Vizuális meditáció az ötven évvel ezelõttihez hasonló válságpillanatról: mozik után a látás elvesztésérõl.

Paul Bogdanovich munkájának motorja a halmazati önreflexivitás: rég láttunk ilyen vizuális alkotást, amely az önfelmutató-önfelszámoló iróniát ennyire töményen, mondhatnánk, ennyire kétségbeesett következetességgel alkalmazza.

Kezdjük a külsõdleges körülményekkel. A készítõ Paul Bogdanovich Peter Bogdanovich fia, azé a Peter Bogdanoviché, akire az én nemzedékem, a hetvenesek nemzedéke a maguk vagy ötven évvel ezelõtti kedves filmélményének alkotójára - vagy ahogy akkoriban még neveztük: rendezõjére - emlékszik vissza. Paul Bogdanovich már a címben is édesapjának ezt a filmjét, Az utolsó mozielõadást (1971) idézi.

Amivel mindegy családi üggyé - egyben nagyon is "bensõ" problematikává - transzponálja azt, amely a vizuális médiumnak és mûködésmódnak a jelek szerint örök kísérõjelensége s voltaképpeni dinamikája. Az apa, Peter Bogdanovich filmje ugyanis azt a "válságpillanatot" ragadta meg, amikor a film és disszeminációs intézményközege, a mozi kénytelen volt szembenézni a televízió kihívásával és önmaga - esetleges - elmúlásával, míg most a fiú, Paul Bogdanovich alkotása afféle vizuális meditáció egy - az ötven évvel ezelõttihez sok tekintetben hasonló - mai "válságpillanatról". (Idézõjeleink természetesen azt jelzik, hogy ezek a pillanatok - a vizuális közlés mûvészetének közlés-közegváltási traumái - valójában a mûvészeti ág dinamikájának sui generis törvényszerûségei, éppen ezért - bár a nosztalgiko-retroizmus örök és kielégíthetetlen Molochja a jelek szerint továbbra is erre éhes - archaiko-primitivista naivság jele, ha - immár ki tudja, hányadszor - ezeket a pillanatokat makacsul "az ártatlanság elvesztése" pillanataiként aposztrofáljuk.)

A mai közegváltás - hiszen most már biztonsággal megjósolható, hogy alighanem a kémiai-hallucinatív alapokon kifejlesztett VirtualStimulus-média, azaz a tablettában kapható vizuális közlésmûvészeti alkotás jelenti a jövõt, szemben az elektro-neurológiai alapozású, alapjában a régi virtual reality-technikát továbbfejlesztõ ControlVisionnal szemben, amely nagyjából az elmúlt évtizedben uralta a vizuális piacot - Paul Bogdanovich szemében egy korábbi "válságpillanat" mai visszfénye, illetve - a mû virtuálszereplõinek nevével élve-visszaélve - Reflexiója/Tükörképe és/vagy Refrakciója/Fénytörés-képe.

Ez a korábbi közegváltás sokak számára tényleg traumatikus volt, s ha jól meggondoljuk, akár antropológiai értelemben is fordulópontot jelentett, sõt egyenesen egy Foucault-i értelemben vett episteme-váltás elõjelét. Sokan és sokféleképpen kommentálták már azt a tízegynéhány évvel ezelõtti pillanatot, amikor a képmûvészet mintegy szenzorikus hordozót váltott, s a fizikai-optikai értelemben vett látás helyett a mûvileg kívülrõl indukált, de kizárólag "belül", hallucinatív formában "létezõ" látomás vált a vizuális közlésmûvészet ma már kizárólagos közegévé-létmódjává. Voltaképpen ezeknek a kommentároknak a sorába lép Az utolsó multiplex is, mely a maga ironikusan önreflexív célzatát avval is jelzi, hogy - szemben Bogdanovich elõzõ mûvével, William Gibson 1985-ös profetikus regényébõl, a Neuromancerbõl készült remake-kel, amely már a VirtualStimulus-technikát alkalmazta - most dacosan "visszanyúl" a kifutóban lévõ ControlVision-hoz, s szeretetteljes jelképiséggel aknázza ki a "régi" módszer szomorkás esendõségét.

De ugyanezt a váltás-pillanatot tematizálja a mû "cselekménye" is. Az utolsó multiplex szereplõi elvont, mégpedig a látás érzékével kapcsolatos alapvetõ fogalmak, amelyeket Bogdanovich - némiképp a mostanában divatos allegorizáló újnarrativitásnak is tisztelegve - a Vanishing Point Center üzlet- és szabadidõközpont bezárásra váró multiplexében léptet fel jelképes cselekvõkként. Kalandjaik során Eye, Reflexion és Refraction még egyszer utoljára megmerítkeznek a régi, "látásalapú" vizualitásban, hogy azután kutatóútjuk végén, a Lumiere Teremben, az - egyébként az üzletközpont nevével is jelzett - "enyészponton" (ott, ahol a távlati rövidülés a semmiben fut össze) áttûnjenek a látásból a látomásba, a fizikai világból a simulacrum-univerzumba, mely - ezt sugallja a mû - immár közös sorsunk és elkerülhetetlen végzetünk.

Nosztalgikus mû lenne Az utolsó multiplex? Fájlalja-e ezt a közös sorsot és elkerülhetetlen végzetet? Régies - vagy legalábbis éppen nem divatos - elem látszatra persze akad benne. Itt van rögtön sûrûn paradox önreflexivitása, amely manapság - legalábbis a pillanatnyilag uralkodó neoantropológiai esztétikai iskola tantételei fényében - meglehetõsen avíttnak, az évtizedekkel ezelõtt csúfosan felsült Po-Mo (gyengébbek kedvéért: posztmodernizmus) felmelegítésének tûnik. Dehát kritikai-esztétikai iskolák jönnek-mennek, s különben is, a mû létrehozója olyan módszertant választ, amelyet közlendõjéhez leginkább funkcionálisnak vél. A látás/látomás váltás-pillanatának vizsgálatában Bogdanovich semmiképpen sem mondhatott le arról, hogy különbséget tegyen - éppen paradox egybemosódásuk teljes érvényre juttatása céljából - rejtett és nyilvánvaló, mögöttes és elõzetes, elrejtés és megmutatkozás, távoltartás és azonosulás, mûbeli és mûkívüli között, bármennyire tagadja is ezeknek a különbségtételeknek a létjogosultságát - egyáltalán: lehetõségét - a neoantropológiai irányzat.

S az eredmény, a végsõ paradoxon sem visszarévedõen nosztalgikus. Bogdanovich nem a látás elmúltát fájlalja: ami utána jön, szerinte is elkerülhetetlen. Csendes metafizikai szomorúságának indoka vagy alkalma nem is annyira a látás/látomás váltáspillanata, hanem - ezen keresztül - inkább maga a váltás, az örök változás. Azaz a tízes évek folyvást erõsödõ életérzése, hogy világunk és életünk egyre kevésbé képes akár rövid idõre is tárgyiasult formában megnyugodni, hogy mindent elönt az anyagtalan és tiszta folyamatszerûség, hogy miként a régi, "objektív" értelemben vett világ sem, ugyanúgy mi, úgynevezett emberek sem vagyunk már, létünk merõ mûködés csupán, s annak is hallucináció.

Bogdanovich mûve ebben is mélyen paradox mû: ennek a helyzetnek, ennek az új condition humaine-nek a kétségbeesett igenlése.

Az utolsó multiplex (The Last of the Multiplexes) - ControlVision média, euramerikai, 2019. Készítette: Paul Bogdanovich. Idea: Vincent Mallett virtuálcomicsából Paul Bogdanovich. Imaging: S. M. Ironstone. Zene: Coaxial Abominations. Virtuálszereplõk: Eye (Szem), Reflexion (Tükörkép), Refraction (Fénytörés-kép). Gyártó: MediaFutures Inc. Forgalmazó: MediaHunger Kft. Szinkronizált. 116 perc.