Reisenbüchler Sándor kollázs-filmjének iróniája saját magát sem kíméli.

Gyakran éri a vád a magyar animációs mûvészet nagy generációjának képviselõit, hogy nem tudnak megújulni, elvesztették hajdani markáns karakterüket. Az idei Kecskeméti Animációs Filmfesztivál egynémely darabját tekintve ez a megállapítás igaznak is tûnhet fel, s már-már elkönyvelhetnénk, mint általános tendenciát, ha a versenyprogram utolsó mozijaként nem pezsdítené fel érdeklõdésünket a Nagy Kívülálló, Reisenbüchler Sándor legújabb kollázs-víziója.

Reisenbüchler, aki életében egyetlen kockányi kommersz filmet sem készített, a hatvanas évekbõl maradt ránk, késõn jövõkre, örök lázadóként a fogyasztói társadalommal és a Földet felélõ civilizációval szemben. Boldog világvége címû pimasz, saját filmes-grafikus kifejezõeszközeit is idézõjelben használó opusa nemcsak a búcsúzó XX. század végének görbe tükre, de figyelmeztetés is: "Magatokon röhögtök!" A kultúra torzszüleményeit, a tömegkommunikáció horrorelemekben gazdag manipulációs tevékenységét, a giccs diadalát, s e káoszból ránktörõ privát szorongást, a kiszolgáltatottság bizonyosságát foglalja zenés-táncos keretbe a film.

Reisenbüchlert úgy tûnik, nem érinti kortársai alkotói válsága. Meglepõ ifjonti szenvedéllyel támad korunk idiotisztikus jelenségeire. Meghökkent és megdöbbent, elementáris erõvel szembesít a problémákkal, amelyek felett leginkább szemet hunyni szeretnénk.

Új filmje logikusan következik eddigi életmûvébõl, kérdésfelvetése is idézi korábbi mûvei, az Isten veled, kis sziget vagy az Ecotópia környezet és kultúraféltõ aggodalmát, formai megoldásaiban azonban új, önironikus elemek tûnnek fel. Nevet saját romantikus illúzióin, parodizálja a reisenbüchleri kollázs-grafikát, és bizony, még "csúnyán" is beszél... Animációs grimasza a némafilmek és a videóklipek stílusjegyeit egyaránt beépíti, kis mozitörténeti tréfa, professzionálisan szerkesztett zenei háttérrel.

A zene különösen érzékeny pontja Reisenbüchlernek, rosszakarói szerint számtalan fesztiváldíjából többet hatásos filmzenéinek köszönhet. Egy biztos, munkáiban a zenének mindig kiemelt dramaturgiai szerepe van. A Boldog világvége képi-zenei egységét honorálta díjjal a kecskeméti zsûri is, méltán, hiszen talán az egyetlen olyan megoldást képviselte a versenymûvek sorában, ahol az alkotónak valódi mondanivalója volt képeihez társított zenei montázsával.

Amiben Reisenbüchler szintén kivételes az animációsfilm rendezõk közt, az a filmes szemlélet, a kameramozgatás, a vágás, a plánozás bravúros alkalmazása. Bár minden egyes filmkockája képzõmûvészeti alkotásnak tekinthetõ, sohasem "szeret bele" képeibe, rövid ideig engedi látni õket, és dinamikusan lép tovább. Mivel ismeri a filmmontázs asszociációs lehetõségeit, nem magyarázgat feleslegesen, így mûvei nem sodródnak a didaktikus, hosszadalmasan kibontakozó, az animációsfilm mûfaji sajátosságait semmibe vevõ darabok közé.

A Boldog világvége -- súlyos üzenetének dacára -- szórakoztató, elegánsan könnyed mozi. Jókat lehet nevetni a Reisenbüchler-féle Lopakodón, aki természetesen lopakodik, az ufonauták próbálkozásain, vagy a Földdel játszadozó El Ninón, és viccesek a Jingle Bells-indulóra felsorakozó mutánsok az eljövendõ szép új világból, amely összeturmixolt a jelenbõl.

Reisenbüchler Sándor mindenesetre kellemes világvégét kíván.