Régi és új mûhelyek, ismert és sosem látott technikák meg a szakma gondja-baja az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon.

Ha Leonardo ma élne, rajzfilmes volna... -- Péter Földes, a világhírû magyar származású festõ és rajzfilmes összegezte így az animáció fantasztikus lehetõségeit a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál egyik legszínvonalasabb retrospektív programján, egy sajátos hármas öninterjúban, amelyben Földes önmagával beszélgetett e virulens mozgóképi mûfajról, miközben a háttérben szintén õ számolatlanul rajzolta teli a négyzetmétereket.

Leonardónál maradva a gond csak az -- folytatta a gondolatot a fesztivál egy másik retrospektív kiállításán (az 1991-ben elhunyt) kitûnõ Várnai György --, hogy a Mona Lisa "közvetítéséhez" legalább négy tévékészülékre volna szükség a magyar családok nappalijában. A közeg tehát, a televízió -- fordítsuk le Várnait --, amelyben a festett-rajzolt gondolat ma elsõsorban meg tud jelenni, nem igazán kedvez a nagyságoknak.

Hogy ezért vagy másért tûnt el a honi televízióból szinte mindenestõl a nagyhírû magyar animáció, egyáltalán hol tart ma ez a mûfaj, (nálunk és másutt), mit gondolnak megújult-megbolondult életünkrõl a hetvenes-nyolcvanas évek világszínvonalon alkotó mesterei, Jankovics Marcell, Reisenbüchler Sándor, Cakó Ferenc, Varga Csaba, Szoboszlai Péter, s mit a fiatal pályakezdõ rajzfilmesek -- mindezért érdemes elmennünk három évenként Kecskemétre, s végigülnünk a Kecskemét Film -- a hazai animáció egyik legrangosabb stúdiója -- által szervezett KAFF vetítéseit. Idén éppen az ötödiket.

Ha a dolgok jól mennének a magyar film háza táján, akkor egyébként sok mindent megtudhatnánk már a februári budapesti filmszemlén is a hazai animáció helyzetérõl, ahonnan azonban a mûfajt rendre számûzik. Varga Csaba veti ezt fel -- nem elõször -- a fesztiválon árusított pamfletgyûjteményében, aki stúdióvezetõként, alkotóként, sõt egy filmesek és rajzfilmesek számára egyaránt haszonnal forgatható kitûnõ tankönyv szerzõjeként (Film és storyboard) a hazai animáció talán legprogresszívebb alakja. S mindjárt tágabb összefüggésbe is helyezte a számûzött állapotot: "A magyar animáció kb. ötven évvel ezelõtt a játékfilm kicsit lökött, gügyögõ, bárgyú kistestvérének szerepébe került." S számos kínos példát hoz írásában arra, hogy a szocialista kultúrpolitika által kialakított reflex -- miszerint az animáció periferikus, "néger" mûfaj -- még ma is jellemzõ. Ám a másik oldal ismeretében azt mondom Varga Csabának: ne sajnálja a játékfilmes szemlék meghívásának elmaradását. Hiszen akkor nem volna a jól szervezett, arányos, gyerekcsiviteléstõl hangos KAFF.

A király pedig, sajnos, itt is meztelen. A játékfilmhez hasonlóan a magyar animáció is bajban van. Talán csak kicsit kisebb bajban. A bemutatott félszáz film színvonala -- ez egyébként három évi termés! -- bizony halványabb, az egységnyi animált percre jutó gondolat valahogyan kevesebb, mint ahogy azt az aranyidõkben megszoktuk. A Magyar Mozgókép Közalapítvány egyik animációs kurátora, Kecskeméti Kálmán a fesztiválvégi szakmai találkozón szóvá tette, milyen furcsa, hogy alig jelenik meg napjaink valósága a filmeken. Annak a világnak vonalakkal, színekkel és - ahogy elvárhatnánk - a legújabb technikákkal absztrahált képe, amiben élünk. Talán ehhez a megjegyzéshez képest volt feltûnõ, mennyire sok "biztonságos" hommage készül: tökéletesen és szépen kivitelezett tisztelgések Vajda Lajos (Richly Zsolt: Hommage a Vajda Lajos), Majakovszkij (Reisenbüchler Sándor:Majakovszkij Moszkvája), Mélies (Lisziák Elek: Napéjegyenlõség) vagy Kandinszkij elõtt (Rófusz Kinga: Etûd). Ezek a filmek az alkotók virtuóz rajztudásáról szólnak, másról nemigen, s alig indokolja valami, hogy épp most készültek el.

A fiatalok munkáiban több élet van, de igazán átütõ darabot keveset láttam.

A stúdiók szelleme viszont meghatározónak tûnik. Az Existbõl kemény, brutális, a Cartoon Network-öt eluraló Két hülye kutya vagy Tehén és csirke típusú sorozatok vad humorát idézõ filmek érkeztek (Heim István: Szelavi, Állatok). A Pannóniában mûködõ Grácia alkotócsoport filmjei ezzel szemben inkább kissé konzervatívok, súlyosan mívesek, arisztokratikusak. (M. Tóth Éva: Et in arcadia ego, Molnár Jacquelin: Szemfényvesztés). A Varga Stúdió szellemi atmoszféráját illetõen igaz lehet az a sok jó, amit mesélnek, mert itt készült a fesztivál egyik legszimpatikusabb, szemléletileg legfrissebb rövid darabja, Pál Balázs Ranbo 13-ja (ez a film kapta a kritikusok díját), amely a képregények stílusában bonyolít le mulatságos küzdelmet Kelet és Nyugat legújabbkori mitologikus figurái között. A "monolit" Keletet a feltámasztott és megsokszorozódott Lenin-ábrázolatok képviselik, Nyugatot pedig Rambo, Superman, Batman meg az amerikai Szabadságszobor.

Az állandósult pénzhiány természetesen nagyon meglátszik az animációs termésen. Fájdalmasan kellett tudatosítanunk, hogy a gyerekfilmgyártás gyakorlatilag megszûnt. A Vuk folytatásáért tíz éve házal a producere minden eredmény nélkül. Egészestés filmek és sorozatok szinte egyáltalán nem készülnek. Az egyébként igen szellemes Vigyázz, rövid! címû sorozat (Csiszár László) talán ha 15 másodperces epizódjaival, villámgegjeivel szemmel láthatóan a szükségbõl csinál erényt. A televízióban mindenütt a világon vezérmûfajnak számít az animáció, kivéve nálunk.

Szinte már tragikomikus, hogy Jankovics Marcell közel két évtizede (1981-ben!) elkezdett, 15 részesre tervezett Madách-adaptációjából még mindig hiányzik öt epizód. A legnagyobb szponzor, a Magyar Televízió e pillanatban éppen kiszállt az Ember tragédiájából, s tulajdonképpen alkotója is ezt tette. A Nemzeti Kulturális Alap fõkurátoráról megjósolható, hogy elrabolják majd a közügyek, ráadásul önmagához természetesen nem is pályázhat. Az élet mintha elfutott volna e gigantikus filmterv mellett, s tán a fóka-kor is megérkezik, mire -- Jankovics szerint 2005 körül, épp két ‘Kaffnyira’ a mostanitól --, a Tragédia végre dobozba kerül. Mindezen elakadások és újrakezdések persze nem kedveznek egy ilyen "nagyszabású"-nak (Esterházy nevezte így Tarr hétórás Sátántangóját). S az elkészült tíz rész valóban igen vegyes élményekkel szolgál. Helyenként sodró, dramaturgiailag feszes, s az animátori munka egyszerûségében is bravúros, mint a párizsi színben, illetve az egész Kepler-epizódban. Máskor a képek semmitmondóan kerülgetik Madách bölcseletekkel zsúfolt szövegét, mint például a Teremtésben. Egyáltalán: a szöveg és a kép viszonya legtöbbször nehézkes. S olyan igazán nagyhatású "bölcseleti kép", mint az Ûr-jelenetben az ûrhajóvá váló Ádám testérõl hordozórakétákként leváló végtagok, sajnos igen kevés van. Stilárisan pedig az egész mû eklektikus. Minden szín stílusa a korból vétetett, de hogy mi fogja összetartani, egésszé forrasztani a különbözõ színeket, az e pillanatban nem látszik.

Egy másik kultúra másik "nagyszabású"-ja kínálja magát az összehasonlításra. Az angol rövidfilm programban mutatták be Phil Mulloy Tízparancsolatának négy epizódját. Fekete fehér, világvégi film, elfajzott, kutyafejû emberekkel -- egyébként Jankovics Sátánjának is sokszor kutya feje van --, akik kissé a behasított szájú jávai árnyjátékfigurák õsanimációira emlékeztettek. Ezek a kétdimenzióban mozgó leépült embermaradékok ostoba szentimentális és reménytelenül agresszív példázatokkal illusztrálják a parancsolatokat. Bezzeg az angolok... E pillanatban a játékfilmben is mindenki velük példálózik. Szó mi szó, ez az okos és kegyetlenül blaszfémikus Tízparancsolat igen korszerûnek hatott Kecskeméten. Hoztak egy animációs Transpottingot is két narkós kültelki lányról, akik unalmukban állandóan tüntetni járnak (Joel Simon: Bõrfejûek). Kemény, szürnaturalista, abszolút mai film, pontos jellemrajzokkal, szellemes szövegekkel. Az angol programon eszembe jutott, hogy a világ talán az animációban is elhúzott mellettünk.

Ezen a ponton érdemes leírni: a magyar animáció ma is sok díjat hoz el külföldrõl, többet mint a magyar játékfilm. De a tartós, tíz éve húzódó válság meglátszik a filmeken. S tulajdonképpen csüggesztõ, hogy Szemadám György MMKA-kurátor beszámolója szerint a "gügyögõ kistestvér" is hajszálra ugyanazokkal a szakmai gondokkal küzd, mint nagyjátékfilmes bátyja. Kidolgozatlan, elõkészítetlen filmtervek, a dramaturgiai munka hiánya, a képzés anomáliái. Szemadám utalt arra, hogy a fõiskolán tulajdonképpen szárazon tanítják úszni a hallgatóságot. Stabilizálódott ugyanis az az abszurd helyzet, hogy a fõiskola nem képes kigazdálkodni a növendékek vizsgafilmjeit. Dizseri Eszter a szakmai vita záróakkordjaként pedig egyszerûen csak felolvasott vagy tucatnyi nevet egy cetlirõl: Rófusz Ferenc, Háy Ágnes, Maros Zoltán, Csonka Zoltán, Csapó Gábor és még sokan mások, egy teljes generáció szerepelt rajta. A nyolcvanas évek ígéretes tehetségei, akik ma valamennyien külföldön rajzolnak.

Hogyan is kellene tehát elképzelnünk a rajfilmes vágyakkal megvert Leonardót, ha történetesen magyarnak születik? Pályázhatna a Szemadám-féle kuratóriumnál, de filmje nemigen lehetne hosszabb mondjuk öt percnél. Ha elég szemfüles, és valamelyik újságszegletben rábukkan az eldugott ORTT pályázatra (mert létezik, s tetemes hetvenöt millió forintot ér, de "érdektelenség" okán az összeg töredéke jutott csak el az alkotókhoz), nos ez esetben a mester akár tíz percrõl is álmodozhat. Hétköznapokra pedig maradna a székláb: pénzes bérmunkák, logók, reklámfilmek.

Ennyi kijózanító körülmény után a KAFF díjkiosztóján mégis minden felfénylett. A nagydíjat egy tipikus fesztiválfilm kapta, a Cannes-tól Annecy-n át Nyugat-Berlinig oly sok rangos mustra elismeréseit besöprõ Cakó Ferenc legfrissebb munkája, a Labirintus,amelynek kevés zsûri tud majd ellenállni a kétezredik év küszöbén. A labirintus ugyanis, melyben Cakó sárszürke gyurma- vagy agyagfigurái zsúfolódnak, dagadoznak, forradalmárkodnak, az ezerkilenszázkilencvenkilences esztendõ falmagas számaiból áll. Jó lenne leírni, hogy igazi remekmûvet láttunk, meg aztán nem is szeretnék ünneprontó lenni, mégis: a Labirintus szerintem inkább csak hatásos zsûricsemege, ahol érzékelhetõen a gombhoz varrták a kabátot, a végsõ poénhoz a nyolc perces film velejét. Egyszerûen nem ismertem fel sem kortársaimat, sem a helyet, ahol élek ezekben a kunkorodó kilencesekben.

Tóth Pál filmjében, az Egy újabb napban viszont korra és szakmai beavatottságra való tekintet nélkül a KAFF rengeteg résztvevõje felismert valami számára nagyon fontosat. Az történt ugyanis, és ez mégiscsak gyõzelem, hogy a felnõtt, a gyerek és a hivatalos zsûri egyaránt ennek a filmnek adta az elsõ díjat: egy komótos tempóban elõadott, önnön steril, lélektelen képein is nyilvánvalóan ironizáló kompjúteranimációnak -- Tóth Pál tudomásom szerint elsõként kísérletezett ezzel a technikával nálunk --, amelyben a ruha felébred, toalett gyanánt kimossa magát az automata mosógépben, majd nagy üggyel bajjal "felölti" az õt viselõ embert. A lábát, a karját, a fejét, az agyát, a szívét, a fogsorát, a frizuráját. Indulás elõtt még örömmel fedezi fel egy fényképen, hogy neve is van: Paul. Az animáció akkor igazán nagyszerû, ha valami közös õsnyelven képes megszólalni. Ha a felnõttet visszavezeti saját tagolatlanabb gondolkodásának õsidejébe, a gyermeknek pedig minden fontos titkot megsúg a világ dolgairól. Az Egy újabb nap valami ilyesmire képes. A gyerekközönség Kecskeméten, lám, határozottan rezonált az identitásvesztés rémétõl szorongatott ezredvégi felnõtt napi kínjaira.

A gyerekzsûri egyébként döntésének indoklásához hozzátette: elég a gügyögésbõl és elég a horrorból. Ha Kecskeméttõl nem hangzott el odáig, innen küldjük a magyar televíziós csatornák gyerekmûsor szerkesztõségeinek ezt a mondatot.

Keretben:

Az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjai

Nagydíj

Cakó Ferenc: Labirintus

Az egészestés animációs filmek kategória díja és a gyerekzsûri ORTT-díja: Jean Francois Laguione: A majmok kastélya

A reklámfilm-kategória díja

Horváth Mária: a 4. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál szignálfilmje

A rövidfilm-kategória díja, a felnõtt közönségfilm kategória díja, a gyerekzsûri szavazata alapján a legjobb film

Tóth Pál: Egy újabb nap

Televíziós sorozatok kategória díja

Csiszár László: Vigyázz, rövid!

Film- és tévékritikusok díja

Pál Balázs: Ranbo 13

2. Nemzetközi Animációs Játékfilm Fesztivál elsõ díja

Riho Unt: Vissza Európába

Kecskemét város díja

Michel Ocelot: Kirikou és a boszorkány