Jónás junior vagyok, a Fénybarlang segéd-mozigépésze. Itt születtem, és itt nõttem fel a föld alatt. Azelõtt Elza mozigépész vetített, most, amióta elment, én vetítek. Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves.

"In the year 2525"… - A Fénybarlangban állandóan ez a régi dal szól a szünetekben. Sok emelettel a föld alatt, tökéletes hangtompítással az szól itt, amit csak akarunk. 2019 szeptembere van, de ez számunkra csak üres és tartalmatlan naptári adat. Fönt biztos fontosabb dátum. Kint, a fölöttünk levõ világban vajon milyen lehet az élet? Csak annyit tudunk róla, hogy repülõgépek járõröznek minden város felett és minden percben légiriadó-gyakorlatokra riasztják az embereket. Nekünk itt lent, a Fénybarlangban mindegy. Olyan a világ, amilyennek mi akarjuk, mi ugyanis filmekbõl ismerjük. Érdekes a világ.

In the year 2525… Nekem tetszik ez a mélabús jövõnosztalgiát (vagy ijedelmet?) tempós vidámsággal álcázó õsrégi dal, de a nagyon távoli jövõ, 2525 nem mond semmit. Pedig szeretem a patetikusan csengõ kerek számokat, a teatralitást, a búcsút, a születést, az ünnepélyesen elfújt születésnapi gyertyák füstjét, állítólag 19 évesen is kamasz vagyok még - így hát azt énekeltem volna legszívesebben: "In the year 2025", legalább már én is huszonöt éves lennék.

Elza mozigépészt, aki megtalált és felnevelt itt a Fénybarlangban, egy nap behívták "fenti szolgálatra". Elvitték valami fenti moziba színesfilm-vetítõnek, vagy az épülõ katonai Hold-bázisra, mert csak õ tud fekete-fehér szalagot vetíteni hagyományos gépen. Nincs is több hagyományos gép. Amióta a múzeumban megrongálták, ott sincs, csak itt nálunk a Fénybarlangban meg a Hold-bázison. (Gyanítom, ott rosszban sántikálnak, tán a régi kópiák megváltoztatásán.)

Nincs meg minden kópia. Volt állítólag egy olyan film: Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves. Az a Jónás apám lehetne; gyanítom, valóban õ az. Szeretném megnézni ezt a filmet, milyen volt apám.

Talált gyerek vagyok. Még békeidõben, a Barlang mozi elõtt találtak, és mert épp a Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves vetítésérõl jöttek ki a nézõk, a jótékony mûvészfilm-rajongók, mozi-kékharisnyák, a kórház belegyezésével Jónásnak neveztek el.

Mikor megkezdõdött az Örök Háború (már rég megkezdõdött, csak akkor hirdették ki ünnepélyesen, sõt ki sem hirdették, csak minden ünnepélyesség nélkül így kezdték nevezni, elõbb az emberek, késõbb az újságok is), mikor már rég tartott az Örök Háború, az "öhá", a Barlang mozit ünnepélyesen Fénybarlangnak neveztük el, és levonultunk a mélyébe. A múlt század végefelé a szüleink nagyon szerették az Örökmozgót, de arra már senki nem emlékszik, hogy valamikor, még régebben, itt a Barlang moziban volt a Filmmúzeum. Egy ideig Broadway lett a neve, ezt a feliratot én téptem le, van egy fénykép is róla, a Szélfiúval, az egykori cannes-i rövidfilm-nagydíjassal ketten téptük le, Elza azt mondta, olyanok vagyunk rajta, mint Godard és Saura 1968-ban, amikor letépték a cannes-i fesztivál vetítõjének függönyét.

A Fénybarlangot mi úgy alapítottuk, hogy legyen benne jó sok kisterem. Aztán egyre lejjebb kényszerültünk, a katonai parancsnokság nemcsak beköltözött, de terjeszkedett is. Lebontották a Szörény Rezsõ-termet, a Tarr Béla-termet, a Fehér György- és a Jeles András-termet. Most már csak a Grunwalsky-terem a miénk, itt vetítünk fekete-fehér filmeket.

Egyre gyakrabban jön le inspekciózni Schulberg producer és forgalmazó a Fénybarlang átalakításának tervével. Amikor Elza mozigépészt behívták, azért jött, hogy ellenõrizze Elza vetítési naplóját és munkatervét. Elza rám bízta feljegyzéseit, én meg jól elrejtettem õket egy John Cassavetes nevû rendezõ Arcok címû filmjének dobozaiba. Schulberg producer úgy utálja ezt a rendezõt, hogy hozzá sem nyúlna a dobozokhoz. Egyszer majd elrendeli a megsemmisítésüket, akkor Elza feljegyzéseit át fogom rakni a Sátántangó dobozaiba.

Elza ilyeneket jegyzett fel a füzetébe: "A fény hátbatámadja a sötétséget." (Godard), "Elõretolt fényõrség" (Grunwalsky). "Még több gegent!" Ez is Grunwalsky. Elza szerint a gegen ellenfényt jelent, ami különleges mélységet tud adni a képnek, és Grunwalsky kedvenc eljárása volt. Godard és Grunwalsky tekercseit már rég elrejtettük Schulberg producer elõl. Lehet, hogy sohasem hallott róluk, de nem árt az óvatosság. Wendersrõl például hallott, mert egyik látogatásakor ordítozni kezdett: "Valami cselekményt, valami sztorit, az istenért, és nem fekete-fehérben, mert lövök!" Kesztyût húzott, és elvitte A dolgok állása tekercseit.

Állítólag Párizsban, a Louvre-piramis alatt, ahonnan átjárás van az egykori Beaubourg mélygarázsaiba, mûködik még egy olyan vetítõ, mint a Fénybarlang, (Jean Vigo-terem), persze ez csak kósza hír, senki sem ellenõrizte. Az biztos, hogy itt Budapesten mi még létezünk. Sõt, jogunk van bérletes elõadásokra. Csak havi bérletet lehet venni, és a bérletes mûsorokban havonta minimum ötször a 2001-ben Oscarok Oscara életmû-díjat kapó Kevin Costner és a 2002-es Arany Necctrikó Gála hollywoodi Halál-díjasa, Bruce Willis filmjeit is be kell venni. Az elõadások nem szerepelnek a hivatalos mozimûsorban, reklámunk nincs, kritikát nem írnak a programjainkról, de a bérletesek jöhetnek. A "Fénybarlang bérletesei" -- állatóvodaként, kuriózumként tartanak bennünket számon. Lesz idõ, hogy turistacsoportokat vezetnek ide, a föld alá, nyilván gázálarcban.

Mégis írnak rólunk. Schulberg producer a Quadrophon Cinema címû Hollywoodban szerkesztett "európai szaklap" magyar változatában "Fényrenegátok" címmel számol be rólunk: "sötét teremben dacolnak a quadrophon hangzással… Némafilmmel és fekete-fehérrel forgatják vissza a történelem kerekét… Örök harcban álló Univerzumunk meddig akarja támogatni a fekete-fehér Fényrenegátokat?" -- fejezõdik be a cikk. Azt szeretném, hogy erre hivatkozva vegyük is fel ezt a csoport-nevet, tûzzünk ki jelvényt magunkra. "Fényrenegátok?" Fénygenerátorok -- így is lehet érteni.

Az a hír terjed, hogy jövõre, 2020-tól majd csak videón szabad vetíteni, a celluloid-tekercseket mind elszállítják. Elza mozigépész feljegyzéseinek hála, az idei programot még a celluloid-filmbõl tudtam összeállítani. Nem hiszem, hogy engedélyezni fogják. A tervem: "9 ÉS FÉL - Kilencessel a filmmûvészetben"

1919: Megalakul a United Artists (Griffith, Fairbanks, Pickford, Chaplin)

Letört bimbók

Arne úr kincse

Pola Negri (Lubitsch Mme Dubarry), Gloria Swanson,

Gance: J'Accuse

Decemberben forgatják a Dr. Caligarit.

1959: Dolce vita, Négyszáz csapás, Hiroshima, Zsebtolvaj. USA: elkészül a Psycho -- Mexikóban Bunuel Nazarinja (és ez mind fekete-fehér).

Szerintem a Nyolc és fél a filmmûvészet fordulója, mert jelképesen ez az utolsó fekete-fehér film. Utána még pár évig gyártottak és forgalmaztak ilyesmit, de '65 után már alig, s az évtized végére megszûnt a fekete-fehér. Ma a legnagyobb devianciának számít. Schulberg doktor szerint az a helyzet, hogy aki sok fekete-fehér filmet néz, az színesben álmodik, s ez roppant veszélyes lehet. Hogy miért, nem fejtette ki. A színesfilmek nézõi nem álmodnak, ez orvosi, biológiai tény, még ha az okát a tudósok gondosan titkolják is.

Mondanom sem kell, hogy Schulberg forgalmazó élesen ellenzi a vetítési tervet, szerinte 1979-cel kellene kezdeni a sorozatot.

Mondom neki, igaza van, nagyszerû alkalom lenne a megemlékezésekre, hiszen 79 nyarán halt meg Mary Pickford és Nicholas Ray. "Sohasem hallottam róluk, obskurus figurák lehettek -- legyintett megbocsátóan. -- Egyébként utánanéztem, barátom. A Szarvasvadász és az Apokalipszis, most éve volt 1979. Ezekre építsék az egész programot!" Jó, mondtam, de én bevenném a Shiningot, a Nõk városát, a Stalkert. Mind 1979-es, és mindegyik színes film, tettem hozzá biztatóan. Ezt még megvizsgáljuk, hümmögött. "Legalább akkor az Alient és a Dühöngõ bikát" - próbálkoztam. Erre végül kegyesen bólintott, a többire nézvést nem sok jóval biztatott.

Mielõtt távozott volna, mint egy Colombo, hirtelen visszafordult a lift ajtajából: "Nézze, barátom, 2019-et írunk, és ez nem kerek szám. Vajon mi ez a kilences bûvölet, azt hitte nem figyelek fel rá? Negyedszázados jubileumokat szoktak megünnepelni. Ezért nagy a gyanúm, hogy valami célzás lappang itt, utalás 1994 tájára, az utolsó forgalmazott fekete-fehér filmekre, Az én XX. századom, Sátántangó, Woyzeck, ilyesmi.

Fehér György még '97-ben is forgatott fekete-fehérben. "Ki az a Fehér György? Ja, akinek most vettük le a nevét a kisterem bejárata fölül? Különcök mindig voltak, és ma is megadjuk nekik a jogot, hogy saját pénzükbõl különcködhessenek. Különben is, miféle tempó élõ emberekrõl termeket elnevezni?!"

Elza mozigépész titkos feljegyzéseiben olvasom, hogy a Szamuráj rendezõje, Melville megjósolta: 2025 körül szûnik meg a hagyományosan értett "film" gyártása, akkor már ölni sem kell -- vagyis a Fénybarlangnak még van hét szép éve, hét kövér esztendõ.

Schulberg forgalmazó legnagyobb bánatára -- mert színes film, tehát nem tud belekötni -- legnagyobb és állandó sikerdarabunk a Delicatessen meg az Elveszett gyerekek városa. Van bennük sötétben látó kamera és éjjel látó szemüveg. Igen, a Fénybarlang egyik kultuszfilmje az Elveszett gyerekek városa, tán mert a víz mélyén, a föld alatt játszódik, mindenki sötétben él, és látni akar a sötétben. Elképedek, mikor megtalálom az egykori híres esztéta-pénzvilágszakember régi elmarasztaló cikkét. Az ország "legkedveltebb napilapjában" jelent meg.

Nevelõanyám, Elza mozigépész negyven éve született, 1979-ben.

Mindig arról beszélt, jobb szeretett volna elõbb élni. Húsz évvel születése elõtt -- ma hatvan éve -- 1959 szeptemberében, amikor a Dolce vitátforgatták, és a Kaland (vagy az Éjszaka?) moziba került.

Mégsem a Dolce vita, hanem A dolgok állása az utolsó fekete-fehér film. Elza mozigépész két éves csecsemõ volt a bemutatásakor.

1979. szeptember 10-én született. A titkos ládában ott egy akkor induló filmlap elsõ száma is. Huszárikról és Bunuelrõl van benne hosszú írás. Jaj, nehogy meglássa Schulberg forgalmazó és producer… Õ a Quadrophon Cinema olvasója.

Most hozzák a hírt, hogy a cannes-i fesztivál Ausztráliába, Sydney mellé költözött. Felépült New Cannes, ez az új hivatalos neve.

Ausztráliában különösen az izlandi filmes emigrációnak van hatalmas sikere. Megbámulják az izlandi fényeket, a kék és a fehér változatait. Azzal vesz le minden nézõt és kritikus a lábáról, hogy elképesztõ fényeirõl most már végképp nem tudni, Izlandot importálta Ausztráliába, vagy olyan fényeket teremt mindig, amilyet akar, s amilyet mások nem látnak. Fridrik Fridriksson jr. háromszor nyerte meg egymásután a Sydney-i Arany Kagylót. (Ezzel megelõzte a kétszeres Aranypálmás Kusturicát és Bille Augustot -- velük mi lehet? Az agg Kusturica állítólag Hawai szigetén megnyerte a Turista-Reklámfilmek Jubileumi Csúcsfesztiválját.)

A Szélfiú, akivel együtt téptük le a Broadway mozi-feliratot, eltûnt. Barátom volt, idõsebb testvéremnek hittem. Csinált egy rövidfilmet a szélrõl. "Mostanra kellene a pályám csúcsán lenni" -- mondhatná az 1996-os cannes-i rövidfilm nagydíjas ma, 2019-ben. Most épp annyi idõs, mint Jancsó volt a Szegénylegények premierjekor. (Na, abban aztán szintén fújt a szél. A magyar filmtörténet leghátborzongatóbb szélfúvása). Jancsóról mondják, hogy elég késõn találta meg a tehetségét. A Szélfiú meg tán nagyon korán, még fõiskolás volt. Teljes körsvenk. A fény megváltozik. Szél fúj. Tehetséges volt: rosszkor született?

Jónás vagyok, aki 2025-ben lesz huszonöt éves.