The Matrix - amerikai, 1999. Rendezte és írta: Andy Wachowski és Larry Wachowski. Kép: Bill Pope. Zene: Don Davis. Szereplõk: Keanu Reeves (Neo), Larry Fishburne (Morpheus), Carrie-Anne Moss (Trinity), Hugo Weaving (Smith). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 136 perc.

Xenophon elégedett lehetne a Mátrix láttán: nemcsak isteneinket teremtjük saját képmásunkra, hanem a poklot is. A túlvilág a civilizáció átépítése alatt is zavartalanul üzemel, merthogy maga is folyton megújul. A fantáziánk, mutassa magát mégoly eredetinek, mindig sárból-földbõl vétetett, még akkor is, ha e sarat mátrixba szerkeszti, s kilobájtokban méri. A „mi álmok jõnek a halálban" költõi kérdés, ha jönnek egyáltalán, az evilági álmok folytatódnak. A pokol mindenkor az aktuális dizájn jegyeit viseli. Hacsak nem a giccs rendezi be a túlvilágot, mint Vincent Ward új filmjében (Csodás álmok jönnek), aki egy mára rongyosra koptatott giccsõr mennyország és közhely-pokol víziójára pazarolja a csúcstechnológiát. A Wachowsky-testvéreknek a számítógépes világteremtés vadonatúj eshetõségérõl egészen más jutott az eszébe. Mi van, ha szoftver az egész világ, s digitális színész benne minden férfi és nõ? Mi van, ha a pokol ideát van, s a való világ merõ képzelgés csupán? Az élet álom, az álom élet – újra és újra visszatérõ gondolat – újdonsága abban áll, hogy most elõször támogatja balsejtelmét valóságos technika. A 64 megabájtos intel pentiumtól persze hosszú az út a kompjuterizált zsarnokságig (a Mátrixban különösen, ahol egy multikulturálisan fölöttébb érzéketlen gépi intellektus bocsát digitális álmot a milliárdnyi emberpalántára, hogy bioenergiájukkal tartós elemként táplálják az erõforrások híján maradt gépeket; egy gonosz amerikai elnököt vagy egy profitéhes chips-cézárt egyelõre még komolyabban vehetnénk a digitális összeesküvõ szerepében, e fantasztikus konspiráció-elméletben szerencsére sötétebb az irónia), de ez az út lerövidíthetõ. Például a hozzá való szoftver – az akarattal, képzelettel és gondolattal megvert emberizink – radikális lebutításával. Az „élet álom" borzongása történelmi lázrohamok elõjele, álomból álomba zuhanni, tükörképek közt tévelyegni, émelygésig keringeni valóság és képzet dilemmája körül, bizonytalan kort jegyez. Rosszul összefércelt személyiséget, közhely-kultúrát, egyenálmokat. A Mátrix sajnos kevesebbet idõzik a leláncolt és agymosott prométeusznál, mint a láncait látványosan szaggató hollywoodi hõsnél, de azért a SF maradandó, filozófikus vonulatába tartozik, amelyben az elmásolt személyiség, az eltékozolt élet – a horrorok horrora. A Mátrix helye ott lesz - egy polccal magasabban a Dark City, a Nirvána, Az Emlékmás fölött -, a Szárnyas fejvadász és Lem Álmatlansága mellett.

U-Turn - amerikai-francia, 1997. Rendezte: Oliver Stone. Írta: John Ridley. Kép: Robert Richardson. Zene: Ennio Morricone. Szereplõk: Sean Penn (Bobby Cooper), Jennifer Lopez (Grace), Nick Nolte (Jake McKenna), Claire Danes (Jenny), Powers Boothe (Potter). Gyártó: Phoenix Pictures. Forgalmazó: Intercom Video. Szinkronizált. 124 perc.

Van egy fickó, nem fér a fejembe, bármit tesz, márpedig igen tevékeny, mindig olyan, mintha, soha sem az, ami. Pedig íróként emlékezetes volt a belépõje, spiccel rúgta be a filmvilági kocsma ajtaját idestova két évtizede, amikor dermesztõre jelenetezte egy felelõtlen amerikai srác purgatórikus megpróbáltatásait a török büntetésvégrehajtás bugyraiban. Oliver Stone-t az Éjféli expressz után kellett volna meggyõznie egy barátjának, hogy írjon, írogasson csak kedvére, mert könnyen lehet belõle a hollywoodi bálványtermek legkeresettebb és szépen keresõ forgatókönyvszerzõje, hiszen minden adottsága megvan hozzá, tud teniszezni, szõke és liberális, könnyû a csuklója és érzi a trendet, és ha iparkodik, ki tudja, talán éppen belõle lesz az új-újságírás kaliforniai örököse, csak ne akarjon, soha eszébe se jusson rendezni, mert ahhoz kell valami plusz, kell még valami más. Oliver Stone-nak nem lehettek barátai. Annál inkább szomjúhozta a sikert, gyártani kezdte hát a placebót, belekóstolt Vietnámba (A szakasz, Született július 4-én), kormánya kül- és belpolitikájában (Salvador, JFK), szélesvásznú sztármajmot csinált a rock-Rimbaud Jim Morrisonból, gigantomán videóklipet készített divatos médiakritikusok elméleteibõl (Született gyilkosok), de hiába akarat, hiába szándék, mindenki ismeri, de nem ismerik el õt. Most épp azt találta ki, hogy lenyúlja Gus van Sant stábját, egy króm-nikkel Mustang-kabrióval elnavigál egy pechvogelt valami szépre fotografálható sivatagi településre, ahol a klasszikus chaplini dramaturgia szerint egyik bajból a másikba sodorja a hõst, a véletlenek szerencsétlenül esnek egybe, a kõbunkó helység kolor lokálját vak indián, pszichopata seriff, retardált autószerelõ, szexuálfrusztrált hatalmasság és egy dzsippes pipike adja, hogy aztán csuromvér slusszpoén gyanánt és fekete humorból a dögkeselyûk szelte, azúrkék ég alatt ne lyukadjon ki sehova... Giccs ez, bizony, nem is a javából, az életmû szervesen illeszkedõ darabja. A magyarított cím pedig telitalálat.

Csak egy kis pánik

Analyze This! - amerikai, 1999. Rendezte: Harold Ramis. Írta: Ken Lonergan, Peter Tolan. Kép: Stuart Dryburgh. Zene: Howard Shore. Szereplõk: Robert DeNiro (Paul Vitti), Billy Chrystal (Ben Sobol), Lisa Kudrow (Lisa), Chazz Palminteri (Sindone). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 103 perc.

A rivális maffiafõnök dühösen összegyûri a mozimûsort. Csupa vér, erõszak, gyilkosság. "Minden film a munkáról szól !" - jegyzi meg ingerülten. Az ehhez hasonló fekete humor, a poénok gyakran a gépfegyverropogás gyorsaságával követik egymást ebben az új gengszter komédiában. Már az alaphelyzet is nagyszerû. Paul Vitti, a New York-i maffia egyik helyi vezetõje idegkimerültségben szenved. Néha elveszíti hidegvérét, pánikba esik, máskor az érzelgõs szappanopera nézése közben elsírja magát. Ha kitudódik, hogy többé nem számíthatnak rá, már rendelheti is a fejfáját. Titokban felkeres tehát egy pszichiátert, hogy kezeltesse magát. A két világ, a pszichológiai és bûnözõi, a valóságtól elrugaszkodott és a földhözragadt, az entellektüel és az utca emberének ütköztetése bõséges forrását nyújtja a vígjátéki szituációknak. Akár Woody Allen is megirígyelné azt a jelenetet, amikor a terápia során az orvos Freud Oidipusz komplexusára hivatkozik, mire a középkorú páciense hitetlenkedve visszakérdez: "Látta valaha az anyámat?"

A film másik erénye a gengszterek és környezetük bemutatása. Hollywood legalább két tucat kiváló színésszel rendelkezik, akik általában a rossz arcú, ámde hûséges testõröket vagy a mindenre elszánt, önjelölt fõnököket alakítják. Ez most is bejön: Joe Viterelli vagy Chazz Palminteri néhány mondatos figurákból csaknem fõszerepet csinálnak. Noha Robert DeNiro nem igazán komikus alkat, annyi kemény fickó eljátszása után most önironikusan közelít a bûnözõbõl lett páciens alakjához, egyúttal a Nagymenõkbeli szerepének paródiáját is felvillantja. Az alkotók a mûfaj számos közismert fordulatát, képi megoldását kigúnyolják - gondoljunk a gengszterek titkos találkozójára, a meglepetést tartogató esküvõi tortára vagy az emberszabású akváriumra, ahol ragadozó halak helyett kívánatos hölgyek kelletik magukat. A hivatkozások leghatásosabb példája a pszichológus rémálma, amelyben úgy lövik le õt, mint Don Corleonét A Keresztapában.

A Csak egy kis pánik távolról sem tökéletes alkotás. A rendezõ a happy end érdekében mintha visszariadt volna a szatíra sötét színeitõl. A forgatókönyvet néhány ügyetlen megoldás és elvarratlan szál jellemzi. Mindamellett a kifogásaink hamar kitörlõdnek az emlékezetbõl. Ami megmarad: szellemes karakterek és a helyzetkomikumból eredõ ötletes beszólások sorozata.

Never Been Kissed - amerikai, 1999. Rendezte: Raja Gosnell. Írta: Abby Kohn és Marc Silverstein. Kép: Alex Nepomniaschy. Zene: David Newman. Szereplõk: Drew Barrymore (Josie Geller), David Arquette (Rob), John C. Reilly, Molly Shannon. Gyártó: Fox 2000. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 108 perc.

Szelíd émelygésnél többet nem tudott nyújtani E. T. egykori kis barátnõjének legújabb romantikus vígjátéka. Gyomrom árulását elsõre nem is tudtam hova tenni, hiszen a helyzet nem tûnt túlzottan vészesnek: jelentéktelen románcocska a minden vetítésre jutó díszröhögõknek fenntartott poénokkal - egyszóval semmi figyelemreméltó ormótlanság, csak a szokásos izzadságszagú debilitás 108 perce. Egy a felejthetõ sok közül... akkor hát mire fel a gyomor zavara?

Aztán leesett a tantusz: a csendes tüntetést egyik visszatérõ vágyálmom korlátolt és közönséges, felszínes és ötlettelen tálalásának köszönhetem. Mert bevallom, tõlem sem idegen a gondolat, hogy utólag szerzett tapasztalataimmal a tarsolyomban visszatérek eddigi életem talán legnagyobb frusztrációinak helyszínére, a gimnáziumba, ahol másodszori nekifutásra sok mindent másképp teszek. Félreértés ne essék, nem az bántott, hogy más is el-eljátszik e nem túl eredeti gondolattal, hanem az, hogy az egészbõl mindössze egy olcsó, szikkadt és repedezõ mézeskalács-szívet sikerült kisütnie.

Már maga a központi figura megrajzolása is teljes melléfogás. Ahelyett, hogy kedvesen szánalmasnak tûnne, a Drew Barrymore által játszott Josie annyira naiv, buta és érzelmileg visszamaradott jelenség, hogy lassan kezdjük úgy érezni, talán nem véletlenül csesztette anno az egész középiskola. A Josie múltjából felvillanó sérelmek sem keltenek együttérzést, bemutatásuk annyira túlzó, hogy már-már azt hihetjük, filmeseink felfedezték maguknak az iróniát. Hamar rá kell azonban jönnünk, hogy a groteszk megközelítés minden, csak nem tudatos törekvés eredménye. A helyzet sajnos akkor sem javul, amikor Josie, már mint felnõtt újságíró, anyaggyûjtés végett visszaül az iskolapadba. Fantasztikus mese helyett (lásd például Pleasantville) a humor(talanság) és a giccs szánalmas keverékét kapjuk.

Jackie Chan: Az elveszett zsaru

Jackie Chan: Who Am I? - hongkongi, 1998. Rendezte: Benny Chan és Jackie Chan. Írta: Jackie Chan és Susan Chan. Kép: Hang-Sang Poon. Zene: Nathan Wang. Szereplõk: Jackie Chan (Jackie), Michelle Ferre (Christie), Mirai Yamamoto (Yuki). Gyártó: Golden Harvest. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 107 perc.

Csúcsformában

Rush Hour - amerikai, 1998. Rendezte: Brett Ratner. Írta: Ross LaManna és Jim Kouf. Kép: Adam Greenberg. Zene: Lalo Schifrin. Szereplõk: Jackie Chan (Lee), Chris Tucker (Carter), Tom Wilkinson (Juntao), Ken Leung (Sang). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 98 perc.

Jackie Chan nem okoz csalódást. Káprázatos harcmûvész úgy, hogy közben megunhatatlan mozibohóc. Egy csetlés és egy botlás közé mindig jut egy tökéletesen kivitelezett ütés vagy egy jól irányzott rúgás, így aztán mindig õ nevet a végén, vele pedig mi is.

A nyáron a magyar mozikba kerülõ két filmje Chan két harcterét képviseli, Az elveszett zsaru a hongkongi, a Csúcsformában a hollywoodi álomgyár produkciója. Hongkongban talán õ a legnagyobb sztár, csaknem harminc éve folyamatosan jelen van a mozivásznon, Amerikában viszont a nyolcvanas évek kudarcai után évtizednyi kihagyás után alig pár éve kezdte igazi diadalútját a Balhé Bronxban címû filmmel. A Csúcsformában az eddigi csúcs, tavaly õsszel az egyik legnagyobb bevételt hozó film volt a tengerentúlon; folytatása is készül már.

Az elveszett zsaru úgy kezdõdik, mint egy katonai akciófilm, bennszülöttes vígjátékként folytatódik, és elég sokára érkezik csak el a nagyvárosi bunyós mûfajig, de megéri a várakozás; a tetõpont nagy verekedése után ráadásnak Jackie gatyaféken csúszik le egy felhõkarcolóról.

A Csúcsformában kelet-nyugat viszonylatban építkezik, Hongkongban egy kikötõi tûzharc közepén ismerjük meg a Jackie alakította hõst, a film központi bûntényének helyszíne azonban Los Angeles. A kínai konzul kislányát elrabolják, így kerül újra a képbe Jackie, kísérõjének pedig a dumagép Chris Tuckert jelölik ki. A kultúrák találkoznak, Chan hozza a helyzetkomikumot, Tucker a jellemkomikumot, Chan adja a pofonokat, Tucker a poénokat. A kezdeti idegenkedés után barátok lesznek, és végül az ügyet is felgöngyölítik. A film amilyen kiszámítható, éppoly szórakoztató - az amerikaiba oltott hongkongi akcióvígjáték zamatos gyümölcse.

Varsity Blues - amerikai, 1998. Rendezte: Brian Robbins. Írta: W. Peter Iliff. Kép: Charles Cohen. Zene: Mark Isham. Szereplõk: James Van Der Beek (Mox), Jon Voight (Bud Kilmer), Paul Walker (Lance Harbor), Scott Caan (Tweeder). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 105 perc.

Kamaszkor, bizonytalanság, lázadás, szerelem, felnõtté válás, no meg az amerikai foci: ezt kívánja bemutatni nekünk Mr. Robbins.

Elnagyolt figurák, kiszámítható dramaturgia, eddig már sokszor (és érdekesebben) felvetett problémák, hatásos (olykor hatásvadász) képek és az amerikai foci. Ennyit sikerült összehozni.

Pedig a kezdet ígéretes. Ott van mindjárt a kisváros neve: West Canaan. Itt azonban véget ért az alkotók tudománya. A név csak név marad. Aztán már a második percben megjelenik a vásznon egy kissrác, hatalmas fakereszttel a hátán. Még reggeli közben sem veszi le, hogy egyebekrõl ne is beszéljünk. A nézõ meg izgatottan várja, mi is lesz ebbõl - sajnos, hiába. Viszont arról a sportról, amit odaát football-nak hívnak - bár elsõsorban nem lábbal játsszák -, elég sokat megtudunk. Persze nem a szabályokat, ez egy tengerentúli nézõnek a kisujjában van. Inkább azt, mennyire kemény sport is ez: védõfelszerelés ide vagy oda, gyakoriak a súlyos sérülések. A látvány azonban felejthetetlen - a filmben is. Azt hiszem, ha egyszer az amerikai foci elkötelezett rajongója leszek, az indítást Charles Cohen operatõrnek köszönhetem.

Ennél többet ne várjunk a Prérifarkas Blues-tól. A sztori nem tartogat meglepetést, a figurák tipikusak és felszínesek. Aki gonosz, az nagyon gonosz, aki szerény, az nagyon szerény, aki érzékeny az nagyon érzékeny. A végén persze tanulság is van - ahogy ez már lenni szokott. Ha a szó eredeti értelmét nézzük, remekmûvel, vagyis mestermunkával állunk szemben. Ma ezt úgy mondanánk, becsületes iparosok tisztességes munkáját láttuk.

Hivatali patkányok

Office Space - amerikai, 1999. Rendezte és írta: Mike Judge. Kép: Tim Suhrstedt. Zene: John Frizzel. Szereplõk: Ron Livingston (Peter), Jennifer Aniston (Joanna), David Herman (Michael Bolton). 20^th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 89 perc.

Filmünkben kiszabadulnak a hivatali magánzárkába kényszerült szellemek, és engedve bosszúvágyuknak, lesújtanak a Vállalatra.

Az evolúció rendje szerint az iskolaköpenyt viselõ tanulóból szellemi egyenmunkás válik, aki érdemei elismeréseként már választhat is: a sötétkék, a fekete és a szürke öltöny között. A Lázadás élménye csak a moziban adatott meg neki/nekünk. Micsoda felszabadító érzés volt gerincoszlopot kiegyenesítve felállni az iskolapad tetejére! Tisztelegtünk a félreállítottnak, és nyíltan lenéztük a zsarnokot. Mike Judge, a Beavis és Butthead sorozat megalkotójának jóvoltából most ismét lázadhatunk, persze megint csak az óvatos duhaj módjára, a moziterem sötétjébe burkolózva.

Egy túlságosan is sikeres stresszmentesítõ hipnózis eredményeként (a kísérlet sikerült, de az orvos meghalt) hõsünk, Peter lelke kirepül a paravánok által behatárolt munkahelyi élettérbõl, és többé nem is kíván visszatérni oda. A megalkuvás napi programjának helyét olyan felszabadító élmények veszik át, mint a túlóra helyetti jóízû alvás, a gondtalan pecázgatás, a pincérnõ felcsípése, és mindezek non plus ultrájaként, a vállalattal való leszámolás kitervelése. Peter munkahelyi anarchiája a film szellemes fordulata folytán nemhogy pályafutása végéhez, hanem feljebb-bukásához vezet. A vígjáték attól mûködik igazán, hogy nem esik vad túlzásokba. Kikerüli a Keresd a nõt!-típusú humor csábítását, figuráit és fordulatait az abszurd és a hihetõ közötti vékony kötélen egyensúlyoztatja. Judge mértéktartása átélhetõvé, de a bevételi listák mostohagyermekévé teszi a Hivatali patkányokat.

Tangó

Tango - spanyol-argentin, 1998. Rendezte és írta: Carlos Saura. Kép: Vittorio Storaro. Zene: Lalo Schifrin. Szereplõk: Miguel Angel Sola (Mario Suárez), Cecilia Narova (Laura), Juan Carlos Cipes (Carlos) Mia Maestro (Elena). Gyártó: Alma Ata International Pictures / Argentina Sono Film. Forgalmazó: Cirko Film - Másképp Alapítvány. Feliratos. 115 perc.

A zajos Élet, a nagybetûs Történelem Saura Tangójában a próbateremben, a színpadon zajlik. Virtuózak a táncok, mívesen szépek a képek - a film kerettörténetén viszont - talán épp az artisztikus, arisztokratikus, intelligens elbeszélésmód miatt - megtörik a lendület. Aki olyasfajta izgalmasan dokumentált szerzõi öngyötrelmet, revelációt vár, mint a Mindhalálig zene máig érvényes lüktetése, menthetetlenül csalódik. Ez egy régimódi, nem szenzációra törõ, lassan hömpölygõ, ha tetszik, "polgári" film - egy mûvész, a mûvész hétköznapi lényérõl. Emberléptékû szenvedésérõl, magányáról, elveszettségérõl, a mûhelymunka három mûszakjáról - azokról, akik botrányok nélkül, mellõzve az önsztárolást, az imidzs-építést, teszik a dolgukat. Nem háborúznak, nem tüntetnek, nem ármánykodnak, nem "lobbyznak", nem lépnek frigyre nevelt lányukkal, nem nyilatkozgatnak okkal-ok nélkül. Akiket az élet és halál dolgai nem kimódolt antimûvészetre, hanem egyszerû párhuzamokra inspirálnak. Saura filmbéli alteregója és alkotótársai nem biológiai gondolkodógépek, de valami csendes és mély önfelfedezés útján egységesebb látomásuk alakul ki önmagukról, a valóságról, az egyetemes, mindent átfogó spiritualitásról. A folytonos kreativitás és alázat - mûvészetük - megmenti civil lényüket a nyerseségtõl, otrombaságtól. Szenvedély, mértékletesség, arányérzék, határok - ez a tangó. A Tangó pedig olyasfajta ritka film, ahol az esztétikum - Storaro operatõri remeklését díjazták Cannes-ban -, a gondolat, a szándék nem sugall erõszakot, durvaságot. Ideális forma annak tisztánlátásához, hogy az élet rendületlenül létezni akar.