Mint alant látható, 2019-ben a magyar tévék filmmûsorának merõben újtípusú élményeit merõben újtípusú szerzõk köszöntik a Filmvilág hasábjain.

Spiró György

Manapság, amikor a kereskedelmi tévék bandái rég felosztották az országot, és a közszolgálati adást csak egy monori kábelcsatornán, illegálisan lehet fogni, a beállott egyetemes hülyeség már fokozhatatlannak látszik. De az élet él, mert élni akar, persze ellenkezõ elõjellel, mint a száz éve halott költõ gondolta (segítek, marhák: Ady E.), és az otthoni nagyképernyõs vályúkba most egészen valószerûtlen moslékot kaptunk. Csodálom, hogy nem ez a "mû" (Three Little Pigs) kapta az idei Oscar-díjat: megítélésem szerint a többi baromság nem is mérhetõ hozzá. A cselekményt, a rendezõi koncepciót mellõzhetjük (a film is ezt teszi), s csak arra gondolhatunk, talán van abban valami jó is, hogy ez korunk mûsorkínálata: hátha hozzá képest még olvasni is inkább kívánnak (persze a könyvkiadás tönkre van téve) az emberek (persze õk is tönkre vannak téve) a jövõben (na ez van a leginkább tönkre téve).

Akad azért valami, ami a megszokott színvonaltól fölfelé tér el, és ez a szinkron. A reklámtöltelékké darált szakma -- amelyet valaha úgy hívtak: magyar színészet -- sokat tanulhatna a három honi kismalactól. Valódi orgánummal, megfelelõ szótag-hangsúlyokkal és tökéletes mondatlejtéssel röfögik alá a magyar szöveget. Kell is ez annak a sok disznónak, aki lusta és analfabéta feliratos filmet böngészni.

Kovács András Bálint

Vegyünk két, egymással ellenséges nõt és egy velük egyszerre hentergõ palit, aki igazságot tesz köztük: õ a mérleg nyelve. Röviden ez a kijevi pornóadó új, szupererotikus sorozatának rezüméje. Az most más kérdés, hogy az egész el van lopva Tarr Béla 2011-es rövidfilmjébõl, a Gilgames-eposzból, de meg is van fejelve a nemzeti identitás-keresés fellatív motivációjával, minthogy az ukrán ekrán még a szex-mûfajban sem tagadhatja meg nacionalista önmagát. (Ezt még majd kifejtjük.) A film(?) fõhõse, Hüvely Matyi, aki bármely kicsiny résben gyönyört tud fakasztani (orr-gazmus), szintén untig ismerõs lehet: egy ugyanilyen mukit sugároz hosszú ideje a núbiai RTL, amit ma már kézi vezérléssel lehet fogni. (Ez sem az a liberális adó, még majd kifejtjük.)

Ami a film(?) esztétikai modulációit illeti, kár, hogy még az egyébként ügyesen nyitva hagyott vég, amikor az egyik nõhöz fahrttal közelítünk, Kusturica-szerûen öntömjénezõ, édes-bús nóták hangkulisszájával zajlik. De hát az alkotók(?) legalább hûek maradnak az egész narodnyik maszlaghoz. (Mint már kifejtettük.)

György Péter

Itt, e hasábokon A mosópor-reklámok káros szellemi pollen-hatása a posztindusztriális vizuál-kultúra szenvedõ alanyaira címû vallomásos esszémnek kellene következnie, de korrektúrában elolvasván kedves kollégám, bajtársam, felebarátom, KAB förmedvényét, véleménykülönbséget kell bejelentenem. Mert ha tetszik, ha nem, KAB a szexuális szokások metaforikus reprezentációnak leképezésekor megint csak (istenem, hanyadszor?) a hímsovinizmus hínárjába gabalyodik. Persze észre sem veszi. Vegyük sorra.

A férfi fõszereplõ nevét persze rögzíti (ráadásul nagy kezdõbetûkkel), a nõk személyiség-szignifikációjára viszont ügyet sem vet, azok névtelen páriák, anonim befogadó állomások csupán, a domináns nem rabszolgoid alávetettjei. Aztán. A nõi orrot -- a 2016-os brüsszeli karta idevonatkozó ajánlásai szerint -- tilos az erotikus ábrázolás szférájába vonni, még 23h után is. Az ukránoknak egyébként, akik most a NATO soros elnökét adják, ezt igazán illenék betartani -- egy pesti esztétától effajta figyelem aligha várható el. Végül. Nem ártana, ha KAB elolvasná Patty N'Gomes, tanzániai szakíró jövõ héten megjelenõ tanulmányát (Macho in the Pop), hátha végre elundorodik tarthatatlan eszméitõl.

Szilágyi Ákos

Amikor a Szovjetunió örök jobblétre szenderült, elõkerültek a dobozba zárt filmek, vagyis a halott szeme nem zárult le, ellenkezõleg (kinoglaz). Sokáig azt hihettük, a dobozoktól végleg elbúcsúzhattunk, mígnem az idén a Filmbiznisz címû odesszai hetilap tulajdonos-fõszerkesztõje, Ivan Aronovics Groznij (egyébként Lebegy elnök sógora) rendkívüli bejelentést tett (Filmbiznisz, 2019/5): immár vetíthetõ Kira Muratova 1999-es filmje Diana hercegnõrõl. A húsz esztendõnyi szilenciumot egy angol-orosz kulturális egyezmény titkos záradéka mondta ki annak idején, tekintettel a Windsor-ház és a brit alattvalók érzékenységére.

A moszkvai tévékben azóta többször is adásba került mû Muratova legletisztultabb munkája. Az õ hercegnõje voltaképp hisztériás liba, privátszörny, aki a médiában zseniálisan játssza minden prolik elfogódott védõszentjét, a felvevõgépek háta mögött azonban kétségbeesésbe kergeti környezetét. A hercegnõt férfiszínész játssza, Arnold Tegzesvili, aki korábban Sztálin-alakításairól lett ismert. Noha Muratova mindig megkapta a magáét a nõszövetségi kritikusoktól ('pizdantki' -- a magyar fordítástól tekintsen most el a nyájas olvasó), a rendezõnõ korántsem egyoldalúan elfogult hõsnõjével szemben: ugyanolyan mély humánummal köp a férfiakra is.

Károlyt sem kíméli. Amikor Diana revolvert fog rá a túlbarnult kétszersültek miatt, a herceg szánalmasan könyörög neki, hogy ügyeljen a kéztartásra. Amikor pedig Károly részt kérne a nejét övezõ össznépi elragadtatásból, Diana egy pakisztáni lovaspólóedzõvel (vendégsztár George Clooney) folytatott liezonjának dokumentumait elõtárva kergeti önkéntes számûzetésbe.

Kétségtelen, hogy Muratova még ma is botrányt kavar, ám az is bizonyos, hogy a Diana-filmek hosszú sorában az õ mûvéé a babér. Emlékezzünk James Ivory Félix-díjjal körülajnározott vállalkozására (Udvarház a palotában, Emma Thompsonnal és Anthony Hopkinssal), Spike Lee buffó-misztériumára (amelyben Diana egy néger egyenjogi harcos zabigyereke), és persze a legnagyobb világsikerre, a Walt Disney-változatra (Hamupipõke II.), amelyben Dianának a házaséletben is csak a mókusok és gerlék nyújtanak támaszt... Ezekhez a pisla fényekhez képest az orosz kultúra még mindig hosszabb árnyékot vet.