Mi lett volna a senyvedõ magyar filmmel, ha 2005-ben nem üt be a Nagy Megtorpanás, nem omlik össze a digitális forradalom és a globalizáció? A balsors megsegített.

- Sz. Á.: Idestova húsz év telt el azóta, hogy utoljára ültünk le így beszélgetni Lengyel Lászlóval. Akkor, 1999-ben a 2000 tízéves évfordulója kapcsán, most az új Filmvilág születésének negyvenedik évfordulója alkalmából.

- L. L.: Úgy látszik, mi már csak évfordulókon beszélgetünk…

- Sz. Á.: Ha jól emlékszem, de ha tévedek, igazíts ki, az ezredfordulón még úgy festett, hogy a távközlési forradalomnak és a pénz globális forradalmának köszönhetõen egy csodálatosan és félelmetesen új világ küszöbén állunk. Senki nem látta elõre…

- L. L.: …még a legnagyobb huhogók sem…

- Sz. Á.: …igen, még mi sem, a Nagy Megtorpanás évét, a fejlett világot úgyszólván letaglózó és évtizedekre visszavetõ Big Banget, 2005 vészterhes nyarát, amikor ezek a globális távlatok és technológiai csodák egyszeriben semmivé foszlottak, és mindazok a tendenciák, amiket húsz évvel ezelõtt ha nem is jósoltunk meg, de úgyszólván éltünk már, visszájukra fordultak: globalizáció helyett deglobalizáció következett („Vissza a nemzetállamokba!") kompjuterizáció helyett dekompjuterizáció („Vissza a papírhoz és az írógéphez!"), urbanizáció helyett dezurbanizáció („Kifelé a városokból!"), a növekvõ szabadidõ és az otthon végezhetõ szellemi munkák terjedése helyett pedig újra a gürizés látástól-vakulásig a gyárakban és a földeken.

- L. L.: Vagyis devolúció…

- Sz. Á.: Igen, visszafejlõdés, bár a vélemények megoszlanak arról, nem nyertünk-e ezzel többet, mint amit vesztettünk volna a fejlõdésben maradással.

- L. L.: Például mennyivel tisztább ma a levegõ...

- Sz. Á.: Mi, a legöregebb nemzedék tagjai, ma kicsit úgy érezhetjük, mintha saját gyermekkorunkba zuhantunk volna vissza. Nemzedéki utolsókból lettünk újra elsõk, holott lassacskán már a sírban lenne a helyünk. Node nem temetni jöttem, beszélgetni.

- L. L.: Visszaállt a régi nemzedéki hierarchia - öregek felül, fiatalok alul -, felértékelõdött az "öregek" tudása, a "tegnapi" tudás. Sok mindent már csak tõlünk lehet megtudni, megtanulni…

- Sz. Á.: Maradjunk a mozifilmnél, a „nagy túlélõk" egyikénél, amelyet húsz évvel ezelõtt már eltemettek egyszer. Ki gondolta volna, hogy a 2004-ben félreértésbõl kirobbant négy és fél perces csillagháború nyomán a mûholdak sorban lepotyognak az égbõl és megszûnik a kábeltévézés, a Szilikon-völgyet ért geológiai katasztrófa nyomán pedig leáll a chipkészítés, s az egész távközlési iparral együtt elsorvad a kompjutergyártás, sõt, a televíziók tömeggyártása is megszûnik. Hovatovább egy vacak VHS-kazettát is, amibõl pedig mi, öregebbek még õrzünk pár darabot odahaza, a padláson, legfeljebb a budapesti VR-múzeumban lehet megnézni, ha épp nem javítják a féltve õrzött két projektor egyikét. A filmmûvészek örömére elõbb a képernyõk virtuális valósága foszlott szét, a digitális képcsinálás lehetetlenült el, majd a színes nyersanyag gyártása is leállt - visszatértünk a fekete-fehér filmhez. De rövidesen talán a Nagy Hangos is elnémul, s jöhetnek megint a régi, jó némafilmek, azokban a büdös kis kültelki mozikban – ki emlékszik ma már a multiplexekre? -, ahol megint perecet árulnak, és artista-mutatványokkal töltik ki a híradó és a nagyfilm közötti szünetet. Az idei budapesti filmfesztiválon láthattunk is már a fekete-fehér filmek között néhány némafilmet, értelemszerûen a legfiatalabb rendezõnemzedék munkáit. A pénzhiány és a technikai eszközök megfogyatkozása a filmmûvészetet is csodákra sarkallja. Nemrég meg is alakult az Új Néma Filmstúdió. Egyszóval a globális Hollywood a múlté, nem is tudom, mikor láttam utoljára amerikai filmet a mozikban. A nemzeti, sõt, etnikai filmgyártások viszont virágoznak, a kultuszminisztériumok elemükben vannak. Beköszöntött a mûvészfilm új virágkora, a neopolgári kis- és nagyrealizmus jegyében. Te, aki az idei filmszemle zsûrijének elnök-vezérigazgatója voltál, hogy látod: tudja-e tartani a legújabb magyar film azt az élenjáró szerepet, amit a széttagolódó-szétesõ Európa filmmûvészetében a 2010-es évekre kivívott magának?

- L. L.: Igen, tudja tartani, mert a helyzet változatlanul tarthatatlan. Mármint Európában, ha Európáról a régi értelemben egyáltalán beszélhetünk még. Magyarország ugyanis nyilvánvalóan kilóg a sorból: nem torpant meg. Nem azt mondom, hogy megy elõre mint a tank - isten õrizz! -, csak azt, hogy megállt és áll magában, szilárdan és eltökélten.

- Sz. Á.: Nem akarok szavakon lovagolni, de "leállni" és "megállni" - csakugyan kettõ.

- L. L.: Az egyik dolog, amit itt rögtön le kell szögeznünk, s ami elégedettséggel tölthet el, hogy Magyarország egyben maradt és hovatovább Európa legnagyobb nemzetállama. A másik az, ami ezt lehetõvé tette: az eltelt húsz évben érvényesülõ történeti folyamatosság. Ez a politikai vezetés, élén Orbán Viktorral, aki még a múlt század nyolcvanas éveiben...

- Sz. Á.: Kilencvenes...

- L. L.: ...úgy van, kilencvenes éveiben került az ország élére, egyszerûen nem hajlandó és nem képes megtorpanni. A magyar társadalomfejlõdés nagy pozitívuma abban állott, hogy jóval a Nagy Megtorpanás elõtt, mintegy elébe vágva az általános tendenciának, már az ezredfordulón megtorpant. Ebben tehát sikerült élre törnie és megelõznie a világot. Olyan élenjáró tapasztalatokat szerezhettünk megtorpanásban, hogy a befékezés idõszakában, amikor Európa szinte hanyatt vágódott, a magyar gazdaság nemcsak talpon maradt, de járt tovább, ha egyhelyben is. Ne feledjük, a zérónövekedés ma elérhetetlen álom a zuhanó nemzetgazdaságok többsége számára, mi viszont két évtizede már ezen a növekedési pályán vagyunk. Így tudta megóvni magát az ország azoktól az anarchikus jelenségektõl, amelyek Európa más részein elszabadultak, így lett mára - mondjuk ki - Európa legirigyeltebb népe a magyar. Míg a nagy európai országok többsége visszaesett és szétesett, Magyarország ma is ott tart, ahol még tegnap, sõt, tegnapelõtt. És - ami legalább ilyen fontos - egyben maradt. Magyar maradt és polgár, ha úgy tetszik. Bizonyos értelemben ma a legkonzervatívabb ország, a béke szigete. Különösen azóta, hogy állam és egyház újraegyesültek, megint egyszer utat mutatva Európának. A magyar film világhírét végsõ soron ez az egység, ez a történelmi folytonosság, ez a nyugodt erõ szavatolja. Páratlan módon egy több mint száz esztendõs trend folytatódott itt: Ferenc József császár és király, Horthy Miklós kormányzó, Kádár János pártfõtitkár sok évtizedes uralmi korszakai után az Orbán-korszak következett, vagyis a "békebeli béke", a "neobarokk", a "legvidámabb barakk" után a "polgárbarokk" szintetikus nemzeti korszaka. S ennek negyedszázada immár. Tulajdonképpen igazat kell adnunk új kultuszminiszterünknek, aki a filmszemle záróünnepségén, a Parlamentben, ahová a filmszemle ebben az évben költözött át a Corvin moziból, azt mondta, hogy Magyarország talán az egyetlen ország, amely a régi Európából még megmaradt.

- Sz. Á.: Föl is ajánlotta, hogy a pénzügyileg "kivérzett" Cannes helyett a filmfesztivált mostantól a biztonságos és vendégszeretõ Kalocsán rendezzék meg a magyar állam költségére .

- L. L.: Úgy van, s ilyen értelemben ma végsõ soron az a kérdés, fölvegyük-e és milyen sorrendben vegyük föl magunkba Európa számban és lélekben megfogyatkozott nemzeteit. Bár idõpontot erre egyelõre nem hajlandó mondani a magyar kormány, egyébként helyesen...

Felfedezett õsök árnyai

- Sz. Á.: Mióta a magyar filmgyártás miniszterelnöki hatáskörbe került, egyszersmind tehát kikerült a pénz, a põre anyagi érdek, a bankok diktátuma alól, a magyar film visszanyerte régi dicsõségét, ha lenne még Európa, azt mondtam volna, európai hírét, dehát nincsen. A legutolsó cannes-i fesztiválon, amely pénz híján, mint ismeretes, nagyon nyögvenyelõsen jött össze már, az Aranypálmát megint egy magyar rendezõ vitte el Szegénylegények címû filmjével, amely tulajdonképpen parafrázis, a ma már klasszikusnak számító eredeti újravágása és a részek újszerû összeillesztése...

- L. L.: Például a híres jancsói hosszú snittek felszabdalása, ami pergõvé, vibrálóvá teszi a film nyelvét... Igen, valóban kitûnõ film, s egyre több olyan régi filmmel találkozunk, amely a vágóasztalon születik ma újjá. Itt megint azt látjuk, hogyan szült új filmmûfajokat a megtorpanás leülepedett évtizedes tapasztalata, hogyan szabadította föl szellemileg az alkotókat az eredendõen anyagi kényszer, hogy ugyanis se pénz, se technika nincs már filmeket csinálni. Ez a szellemi fölszabadulás végeredményben a hagyományokhoz való visszatéréssel, az õsök felfedezésével és kultuszával volt egyenlõ. Az elveszett magyar õsfilm keresése vagy a kortárs filmstílussal - a Nagy Stílussal - kapcsolatban leggyakrabban felbukkanó jelzõk - "õseredeti" és "hódolatteljes" - jól mutatják, mirõl is van itt szó. Nem meglepõ tehát, hogy a magyar film három fõ iránya ma egy dologban teljesen egységes: õsi hagyományokat folytat és õriz. Az egyik nagy irányzat a mikrorealista történelmi film, mely polgári nézõpontból aktualizálja a nagy történelmi tablóképeket. Az apák és yuppik nemzedéke egyaránt mûveli. Legkiemelkedõbb darabja a szemlén A hon-foglalók volt, amely elejétõl végéig egyetlen lakásban játszódik és hét nagycsalád üres lakásokba való önkényes beköltözésének - "hon-foglalásának" - szép történetét beszéli el, félreérthetetlenül utalva a nemzetcsalád alapító mítoszára, s így a hon és az otthon polgári egységére is. Az új, fekete-fehér történelmi film - egyébként nemcsak nálunk, hanem Ázsiában és Amerikában is - a nagy nemzeti mítoszok, történelmi események familiarizálásával, privatizálásával, lekicsinyítésével hozott mindenekelõtt újat. A történelmi film - hagyományait tekintve - némileg a szórakoztatás érdekében is forog. Õsei között megtalálhatjuk a kosztümös történelmi film múlt századi irányzatait - a Ben Hurtól a Jégmezõk lovagjáig és a Föltámadott a tengertõl a Kõszívû ember fiaiig. Nem meglepõ módon különösen a keleti filmmûvészet, az uráli õsfilm - a szamojéd mozi - hatása érzõdik erõsen a mai magyar filmen.

- Sz. Á.: Keletrõl jön a film...

- L. L.: Különösen az orosz film. Mióta Oroszország kisállamok sokaságára esett szét és persze egyik orosz kisállam sem akar elmaradni a másiktól, elárasztották a világot az orosz filmek: a rjazanyi orosz film, az obi-ugor orosz film, a már említett uráli orosz film és sorolhatnám még... A másik hagyománykövetõ irányzat a magyar filmgyártásban a harmincas évekre megy vissza. Ez a fehértelefonos közönségfilm típusa, amelynek klasszikus õsét a 30-as években kell keresnünk, olyan filmekben mint a Hyppolit, a lakáj, amelyeken a polgár nemcsak szórakozott, de épült, nevelõdött is. Még polgárabbá, még öntudatosabbá lett. „Minden mûvészet közül számunkra legfontosabb a polgári szórakoztató film" - mondotta a filmmûvészek XVI. országos kongresszusán a pártelnök-miniszterelnök. A harmadik markáns irányt a magyar filmben azok a sátáni szomorúságú, tangótempóban elõadott filmek alkotják, amelyeknek õsmodellje még a múlt század 80-as éveiben született meg, s amelyekben a polgári elem negatívan, mintegy "á rebours" van jelen, pontosabban szólva, egész egyszerûen hiányzik. Sötét tónusú, komor, fekete, kicsit alvilági megvilágítások, infernális színterek, arcok, mozgások, minden csupa sár, lucsok, omlás és potyogás, állandóan esik az esõ. Nem jó világ ez. Valami a korai Ingmar Bergmanból és a kései Andrej Tarkovszkijból. Nem jó nézni ezeket a filmeket, de éppen ebben áll átnevelõ hatásuk. Hiszen a végletesen lehangoló képek felhangolnak a valóság - a "polgári próza" - elfogadására. Ebbõl a vonulatból talán a filmkritikusok díját elnyert Itt élned, halnod kell!-t emelném ki, amely egy New York-i menekült magyarországi kálváriáját meséli el. Az egész film egy csatornában játszódik - rendesen meg is tûzdelték Wajda-allúziókkal -, de nem valamely város csatornájában, csata után, hanem egy bélcsatornában, amely a szüntelenül köldökét nézõ hõs elborult tekintete elõtt nyílik meg újra meg újra. Gyomorforgató. Jólesik utána egy zónapörkölt, kisfröccsel valamelyik sarki kiskocsmában. Úgy látom, ma ez a három irányzat küzd a magyar filmben, miután a negyedik, a társadalomkritikai irányzat, a politizáló film - a kormányzat kultúrpolitikai intencióinak is megfelelõen - teljesen felszívódott a heti mozifilmhíradóban...

- Sz. Á.: És mi van a kísérleti filmmel? A filmes avantgárddal, a polgárpukkasztással... Itt van mindjárt az Új Néma fiataljainak elõbb már említett mûhelye...

- L. L.: Igen, valóban volt néhány "újnémás" film a fesztiválon, fõleg Bódy egykori Amerikai anzikszának technikailag idegesítõen hibátlanná varázsolt változatára, a Normál anzikszra gondolok, de az az igazság, hogy ez az út mára járhatatlanná lett, mintegy zárójelbe tette a visszafejlõdés, amely leírhatatlan. Az európai végek filmgyártásából - egy breton filmbõl, egy wales-i filmbõl, egy padán filmbõl is - rég eltûntek ezek a naiv, sõt, gyermeteg kitörési kísérletek. Talán csak egy olyan filmnagyhatalom engedheti meg magának a hiábavaló kísérletezést, mint amilyen ma mi vagyunk. Mert itt vége van annak, hogy valaki valamiféle polgárpukkasztással próbálkozzon. A polgár nem hajlandó pukkadni, ezen túl vagyunk. Ez a polgári világ gyermekkorához tartozik. A meglett polgár nyugodtan ül, komoran végignézi az ilyen filmeket és soha többé be nem teszi a lábát olyan a moziba, ahol ne adj' isten ilyeneket adnak.

Andante barbaro

- Sz. Á.: A filmgyártás területén tehát kezd helyes mederbe terelõdni a Nagy Megtorpanás után szétzilálódott társadalmi tudat folyása. De mi lehet a szerepe ebben a folyamatban egy filmlapnak? Hogyan folytassa tovább?

- L. L.: A folyamatban legfontosabb a folyamatosság. Egy filmlap, amely képes volt negyven éven át fennmaradni, szükségképpen konzervatív. Kísérletezõ lapokkal nem lehet ennyi ideig fennmaradni. Márpedig egy tisztes, konzervatív lap, amely mindig is a polgári értékek mellett tette le a voksát, bizonyos értelemben maga a meder, amelybe a filmfolyamat terelõdik, s amelyet szerzõk és szerkesztõk terelnek. Úgy látom, a Filmvilág, mióta polgári korszakába lépett, hasznosan egészíti ki azokat az életforma-lapokat - lakáskultúrától szabás-varrásig, konyhamûvészettõl kutyatartásig - amelyek a sokgyerekes családokat, a derék családapát és családanyát célozzák meg egy televízió utáni korban. Úgyhogy a Filmvilág maradjon csak továbbra is szilárd meder...

- Sz. Á.: A Nagy Megtorpanás utáni korszakot televízió nélküli világnak is mondják. Tíz évvel ezelõtt egymás után dobták be a törülközõt a legnagyobb tévétársaságok, legutoljára a CNN szûnt meg, úgyhogy, még aki meg tudná is engedni magának azt a luxust, hogy készüléket vásároljon, mûsort a legritkább esetben találna benne. Érthetõ, ha a politika is átállt vagy visszaállt a televízió elõtti képcsinálás és propaganda nyelvére. Barátomtól hallom, hogy vezetõ politikusok imidzsmékerei nap mint nap ott dekkolnak a filmintézet vetítõtermében, és buzgón jegyzetelik a rég elfelejtett híradók fogásait. Egy képnélküli világban újra kell tanulni a propaganda régi, elfeledett nyelvét. Mert a filmhíradó a moziban egészen más nyelven beszélt, mint a tévéhíradó a képernyõn.

- L. L.: Igen. Elõször is nagyon erõsen hat az új képcsinálásra a 30-as évek dokumentarizmusának filmnyelve. Újra eleven az a sajátos vágástechnika, az állóképekbõl mozgóképekbe való átváltás, a politikai szereplõk és események mitologizálása, a jelentések szimbolikus kitágítása, a karok lendítése fent, a lábak lendítése lent, a vezér alulról, a tömegek felülrõl, egyszóval mindaz, ami Eisensteintõl, Vertovtól, Riefenstahltól és Ruttmanntól megtanulható és átvehetõ volt. Van egy visszatalálás a képek ideologikus szimbolikájához, amit már teljesen elfeledtünk. Ez egészen új dolog. Maguk a politikusok is igen erõteljesen nyúlnak ilyen megoldásokhoz. A visszafogott, finom gesztusoktól - a televízió nem tûrte az erõteljes gesztikulációt - újra visszatértünk a köztéri szónoklatok harsonahangjához, a széles gesztusokhoz, a Gorgó-szerû arckifejezéshez. Nagyon lényeges a képi világ szempontjából, hogy megint vannak bevágott arcok, rajongó tekintetek a tömegbõl, megint vannak tömegképek...

- Sz. Á.: Egyáltalán: megint van tömeg...

- L. L.: Igen, nagyon lényeges, vannak tömegek, amelyek valamilyen közös ügyben felemelik a szavukat. Vannak felvonulások, transzparensek és arcképek, megvan az ünnepek nemzeti ikonográfiája. A globális televíziózás képi világa lerombolta ezt, megkérdõjelezte a sajátos, nemzeti ikonográfiákat. Ma viszont már nem gúnyolódik ezen senki, nem is nagyon gúnyolódhat, mert más mintákat nem lát, be van zárva a sajátjába. Bizonyos értelemben a "nagy megkomolyodás" korszakát éljük. Egy biztos: akik húsz évvel ezelõtt azt hitték, hogy a nemzetállam a zsákutca és a globalizáció a haladás fõ útvonala, nagyot tévedtek. Pontosan a fordítottja történt: a globalizáció bizonyult zsákutcának és a nemzeti utak a haladás, a devolúció fõ útvonalának. Kissé az történt itt, amit mi úgy ismerünk a Kr. utáni III. és IV. századokból, mint a "barbárok betörését", amikor a Római Birodalom globális rendszere darabokra hullott. Elsõre úgy tûnt, hogy a barbárok csak egyvalamihez értenek: elpusztítják a kultúrát, az írást, lerombolják a templomokat, felgyújtják a szebbnél szebb épületeket és az egész világ valami õsi, vad állapotba zuhan vissza. Aztán kiderült, hogy a romokon és a romokból ezek a barbár törzsek fölépítettek egy teljesen új kultúrát és új világot... Valahogy így épülnek föl a globalizáció romjain most nemzetek...

- Sz. Á.: Már amelyik...

- L. L.: Kétségkívül nem mindenütt alakultak olyan kedvezõen a körülmények mint nálunk. Sokak szerint az új évezred a magyaroké. De ez a megfogalmazás még a múltra vall, ugyanis az új idõk leglényegesebb jegye a versengés hiánya. Nem lóverseny ez! A világban véget ért a versengés. Mindenki magával van elfoglalva.

- Sz. Á.: Talán ezért is olyan békés ez a Nagy Megtorpanás utáni korszak: senki semmi módon senki ellen. A legkülönösebb az, hogy a nemzetállamokból kiment az agresszivitás: nem harciasak, nem állnak szembe egymással. Inkább izolacionisták, mint nacionalisták. Nem érvényesíteni akarják egójukat, hanem szemlélni és gyönyörködni benne. Nincsenek háborús konfliktusok köztük, még gazdaságilag is alig érintkeznek, olyan mértékben önellátóak. Senki nem akar terjeszkedni, hódítani, még átvitt értelemben sem. Megvan önmagában...

- L. L.: Nemzeti robinzonádok... Azt azért ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Big Bang elõtt - vannak, akik magát a Big Bang-et is ebbõl vezetik le - néhány népet a helyére kellett tenni. Az erõ és egyensúly érdekében néhány népnek meg kellett tanulnia, hogy eddig és nem tovább, néhány birodalomnak szét kellett hullania és tudjuk, egyszer-egyszer taktikai atomfegyverek is elsültek ennek érdekében. De mindez már a múlté, a béke végül is eljött azoknak, akik tudnak vele mit kezdeni.

- Sz. Á.: Az ezredfordulón sokan képzelték el a jövõt új középkorként és persze ilyenkor rendkívül véres és kaotikus idõk elközelgésére gondoltak. Valamiképpen talán tényleg a középkori széttagoltság ideje jött el, de ez az új középkor bámulatosan nyugodt és békés. Aki megérte, nem akar háborúzni többé, örül, hogy luk van a fenekén.

- L. L.: Igen, valóban középkori kissé a jelenlegi állapot, fõleg az önellátás tekintetében. A kézmûvesipar fellendülésére gondolok, ami a filmben különösen szembeszökõ, gondolj a "kézikamerával" készült filmek dömpingjére és az újabban megjelenõ "kézimozikra", ahol a vetítés is hagyományosan, kézi tekeréssel történik. A mûvészetek mai felvirágzásának alapja nyilvánvalóan az, hogy megszûnt a mesterember és a mûvész közötti modern megkülönböztetés. Nincs többé értelmiségi elkülönültség, nincsen diplomás mandarinréteg. Az egyszerû nép saját kezébe vette a mesterségek mûvelését. Mindenki mûvész. Az így született mûvek primitívségükkel sokkal jobban kifejezik a kort, mint pár száz deklasszálódott és rosszkedvû értelmiségi, ahogy még e század elején is volt. Ez az államilag is támogatott népmûvészet tulajdonképpen a mindennapi élet mûvészete. Az önellátásra berendezkedett nemzet-szigeten se elit, se elitkultúra számára nincs többé hely. Nem lehet elszakadni a társadalomtól, se filmben, se zenében, se táncmûvészetben. A monológoknak vége.

- Sz. Á.: Ez nyilván azzal is összefügg, hogy az elitkultúra hagyományos színterei, a nagyvárosok is összetöpörödtek, népességük megfogyatkozott. Akik megtehették, a jobbmódúak, a városoktól távol teremtik elõ a napi betevõt: halásznak és vadásznak, vetnek és aratnak, biokertészkednek. Szóval mûvelik kertjüket, távol a nagyváros zajától. Kivéve az ünnepnapokat, amikor a városok nagy terei benépesülnek, feljön a nemzet a városba, hogy láthassa vezetõit, és bizonyságot szerezzen saját létezésérõl...

- L. L.: Ez az egyik legnagyobb tanulsága az elmúlt évek folyamatainak. A legjobb példa erre Budapest fokozatos, még 1999-ben elkezdõdött összeomlása. A fõváros megmaradt ugyan "székesnek", vagyis közigazgatási központnak, de megszûnt mindenféle primátusa, központi helyzete, felsõbbsége. Multikulturális lázongása kihunyt, világvárosi aspirációi nem teljesültek, utcái üresek, a lakóháztömbök nagyrészt lakatlanok. Valóban alkalmilag népesül csak be egy-egy ünnepség idejére, amikor feljönnek ide a vidéki magyarok, azok, akik ma ezt az országot igazán éltetik. Ugyanez történt New Yorkkal, Londonnal, Berlinnel és más világvárosokkal is a Nagy Megtorpanás után. A városmagot kivéve szétestek, vidéki kisvárosokra tagolódtak vagy eltûntek az enyészetben. Az önellátó és önmagukkal elfoglalt nemzetek már nem tudnak mit kezdeni ezekkel a multinacionális komplexumokkal, "világdaganatokkal", amelyek végsõ soron a globalizáció áttételei voltak. Dehát a globalizáció befuccsolt, a civilizációk harca kifújt, a történelem kezdõdhet elölrõl. Vagy ahogy mondani szokták: minden jó, ha vége jó.