgatott (ha akusztikusan vezérelték) és csak kézrátétel révén lehetett hozzáférni (amikor manuálisan kezelték).

Az interfészek igazi forradalma azonban az avatárok eljövetelével kezdõdött. Az avatár a fészek szellemének manifesztációja volt, méghozzá tetszés szerint alakítható látszattestben. (Alakját FIGURA-formázóprogrammal tetszés szerint lehetett kialakítani, vagy a személyi tárló képmásaiból szintetizálni.) Az avatárban egy rendkívüli képességû titkár/nõ, egy õrangyal és egy intelligens ágens legjobb képességei elegyedtek. Felülmúlhatatlan volt a beérkezõ jelek szûrésében, a gondoskodásban és a felderítésben. (Fejlettebb formáik arra is képes voltak, hogy - önmagukat a szolgáltatók szûrõi számára észrevétlenné tömörítve - átpásztázzanak szédítõ adathalmazokat. Ezzel megóvták gazdáikat az ún. információk révén elõálló eltompulástól, továbbá a szükségtelen költekezéstõl.) Fejlõdõképes programozása révén nemcsak sokféle szolgálatra volt képes, de ura/úrnõje személyiségének fejlõdését is folyamatosan követni tudta. Rövid tanulási fázis után válogatási szempontját is átvette, sõt, ezek lehetséges evolúcióját is extrapolálni tudta. Ez a képessége a lehívott kép-, a szó-, és a hangmintázatok gyakoriságának és összetételének folyamatos elemzésén alapult. (A kezdeti, szavakra szorítkozó szelektálást - az alapjául szolgáló analitikus nyelvfelfogással együtt - a kudarcok tömkelege után föl kellett adni, és magasabb komplexitású jellemzõket kellett keresni.)

Az avatár nem pusztán a képarchitektúrát és alakulását, a kulcsszavak és logikai struktúrák továbbképzõdését, hanem a felfogott hangok harmonizáltságát és ritmusképleteik fejlõdését is követte, s így a gondolatformák evolúcióját is hathatósan támogatni tudta. Egy idõ múltán az avatárnak saját mintázat-észlelõképessége fejlõdött ki, ami a keresések hatékonyságát is sokszorosára növelte. A megbízatások teljesítése mellett ezért mindig felajánlhatta a látványok, szószövevények és hangalakzatok válogatott kínálatát. Az avatár ajánlata - kedvezõ kiindulófeltételek mellett - a megismerés kimeríthetetlen mélységeibe vezetõ lépcsõ következõ fokát képezte. (Kedvezõtlen konstelláció és rossz kalibráltság mellett, persze, a rossz irányába vezetõ regressziónak is nagy sebességû segédletéül szolgáltak...)

Az avatár a kapcsolatok ápolásában is pótolhatatlanná vált: rendszeresen egyeztette észleléseit a baráti avatárokkal, így az összecsendülések sûrûsödése vagy a széthangzások kritikussá válása esetén szót kérhetett és személyes találkozásokra tehetett javaslatot. (Ez mellesleg elejét vette annak, hogy uraik/úrnõik eltérõ irányultsága folytán érintkezésképtelenné váljanak. Mint ahogy megakadályozta azt is, hogy legtágabb társulásuk számtalan szubkultúra összefüggéstelen szövevényére szakadjon szét.)

Mindazonáltal általánossá válásukkal egyidejûleg veszélyes jelenségek is mutatkoztak, és súlyos balesetek is elõfordultak. Felülmúlhatatlan hatékonyságú és fürgeségû szolgákként nélkülözhetetlenné tudták tenni magukat, s így akaratlanul is úrrá váltak uraik/úrnõik fölött. Nem egy fészeklakó saját avatárjának áldozatává vált: volt, aki a közremûködése nélkül már nem volt képes elemi mûveletek elvégzésére, és a rendszer összeomlása után néhány nappal éhen halt. Tömegesen szedte áldozatait az avatárok által elõidézett tespedtségi szindróma is: a térteljes, reállal rivalizáló képek sokak számára nélkülözhetõvé tették a közvetlen közelséget, így aztán nemcsak az utazásról szoktak le, hanem idõvel járóképességüket is elvesztették.

Kevésbé volt közvetlenül önveszélyes az a mentális átalakulás, ami hatalommániára hajlamos egyéneknél következett be: avatárjaik ténykedése nyomán a mindenhatóság érzése és a mindentudás téveszméje töltötte be elméjüket. (Bár lehet, hogy ez a közremûködésük nélkül is megesett volna velük - hiszen erre már az avatárok eljövetele elõtt is bõségesen volt példa.)