Gyermekkorunk modern meséje elvesztette ártatlanságát: már nem a jó és rossz, hanem kasztok küzdelmérõl szól.

A filmkritikusok által sokat emlegetett tény, hogy a Csillagok háborúja valójában nem igazi sci-fi: George Lucas már az 1977-es negyedik részben is tudatosan próbált távolodni ettõl a „beskatulyázástól". „Állandóan körleveleket írtunk – emlékszik vissza Lucas – nehogy a filmet sci-finek nevezzék; a mûfaja ûrfantázia („space fantasy"). A megnevezésbõl kiderül: a Star Wars-sorozat valójában vérbeli fantasy – bár ez igazából csak az ûr-eposz legújabb és legelsõ részébõl derül ki.

Fantasy

A fantasy gyökereit Tolkien A Gyûrûk Urából és a hetvenes évek közepén (tehát nem sokkal a Star Wars elkészülte elõtt) az amerikai egyetemeken egyre elterjedtebb és népszerûbb szerepjátékokból meríti. A játékos egy olyan képzelt világban bolyonghat társaival együtt, amelyet sárkányok, hosszúfülû elfek, hobbitok, törpék uralnak – rettenetes szörnyekkel kell megküzdenie, mesés kincseket kell megtalálnia. Ezt a jól kidolgozott mesevilágot a szerepjátékokban rendkívül bonyolult és szigorú szabályok határolják be: az egyik leghíresebb rpg (role playing game), az AD&D szabálykönyve több száz oldalból áll, a különféle bõvítésekrõl már nem is beszélve.

A fantasy stílus egy másik mûfajban, a kalandregényekben érvényesült leginkább: A Gyûrûk Ura után egyre több ilyen bestseller jelent meg az amerikai könyvesboltok polcain.

És az alkotó elsõként megteremté a világot...

Az „egyszerû" történelmi kaland és science fiction történetek és a fantasy stílusú regények/filmek kiagyalóinak alkotó munkájában alapvetõ különbség van. Az elõbbiekben a hõsök közti konfliktus központi helyen szerepel – a (forgatókönyv)író maximálisan a szituációkra, a karakterekre koncentrál, és általában kevesebb gondot fordít a szereplõket körülvevõ környezetre. Ezzel ellentétben a fantasy mesélõje elsõként nem a sztorit találja ki, hanem heteket, hónapokat tölt azzal, hogy megteremtse azt a fantázia szülte Világot, amelyben a történet játszódik. A mû során univerzumának földrajzát, törvényeit, szokásait, történelmét folyamatosan „adagolva" ismerteti a befogadóval. Ha elég ügyesen, érdekesen tálalja, szinte észrevétlenül kötõdni kezdünk ehhez a virtuális világhoz – elõfordul néha, hogy sokkal jobban, mint magukhoz a szereplõkhöz.

A fantasy sztori alkotójának – részben a fentebb vázoltak miatt – nagyobb szabadságtere van, mintha „szimpla" kalandtörténetet írna. Nincs rákényszerítve folytonos „magyarázkodásokra": amikor a világot és annak mitológiáját már „betanította", a folytatásokban már nyugodtan a mesére, a karakterekre koncentrálhat.

Egy hagyományos kalandfilmben általában a film egész elsõ része arról szól, miért gyûlöli egymást a pozitív és negatív fõszereplõ. A fõhõs legtöbbször még a végsõ párbaj során is elordítja magát: „Megölted az apám, te kutya!" – így biztosan tisztában vagyunk az alapproblémával.

Ezzel szemben a fantasy konfliktusai eleve adottak: a döntõ leszámolás során már ismerjük a miliõt, a törvényeket, az egymással szemben álló – vagy szövetséges – népeket, családokat, kasztokat – a két ellenség mozgatórugóit.

Amikor Dûnében Paul Atredis/Muad’Dib összecsap Feyd Rautha Harkonnennel, a konfliktus oka egyértelmû: ellenséges család sarjai, és a küzdelem kimenetelének tétje a trón – a párbaj elõtt nem is találkoztak.

Hasonlóan a Dûnéhez, amikor a Baljós árnyakban Qui-Gon és Obi-Wan találkozik Darth Maullal, semmit sem kell szólniuk ahhoz, hogy tudjuk, miért vívnak meg egymással. Itt is kasztok párbajáról és nem egyének harcáról van szó: Qui-Gon-ék összesen kétszer harcolnak a Fekete Jedivel. Itt sincs szükség magyarázkodásra – mivel jól ismerjük az egész Star Wars univerzumot (Lucas gondoskodott róla), nagyon jól tudjuk, hogy a Jedik õsidõk óta a fekete Sith lovagok ellenségei.

Fantasy-free mozivásznak

Filmen eddig inkább e mûfaj olyan populárisabb válfajaival találkozhattunk, mint a heroic fantasy (Conan, a barbár) vagy a mesésebb, inkább fiatalabb korosztálynak szóló „matinéfilm"-szerû Willow, vagy Sárkányszív – Tolkien vagy az AD&D világa még sohasem jelent meg mozivásznon.

Nem véletlen ez a „mellõzés". A hetvenes-nyolcvanas évek amerikai társadalma még nem igazán vágyott ilyen „sokrétû" mesékre. A hetvenes évek végén, nem sokkal a vietnami kudarc után, a punkok, a „szelíd motorosok" és a Doors a drog szabadságát és az abszolút anarchia kultuszát hirdették. Az általános depresszió közepette mindenki a Csillagok háborúja elemi erejû, egyszerû meséjére vágyott, amely a fehér ruhába öltözött jó és a rovarszerû fekete páncélba bújt rossz összecsapásáról szólt, s egy épphogy felskiccelt világban játszódott.

Többek között ez volt a titka a Csillagok háborúja sikerének, és ezért volt hatalmas kudarc David Lynch 1984-es Dûnéje, amely az elsõ komolyabb kísérlet volt egy komplexebb space-fantasy megfilmesítésére, árnyaltabb jellemekkel, szerteágazóbb konfliktusokkal (Lucas nem véletlenül figyelmeztette Lynch-et: Frank Herbert mûve túl nagy falat, megakadhat az amerikai mozinézõk torkán).

A Dûne bukásáról persze nemcsak a közönség „tehet": egy bonyolult szabályrendszer uralta összetett világot nagyon nehéz filmen visszaadni, anélkül hogy ne kelljen a narráció segítségével állandóan magyarázkodni, ez pedig Lynch-nek sem sikerült.

Szekták, fan-klubok, szerepjátékosok

A kilencvenes évek amerikai mozinézõje egészen másfajta világképpel rendelkezik. Túl van már a „beavatáson": ismeri az alapkonfliktusokat, és már nem igazán azonosul velük. A frusztrálóan unalmas valós világ helyett rengetegen választják a különféle szekták, fan-klubok, „élõ" vagy számítógépes szerepjátékok mesterségesen generált univerzumait.

A Csillagok háborúja eposzának elsõ része, a Baljós árnyak, szakítva az alig definiált, egyszerû, fekete-fehér világgal, erre a multi-kulturális valóságra utal.

Az elsõ három részben a konfliktusok, az ellenfelek még meglehetõsen sarkítottak: a mindent elnyomó, diktatórikus, szadista, gonosz birodalom (amely képi világában némileg a nácikat idézi) ellen harcolnak a „lázadók": a jók. A Jedik egyfajta felszentelt keresztes-lovagként, az igazság bajnokaiként szerepeltek. Annyira átitatja õket a jóság (az a bizonyos „Erõ"), hogy amikor meghalnak, nem is hagyják maguk után földi maradványaikat: testük „elillan", lelkük azonnal a túlvilágra távozik.

Ez a leegyszerûsítés a szereplõk karakterén is nyomot hagy. Luke Skywalker a naiv, hõsies fiatalember a mesék legkisebb királyfiára hasonlít; Obi-Wan Kenobi, a jóságos, bölcs, öreg remete pedig önfeláldozásával, mártírként már-már biblikus jelleget ölt, s jó szellemként lebegve állandóan tanácsokkal segíti Luke-ot. (Ezen a téren az egyetlen „elhajlás" a cinikus fenegyerek, Han Solo figurája – de a Csillagok háborúja legvégén, amikor Luke felelõsségre vonja önzése miatt, elõször megszeppent gyerekként kiáltja Luke után a Jedik híres jókívánságát, végül õ is gyorsan megtér a jók oldalára.)

A Baljós árnyakban már a bevezetõ szövegbõl kiderül, hogy itt összetettebb világról van szó: nem a Jó és Rossz, hanem egy, bár demokratikus, mégis korrupt, széthúzó köztársasági szenátus áll szemben a kereskedõk kapzsi és ostoba, de igazából ártatlan szövetségével. A konfrontáció okát ugyanis a demokrácia mûködésképtelenségében kereshetjük: a kereskedõk egy igazságtalan adótörvény kivetése miatt, kétségbeesettségükben vesznek blokád alá egy ártatlan bolygót. Kapzsiságuk, szûk látókörük miatt képtelenek belátni, hogy a vesztükbe rohannak, amikor elfogadják a Sith lovag, Darth Sidious segítségét (aki ebben a részben még nem az a szadista diktátor, amilyenné majd az ötödik részben válik: ravasz és ügyes öregember, aki kihasználja felkínálkozó lehetõségeket – ez Terry Brooks regényébõl világosan kiderül).

A Jedik szerepe sem egyértelmû ebben a politikai harcban: a két fõszereplõ nem elhivatottságból, hanem egy egyszerûnek tûnõ rutinküldetés révén, véletlenül keveredik bele a harcokba. „Rendjük" inkább egy feltûnõen nagy hatalommal és mágikus képességekkel rendelkezõ szektára, nem pedig jóságos bölcsek tanácsára hasonlít.

A szereplõk is összetettebb jellemek. A segítõkész és kicsit minden-lében kanál Qui-Gon állandóan konfliktusba kerül rendjével, és tanítványával, a „trainspottingos" Ewan McGregor által alakított Obi-Wan-nal, aki arisztokratikus rasszizmusával megveti az idõsebb Jedi által felkarolt „nevetséges életformákat". Messze vagyunk a Luke Skywalker-féle tisztaszívû fiatal hõsöktõl, és szinte rá sem ismerünk a Csillagok háborúja bölcs Obi-Wan-jára.

Tét a feketére

Ez az „erõfelállás" tehát a nem az egyszerû mesék jó-rossz konfrontációit idézi, hanem a fantasy szerepjátékok világát, ahol mindenki lehetõséget kap arra, hogy olyan jellemû karaktert alakítson ki, amilyenhez kedve támad – valódi tulajdonságaitól függetlenül. A papucsférj vagy a túlságosan is szüleinek alárendelt, jó gyermek végre kedvére kiélheti magát egy „kaotikus gonosz" elf mágus bõrében...

A számítógépes játékokban az utóbbi idõben különösen nagy kultusza támadt ennek a Doktor Jekyll/Mister Hyde-féle kedélyvilágnak: miután egy akció- vagy stratégiai játékot végig küzdöttünk a „jók" oldalán, leghõbb vágyunk, hogy a kipróbáljuk a másik oldalt is. A legelsõ ilyen program, a Dûne 2 óta szinte minden valós idejû háborús játékban lehetõséget kapunk erre: a legtöbbször már induláskor kiválaszthatjuk, melyik oldalon kívánunk harcolni.

A kompjuterjátékokhoz hasonló módon, a kilencvenes évek filmes mítoszainak már nem csak „jó", hanem „rossz" hõseit is kultusz övezi. Míg a hetvenes-nyolcvanas években a nagyra nõtt, kövér, fekete cserebogárra emlékeztetõ, hatalmas ereje ellenére is komótosan mozgó Darth Vaderrel képtelen lett volna az ép ízlésû Star Wars rajongó azonosulni, a Baljós árnyak dinamikus, „dizájnos", „rockeres" külsõvel megáldott negatív fõszereplõjét, Darth Mault egész biztos, hogy a Prodigy Firestarterjére beinduló fiatalok több százezrei fogják kultiválni – már most is Internetes home page-ek tömegeit szentelték csak neki.

Az erõviszonyok átalakultak. A jó és rossz harca mára már unalmas lett: ingerszegény világunkban egymás után – sõt néha egyszerre – szeretnénk kipróbálni mindkét oldalt. A rossz érdekes, eredeti, a jó pedig csak akkor izgalmas, ha már a rosszra is ráuntunk! Erre a filozófiára mi sem jobb példa, mint például a Bullfrog Dungeon Keeper címû stratégiai játéka: egy olyan kazamatarendszert építhetünk ki és irányíthatunk benne, amelyben a gonoszt alakítjuk, szörnyeknek parancsolunk és a hozzánk beáramló lovagokat, törpéket, tündéreket (a hagyományos fantasy sztorik klisészerû hõsei) halomra irthatjuk, vagy meg is kínozhatjuk. Ha az utóbbi sikeres lesz, a jólelkû hõsök átállnak a mi gonosz oldalunkra – így „pervertálva" õket már sokkal izgalmasabb irányításuk!

A Baljós árnyak végsõ, vérre menõ küzdelmében egyszerre azonosulunk mindkét oldallal és egyikkel sem. Ugyan elámulunk a két Jedi lovag vívótehetségén, átérezzük a tusa jelentõségét, de már nem a jó és a rossz örök harcát éljük át benne, hanem két egymással szemben álló kaszt „szakembereinek" párbaját. Az Erõ jó oldala mellett immár tényleg vonzó lett a sötét is – ne lepõdjünk meg, ha a moziban mellettünk ülõ a másik félnek szurkol...

Csillagok háborúja I. rész: Baljós árnyak (Star Wars I: Phantom Menace) - amerikai, 1999. Rendezte és írta: George Lucas. Kép: David Tattersall. Látvány: Gavin Bocquet. Zene: John Williams. Szereplõk: Liam Neeson (Qui-Gon), Ewan McGregor (Obi-Wan Kenobi), Natalie Portman (Amidala hercegnõ), Jake Lloyd (Annakin Skywalker). Gyártó: 20^th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 133 perc.