John és July az erdõben sétálva a Végtelen filmmel találkoznak. Még ma is elérhetõk, ha felül nem íródtak.

Az ezredvég nagy témája volt az a ma már alig értelmezhetõ kérdés, hogy mi jön a vég után? Hogyan is van az, amikor valaminek "vége van" (finito, ende) és eközben mégis folytatódik minden egyéb? Lehet, hogy épp az elejére kerültünk észrevétlen, vagyis lehetetlen a kérdésre a rendszeren belül válaszolni? Esetleg azonos lenne mégis eleje és vége, mint az Uroboros gyülekezet hirdeti? Ilyesmiket kérdeztek akkor az emberek, tényleg. Persze legalább a probléma megértésében segít, ha rövid utalást teszünk néhány forrásbázisra, ahol segítségként találhatunk olyan idõállapottereket és adatkörnyezetet, melyek az alábbi fogalmainkat vizualizálják (a megadott címek mellett mindig feltüntettem a legutolsó infókérés dátumát, hiszen, mint ismeretes, a címhivatal döntései miatt gyakran változnak a lokalizációs nevek). A XIX. században, a felejtés századában a végprobléma, mint sok egyéb, alig merül fel, s ha igen, pusztán felejtésgenerátorként ("Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!") -- nem véletlen, hogy a mozgókép elsõ standardjai is a század találmányai. Az imamalmokhoz (www.praymovie.nowhere, 2018.12.29.) hasonló, de képsorozatok gyors mozgatásával a meditációt lehetetlenné tevõ gépezetek még érthetõ módon körkörösen kapcsolt láncot alkottak, mígnem jellemzõen elfelejtve, hogy e kör megtörése épp a lényeget szünteti meg (újabban a bármikorabbahagyhatóság kategóriáját alkalmazzák erre az állapotra: www.barmikor.abba.com, 2018.02.29) a képsorokat hosszú celluloid szalagokra kezdték rögzíteni, s ezt egy projekciós (a szó akkor egyszerû fényvetítést jelentett) gépbe fûzve az egyik végén (sic!) pergetni kezdték, s így elértek a másik végére (sic!). Hosszú idõ telt el addig, míg kialakult a nemmegfordíthatóság szokása, vagyis az, hogy a szalagokat mindig ugyanott fûzték be (ettõl kezdve ezt hívták a film elejének, s a következõ században gyakran címmel is jelezték, sõt, a szalagra 0-ig csökkenõ decimális számokat exponáltak, s amikor a számoknak "vége" lett, ott volt a film "eleje" - vö. www.eleje.org, 2019.01.01). Ezt idõbeli, vagy lineáris szerkezetnek hívták a XX. század teoretikusai (www.teoria.teoria.gov, 2018 - közelebbi idõpont a titoktörvény miatt nem adható meg) akik egyébként szinte kizárólag az idõn kívül kívántak ténykedni: a huszadik századra jellemzõ hogy minden energiát az "elõtt" és "után" kutatásának szenteltek (www.hogarth.org, 2018.11.10). Nevetséges, de tény, hogy míg a századelõn a mûvészeti "avant-garde" -ról beszéltek, a századvégen "poszt-modernnek" nevezték gyakorlatilag ugyanazt, s csak épp arról nem volt szó soha, mi is van éppen akkor valójában. Ez az eleje-vége csapda (ahogy szellemesen egy fiatal költõ nevezte a minap) logikusan végzett képviselõivel, a vég létrehozásával és kivégzésével egyaránt vádolható századdal. Feltehetõleg az apokaliptika-elvonás tüneteivel terhes XX. század vége ezért válhatott a fent említett viták gyûjtõkorszakává, a szó szoros értelmében is (minek van még vége? -- kérdezték gyakran egymástól is az akkori felhasználók). S mi lesz utána: itt arra gondoltak persze, hogy mi lesz az a következõ, aminek szintén vége lehet. E kettõs kötésben lelhetõ fel a gyanús politikai alakzatok nagy részének magyarázata is, mely a világ jó részét camera obscura típusú (ahogy õk mondták: a feje tetejérõl a talpára állított) és reprezentációs típusú (korabeli kifejezéssel: képviseleti demokratikus) államokra osztotta hosszú idõre.

Jellegzetes és némileg azon új egyház hitét erõsíti, melybe a történészek tömörültek önvédelembõl, tekintve hogy az akadémiai diszciplínák felbomlása óta a XIX. századi trade union mozgalomnak megfelelõ egyházalapítás a tudósok utolsó, még legális lehetõsége a nyilvános website-ok üzemeltetésére (www.her.and.his.story.eccl, 2019.03.21), hogy azt a mûvet, mely a végproblémát átemelte a fent említett csapdahelyzetbõl kortárs szintre, tulajdonképpen két XX. századi filozófiai környezetbõl származó mondat inspirálta (Miért van egyáltalán valami és miért nem sokkal inkább semmi? illetve: Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell -- a szövegromlásért a szerzõ nem vállal felelõsséget).

A Végtelen film -- a tájékozott olvasó elõtt nyílván nem titok, hogy errõl beszélünk -- bemutatását jelentõs propagandakampány elõzte meg, s a mû, melyet méltán nevezhetünk a XXI. század talán elsõ paradigmatikus mûalkotásának, azzal hívta föl magára a bemutatón a figyelmet, hogy nagyon hosszú ideig nem kezdõdött el, mígnem a felhasználók sorra döbbentek rá: nem is fog. Mint a rendezõ közölte egyik utóbb készült interjúportálján, katartikus élmény volt követni, ahogy a jelenlévõk egyszerre csak észlelik a lényeget és hagyják el egymás után a nézõfülkéket. Az eseményt szinte a világ összes webkamerája közvetítette s a nagyobb városok egyes filmszínházai ma is évente legalább egyszer mûsorra tûzik a Végtelen filmet.

Kivételes tapasztalat megvizsgálni azon sorsvonalak alakulását, melyek e mûvel valaha is találkoztak, hiszen ennek nyomai gyakorlatilag eltüntethetetlenek a központi steganografikus nyilvántartóból, s ez nem csak a produceri ügyesség, hanem a képkontroll szabvány miatt van így, melyet a rendezõ használt a "nem kép" egyértelmû definiálásakor. E sorsvonalakat majd egy évtizeden át automatikusan generálta egy régi gopherszimuláció (www.destiny.graph.szondi.hu, 2017. 11.7) is, melyet máig sikertelenül próbálnak pótolni, jelen összehasonlításhoz viszont akármelyik meglévõ sorskeresõ alkalmas (www.sors.matrix.dev, www.chiromantie.com, www.delineator.uni, mindhárom 2018.12.31). Ami az elsõ pillantásra látszik: a képfolyamatot szokatlan módon töri meg minden esetben ugyanaz az elem, a nemképet generáló intervallum szerkesztõ, ez az ügyes, idõvisszacsatoláson alapuló eszköz, mely a nézés aktusa által keletkezõ feszültségenergiát használja a képáram modulálására (gyakorlatilag zárlat keletkezik) mindaddig, amíg a nézés fennáll. Meglepõ a hasonlóság az ily módon keletkezett képkiesések között, ennek jelentõségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Mióta az egyéni infócsomagokról való lemondás jogát szabályozták, nehezebb persze minden sorsmátrixhoz hozzáférni, de példaként talán egy is elég. Egy fiatal pár, John és July, szinte még gyerekek, egy erdõben sétálva találkoztak egy idõs hölgy színes házikójában a Végtelen filmmel, mégpedig sajátos installálásban: vendéglátójuk egy kemence formájú terminált használt prezentációs nézõfülkeként. A döntõ ponton, mikor az intervallum szerkesztõ a képfolyamba belépett, pillanatok alatt megcserélõdött a nézõi és a prezentátori szerep, s ez által mindnyájan egy archetipikus történet reprezentációivá változtak át az eseményeket a világhálón figyelõk nagy örömére. Még ma is elérhetõk, ha felül nem íródtak. (www.jancsi.juliska.net, 2019.04.01).

Az infótörvény és a címhivatal, a posztinformációs társadalom két alapvetõ szabályozója, a publikus, hozzáférhetõ információforrások számát és elérhetõségét adják meg. Archaizáló nevüket nosztalgikus okokból a nyelvõrök -- e kicsiny, de annál látogatottabb szerver -- nyomására kapták. Az elõzõ kötött, vagyis nem lehet nagyobb mint a potenciális felhasználók -- a mindenkori civil lakosság, tehát a közalkalmazottak kivételével a teljes populáció -- egyedeinek száma, míg utóbbi az elnevezés szabadsága jegyében biztosítja az egyenlõ esélyeket a felhasználókért folytatott versenyben. Az elsõként említett szabályozó, az infótörvény (vagy titoktörvény) kimondja, hogy az információ mindig titkos, hacsak mindenki elõtt nem ismert, s ennek következményeként senkinek nincs joga lemondani a neki eljuttatott infócsomagokról, hiszen épp ez a módja az információ felszabadításának. E látszólag célszerûtlen törvény (gondoljunk csak vissza olvasmányélményeinkre: gyakori párbeszéd -- Hallottad? -- Nem. --, s ha a kérdezõ elmondja, máris törvényt sért) valójában az egyetlen lehetséges szabályozó a nyilvános és privát terek információs szokásainak rendezett szétválasztására, ugyanis biztosítja, hogy az infóáramlás egyirányú legyen. Minden nyilvános-privát irány (új infócsomag széria) legális, mivel eleget tesz az ismertség feltételeinek, és fordítva, minden privát-nyilvános törvénysértõ. Sokan támadják titokban e szabályozást, de egyelõre nem került nyilvánosságra megfelelõ alternatíva, s míg a törvényt betartják, nem is kerülhet. Elfogadott alapja e törvénynek, hogy minden hálózaton lévõ információt mindenki számára ismertnek vesz, és hogy semmi sem válhat publikussá a bejegyzett szerverektõl függetlenül (utóbbira egyébként gyakorlati lehetõség sincs, hiszen a téridõ számunkra ismerhetõ, érzéki tartománya teljesen lefedetté vált.)

A címhivatal felállításáról és mûködésérõl szóló rendelet érdekessége, hogy (s ezt sokan nem tudják) az elõzõ századra nyúlik vissza eredete. A 20 éven át tartó per után, a name.space végsõ, precedensértékû jogi gyõzelme következtében vált szükségessé a címhivatal létrehozása. A nagysebességû robotkeresõ hálózat, mely az egyenlõ névjog betartásán õrködik, biztosítja, hogy az egyedi nevek ne válhassanak egyes szerverek kiváltságszámba menõ, kizárólagos birtokává, hanem ésszerû rotációban (melyet egy véletlengenerátor szabályoz) idõszakonként cserélõdjenek. Ez látszólag nehezíti, valójában azonban sokkal átláthatóbbá teszi a fogyasztást, mivel a közvetlen címszerûségeket lényegében kikapcsolja a felhasználói tudatból, s az adattereket szabadon bejárható tartományokká alakítva egyszerûsíti a napi két óra virtuális köznézési idõ teljesítését minden polgár számára. (A címszerûségekkel ma már csak a filológiai jelentések szerzõi foglalkoznak, mint jelen dolgozat írója is.)

A harmadik állandó felfedezése óta -- az elnevezés eredete rejtély -- egyébként a fenti helyzettel kapcsolatos kezdeti viták elcsendesedtek, mivel ez az információs állandó váratlan bizonyítékot nyújtott a mesterségesnek vélt eljárás helyességére. Az állandó a létezõ információk eredõ sebességvektorának és a megszerezhetõ valamint a szükségtelen információk hányadosának szorzata, a fénysebességnél valamivel nagyobb mennyiség. A letöltés, az infóvezeték s más, korábban közkeletû mûveletek és eszközök ezáltal szinte feleslegessé váltak, hiszen az új állandó lehetõvé tette a közvetlen információtranszfer korábban elképzelhetetlen formáit.

Az évezred elején rengeteg pénzt öltek a lakások (csatornázáshoz és villanyvezeték építéshez hasonló) kommunikációs behuzalozásához, majd rádöbbentek, hogy az emberek az eszközöket mindig ott kívánják használni, ahol éppen vannak. Ezért nyilvános terminálokat, mai nevükön infókutakat fejlesztettek ki, melyek közül különösen nagy népszerûségnek örvendenek azok a (DVD technológia továbbfejlesztésébõl kialakult) MultImage készülékek, melyekbe a nagyobb forgalmú infópontokon egyszerre 10-15 filmnek vagy videóösszeállításnak megfelelõ képáram vagy infócsomag tölthetõ le, teljes szerkesztõkészlettel és idõszabályozóval, ami a kívánságnak megfelelõ hosszban és sztorifordulatokkal játssza le, akár lineárisan is, tehát interaktivitás nélkül az adatokat. A berendezés elõzménye a rövid életû filmtelefon volt, melyen adott számon lekérhetõ mozikat érhetett el bárki, aki megvásárolta a szükséges kis készüléket. Talán érdemes utalni rá, hogy hangban már az elõzõ ezred végén, videóminõségben elegendõ szerver és automata kihelyezésével csak a tízes évekre vált elterjedtté e technika (ekkor volt divatos a hálózatról vett élõ kameraképek és mozgó konzervanyagok DJ szerû mixelése nagyobb összejöveteleken), hogy azután néhány év alatt el is tûnjön.

Mivel mindig több kamerakép van, mint nézõ, a kötelezõ jelleggel kihelyezett, nyilvános kamerák képeibõl naponta fél órás összefoglalók készülnek. Ezeket a köznézõk állítják össze és küldik a többi közalkalmazott infócsomagjába. A posztinformációs társadalomnak azért van szüksége e közalkalmazotti rétegre, hogy a képviseleti információkontroll gyakorlása közvetlen, adáskész, a világhír-ügynökségek számára is forrásul szolgáló adatcsomagokként legyen kapható. Mióta a könyv, hang, álló és mozgókép azonos papírvékony hordozón, papírzsebkendõhöz hasonló kiszerelésben, töltõvel együtt kapható -- a kihajtogatható vászonképernyõ (vizuális terülj, terülj, asztalkám) falra is akasztható, földre is teríthetõ, sõt látványos burkolóanyag nagyobb építkezéseken -- e populáris médium egyetlen alternatíváját ezek a frissen editált, a péksüteményekkel együtt terjesztett anyagok képezik ünnepnapokon és hétvégeken.

Otto Rössler, a 2002. év fizikai Nobel-díjasa egyik írása -- pontosabban a szöveg félreértése -- nyomán kifejlesztett személyi interfész az alapja annak az elterjedt technológiának, mely már számol a harmadik állandóval, és anyagában, formájában, használati funkciójában egyaránt instabil, lényegében a felhasználó által "gyártott" terméket vezetett be a piacra igen nagy sikerrel, hiszen sem a forgalmazásra, sem a terjesztésre nem kellett gondot fordítani: a felhasználói igény hozza ugyanis létre amint felismeri, hogy ez nélkülözhetetlen saját kommunikációs kötelezettségei teljesítése érdekében. A félreértés egyébként majdnem csõdbe juttatta az egyik legnagyobb szabású és globálisan finanszírozott katonai projektet, mely épp e csõd elkerülése érdekében fordult a nyilvánosság fegyveréhez, vélhetõen sikerrel. Piacra dobtak ugyanis egy, a személyi interfésszel konkuráló eszközt, az Omnivisiont, ami egyszerû másolata annak a mindaddig illegális találmánynak, ha formájában és nevében el is tér tõle, mely a személyi interfészhez hasonlóan a látás egyediségét kívánta megteremteni (a köznyelv enigmablokknak nevezi). Energiáit a mûködéshez a test bioáramaiból veszi, míg a hálózati megjelenítést az egyéni szemmozgás szabályozza. A személyi interfész, az Omnivision valamint az Enigmablokkoló (használjuk itt az elterjedtebb nevet mi is) közötti különbség megértését segíti két új tudományos diszciplína, melyek végsõ soron létüket is ezen új eszközöknek köszönheti. Az endofizikából kifejlõdõ szimulációs analogetika bármely egyén aktivitásának megfelelõ, lehetséges világtörvények kutatásával, míg a statisztikus képanalízis az adott intervallumon belül képzõdõ látványmomentumok összehasonlító elemzésével foglalkozik. A személyi interfész tehát legpontosabban talán mint az a vágy írható le, mely az én nézõpontjához transzformálja a szenzuális környezet (az információs univerzum) megjelenítését, s valójában -- a másik kettõvel ellentétben -- látható "eszközként" soha nem jelenik meg. A másik két eszköz megjelenésére sem alakult ki szabvány (még az Omnivisiont is legalább harminc formában dobták piacra, melyek között bukósisak, nyalóka, törlõkendõ és folyadékban oldódó granulátum egyaránt megtalálható), de közös bennük -- ez mindkettõ lelke -- a beépített látásváltó automata. Míg az enigmablokknál a színrõl színre való látás elérése érdekében a deduktív logikai áramkör mintájára kapcsolták a szerkezethez, az Omnivisionnál ez a kapcsolódás induktív, amelybõl látszatra alapvetõ eltérések következnének, valójában a különbség annyi, mintha az eseményhorizonton adott jelenségvilágról és derivátumáról volna szó, már ha ez a leírás egyáltalán bármit is jelent.

A katonai kutatás lényege egyébként az volt, hogy a látás által, a nyitott szem stratégia segítségével programozzanak be bármely élõ szervezetbe bármely kívánt viselkedést, míg az alternatív környezetben kifejlesztett, egy évtizeden át tiltott, majd mégis engedélyezett eszköz döntõ eleme, hogy visszaadja a közvetlen látvány élményét, vagyis automatikusan kiiktat mindent az ingermezõbõl, amivel kapcsolatosan a használó bármiféle korábbi ismerettel, ítélettel vagy elõítélettel rendelkezik, mely rögzült vizuális kódként vált ki benne ingereket. Épp ezért szinte mindenki más módon lát, ha képmentes környezetben használja, s egyre azonosabb a jelenség, ha a felhasználók valamely közös képnézési aktuson vesznek részt, például az euroatlanti szabványoknak megfelelõ napi három elõírt szabadidõfélórán (közülük az egyik a munkahelyi ebédszünetet helyettesíti; elhagyása azért vált szükségessé a tízes évektõl, mert kimutatták, hogy a déli napsugárzás hatása táplálkozás közben negatív).

A fejlesztés további sorsáról semmiféle hír nem szól, bár terjed egy legenda, melynek persze a szervereken nincs nyoma, a kutatásvezetõ parancsnok elsõ szaváról, amit állítólag közvetlenül személyes interfésze mûködésbe lépése után mondott: Abbahagyni!