A képkorszak után képektõl eltömõdött látásunk megnyílik: már nem látjuk, hanem gondoljuk a képeket.

Hét éve már, hogy 2012-ben bekövetkezett, amit sokan sejtettek elõre, amirõl írtak a régi maja naptárak, írtak a középkori próféták, asztrológusok, látnokok, láttak az újkor médiumai és parafenoménjei. Bekövetkezett az emberiség kollektív tudatállapotváltozása, vagyis átminõsültünk mindannyian egyszerre egy magasabbrendû emberi minõség formájába, miként a régi atlantisziak, és ilyenformán eltûntünk a fizikai világból, kivontuk belõle anyagi hatásunkat, vagyis elhagytuk a technikát, megvalósítottuk a gondolattal teremtést, és a morális energiát, mint univerzális, kifogyhatatlan erõforrást használjuk közlekedésre, munkára, szerelemre. Mondhatnánk azt is, ha mi egyáltalán mondunk valamit, mert a szavak is más jelentõséggel bírnak nálunk, mondhatnánk, hogy mi a képkorszak vége utáni emberek vagyunk, és ezt épp a képpel értük el.

Hogy ezt megértessem, egy érzékletes példát kell használnom. Ha az ember belép egy büdös helyiségbe, akkor egy darabig szenved az orrfacsaró szagtól, de egy idõ után már nem érzi. Ha egyre zavarosabb, hangosabb zajt, zenét hallgat, megsüketül, kívülre nem hall többet, de hallja a fejében a zenét, sõt elõbb utóbb azt hallhat benne, amit akar, tisztán, egyszerûen is hallhatja a dallamot, az összhangzatot, ha úgy akarja, és a ahhoz, hogy ne énekeljen. Éppen ez történt a torka a süketségtõl nem némul el képekkel. Eltömõdött az technikát használja képek gyártására, hanem emberiség látása a képektõl. Megnyílt a képzelete. Nem a közvetlenül a gondolatot. Nem külsõ képeket gyárt a világról, benne önmagáról, hanem belsõ látásával látja, úgy, ahogy az ember csukott szemmel lát valamit tisztán, pontosan. Nem látja többet a világot, hanem képzeli, vagyis belsõ tudása lett róla. Az álomban az ember nem külsõ képet lát magáról, aki olyan konkrét mint egy fénykép, nem konkrét, valós arcvonásokkal, életkorának jeleivel az arcán, kopaszságával, õszülésével, viseletben, minden valós testi hibájával látja magát, valóságos, divatos hanem csak egy én-érzet van jelen az ki-ki maga van. Ez a képek mögötti látás, a világ álomban, egy tudás, hogy az álmában teremtõ képzeletébõl a gondolat realitássá válik, mert a gondolat eredõ látás, amivel a világot teremtették. A teremtés során önmagában realitás értékû. A elõször kívülrõl látott meg. Látásának utánzására képkorszak vége elõtti korban az ember mindent gyártott mechanikák eredménye által. A képgyártó technikai arzenál üzeneteként. Ezért ellentmondásokban élt, mert amit a világból látott, az csak külsõ kép volt, és arról nem csak azt "látá", hogy a világ jó, hanem azt is, hogy rossz. Így volt ez egészen addig, amíg be nem dugult az emberiség látása, mint autósztráda. egy túlzsúfolt

A képeken keresztül vezetett az út a képek mögé. A láthatón keresztül jutottunk a látható mögötti világig. Tudatosan vagy tudatlanul, nem tudom, de az emberiség a képgyártás õrületig vitt felfokozásával dobta át magát a magasabbrendû dimenziókba.

Képernyõ-kamera

Azóta minden, ami az elektronikus képgyártásban és tömegmédiában történt, az a képekkel való leszámolás elõkészítése és az ember imaginatív készségének felszabadítása volt. Az új évezred elsõ éveiben egy új tévémûsor indult, amihez persze hatalmas profittal szinte az egész világon új tévékészülékeket forgalmaztak. Minden háztartásban több újtípusú, az újfajta mûsor vételére és elõállítására alkalmas készülékre volt szükség. A tévékészülékek száma robbanásszerûen meghétszerezõdött, szinte egyik napról a másikra. És mindez az új mûsor miatt! Az újtípusú készülékek képernyõje ugyanis nem csak mûsort sugárzott, hanem a teljes képernyõfelület egyben kameraként is mûködött, felvéve a háztartásban élõket a hétköznapi életük valóságában. Így mindenki mindenkit nézhetett mindig. Egyre többen vásároltak ilyet. A legnépszerûbbek azok a készülékek lettek, amiket eleve úgy gyártottak, hogy ne lehessen kikapcsolni õket. Ezek ára kezdetben magasabb volt, de mivel mindenki fõleg ezeket vette, így pár év alatt olcsóbb lett, így még többen jutottak hozzá. Az emberek minden helyiségben, garázsban, konyhában, hálószobában, fürdõszobában, sõt autóbuszon, kocsiban egymás mellé és egymásra rakott tévék tucatjait helyezték el, amiken megszakíthatatlanul folytak azok a képek, amiket más tévék máshol fölvettek, miközben õket is vette mindegyik saját tévéjük és sugározta õket mûholdon a világ bármelyik pontjára. Sugározta az embereket egymásnak a tévé, sugározta az éppen vacsorázókat, szerelmeskedõket, zuhanyozókat, fogpiszkálókat, vizelõket, ásítozókat, alvókat, ébredõket, fájdalmakban fetrengõket és éppen meghalókat. Sugározta az eközben éppen ugyanezt vagy éppen egészen mást csinálóknak. Az ember nem a virtuális térbe lépett a valóságosból, nem, megunta a virtuálisat egybõl! A legvalóságosabb tereket küldte a legvalóságosabbakba, belelépett az élet legjelenidejûbb valóságába. Elektromos zárkód védte a készülékeket, hogy ne lehessen bennük a képet manipulálni. Hogy tényleg a valóságot mutassák. Hogy biztos legyen, tényleg eszik, alszik, szerelmeskedik, fürdik az, akit épp a kép mutat. Az adásidõ az élet teljes idejévé vált. A mûsor maga az élet lett. A technikai, képi filmidõ és az életidõ azonos lett, a tévében is addig aludt valaki, amíg a valóságban. Elõvehette mindenki a távkapcsolóját, és arra az emberre, családra, párra válthatott, akire akart, akinek az életébe bele akart nézni, vagy akivel együtt akart élni a képernyõn át. A lakások minden helyiségében más és más vagy akár ugyanaz az emberi élet mûsora ment a háttérben. Vagy egy helyiségben mehetett egyszerre több is, egyszerre fiatal, öreg, gyerek, asszony, leány vagy férfi élete. Lehetett váltogatni, de lehetett hagyni, hogy ugyanott, ugyanakkor mindig ugyanannak az élete menjen. Elõbb utóbb az emberek a kapcsolgatással is felhagytak. Hagyták, hogy ugyanazok a megismert életek sugározódjanak folyamatosan a saját életükbe. Persze primitív, eltorzult ízlésû emberek jócskán megtalálták ebben a mûfajban is ócska szórakozásukat Egy szó mint száz, az emberek életében párhuzamosan, háttérként ott volt az összes többi ember valóságos élete a maga valóságos idejével, és ez eltörölt minden fikciót. Az embereket nem érdekelték többé az összefoglalók, sûrítmények, kivonatok, kommentárok, nem akarták valaminek csak a lényegét látni, mindent akartak látni a maguk életével párhuzamosan, amiben a lényeg éppen az volt, hogy valóságos. Ezentúl nem rögzíttetek semmit, nem õriztek meg képeket, hiszen minden pillanatban úgyis végtelen képfolyam zajlott, egyformán lehetett találni minden pillanatban érdekest, érdektelent. Eltörlõdött múlt és jövõ, csak a pillanat élt. Annyi élet valóságos, folyamatosan zajló filmje vette körül az embereket, hogy nem kellett nézni sem õket; az embereknek anélkül, hogy nézték volna a körülöttük zajló életek filmjeit, odanézés nélkül is kezdett tudomásuk lenni mindenkirõl. Eggyé lett az emberiség. Mindenki egyetlen test része lett. Egyetlen horkoló, emésztõ, éppen egészséges, éppen beteg, éppen születõ, éppen meghaló élõ test része lett. Tudássá vált a képek mögötti lényeg, a reinkarnáció, a sorstalanság és a karma, a nihil és az extázis. Nem látható lett mindez, nem nézhetõ, hanem belsõ tudássá vált a kép, gondolat-erõvé. Elhagyta az ember a képet, mint a fizikai testét, ami valahol ottmaradt egy régi, idejétmúlt dimenzióban, ott maradt horkolva, emésztve, tévét nézve, autót vezetve, úgy használva a technikát, mint a testét, és létrejött a tiszta imaginációval élõ, gondolatátvitellel kommunikáló lény, az új atlantiszi ember, a képektõl megtisztult létforma.

Tévéképzetek

A régi ember régi mûsorai is sejtettek már valamit ebbõl a folyamatból. A talk-show-k, a vetélkedõk, a kandi-kamerák, a házi-videók mûfajának soha nem látott népszerûsége már ennek elõjele volt. Mindez kombinálódott az egyéb elektronikus és kibernetikus képküldési módokkal, Internettel, a virtuális tér játékaival, és íme elõállt a valóság-mûsor, ami eltörölte az egész képgyártás érdekességét, a világ képekben való leKÉPezésének fontosságát.

E néhány tévémûsort úgy nézzük, ahogy elõdeink forgatták a kezükben letûnt korok régészeti leleteit. Mostanában néhány sportközvetítés megmaradt felvételén szoktunk jókat derülni. Különösen az tetszik, amiken súlyemelõk látszanak. Sorban odajárulnak ezek a nagytestû múltbéliek a hatalmas földi súlyzókhoz, hosszan koncentrálnak, néznek maguk elé meredve, teljes önkívületben, hosszan-hosszan, azután vagy fölemelik a súlyokat, vagy nem. Látom, illetve gondolok múltbéli embertársaimra, akik ugyanilyen önkívületben nézték a tévét, néztek benne egy embert, aki láthatóan nem csinál semmit, csak néz, koncentrál. És akkor azt kell gondolnom, hogy azok a múltbeli tévénézõk is sejtették már, hogy nem a képeket kell nézni. Az igazság a képek mögött van. Abban, ami nem látható. Olyan képeket néztek, amikbõl lehetett ezt sejteni. A súly felemelése, az, hogy ki tudja felemelni és ki nem, ugyanis az imaginációtól függ. Attól, hogy a súlyemelõ az emelés elõtt mennyire pontosan, tisztán, mintegy kiüresedve, egy meditációhoz hasonló állapotba jutva mennyire erõsen tudja elképzelni elõre a felemelést. A felemelést a felemelés elképzelése elõzi meg. Ettõl függ. A valódi tettek sikere a gondolatok erejébõl származnak. A valóságot a teremtõ gondolat elõzi meg. A súlyemelés imaginációs verseny. A múltbéli tévénézõk ezt az imaginációt akarták tetten érni a koncentráló arcon. Össze akarták kötni a nem látható, belül zajló teremtõ gondolkodást és a külsõ, látható cselekvést. Kapcsolatot akartak létrehozni, meg akarták érteni a kettõ összefüggését, mert újra sejteni kezdték azt, amit az archaikus atlantiszi tudás utáni emberiség elfelejtett.

Persze a mi korunkban is maradtak még olyanok, akik a sportközvetítéseket nézik, talk-shaw-kkal, vetélkedõkkel múlatják az idõt, interneteznek, e-mail-eznek, telefonálnak. Õk technikahasználó, testi lények maradtak. Nem alacsonyabbrendûek, hanem útonlévõk.

A képek, a filmek az álmok meghosszabbításai voltak, de felébredtünk a képekbõl, éppen úgy, ahogy egy álmodó ébred fel akkor, amikor az álom már elviselhetetlen. Vagy túl jó, vagy túl riasztó. Amikor már túl sok benne valami. A képek, mint a zavaros álmok, ködössé teszik az elmét. Csak ha az ember megtisztítja magát tõlük, akkor pillantja meg egyszerre élesen és éberen a világ valóságát, azt, ami a világot és benne az életet létrehozza és létbentartja szüntelenül. Megláthatja az erõt, ami az embert az õ KÉPmásaként alkalmassá tette ugyanerre.