A festõt mint energiával telített embert, nem a leírt vagy elmondott gondolatai õrzik meg, hanem a képei.

Anna Edes, Kosztolanyi - válaszolta bemutatkozásomra a magas, õszhajú, fiatal férfi a Colony Roomban, 1994-ben, két évvel Francis Bacon halála után. Ez az a klub, ahol a festõ 1949-tõl haláláig a legtöbbször és a legszívesebben megfordult. Négyen voltunk a kisméretû klub-bárteremben. Az õszhajú fiatal férfi, egy nõ, aki most utólag John Maybury Bacon-filmjének Isabel Rawsthorne-jára emlékeztet, egy párducpettyes szõrmesapkás csapos, valamint a lengyel származású Michael Wojas, aki Ian Boardtól átvette a klub vezetését, s nemrég még a pult mögött állt, akkor is, amikor a magyar televízióban sokszor vetített Bacon-portréfilmet forgatták, részben itt, a Colony Roomban. Õ mesélte Daniel Farsonnak, Bacon életrajzírójának, s az Ördögi szerelem fõ konzultánsának, hogyan itatta le Bacon a riportert az elõzõ napi forgatáson - igaz, õ maga is jócskán lerészegedett -, de míg a riporter alig tudott magához térni a másnapi felvételig, Bacon frissen és kipihenten érkezett. Farson maga is többször tanúja volt Bacon félelmetes életerejének, amikor például a halottsápadt hajnali hazatámolygások után másfél órával már felfrissülve a festõállvány elõtt találta a festõt. Pedig nem egyszer tették be merevrészegen a taxiba. De ha nem volt ilyen rossz állapotban, inkább metrón utazott. Szerette nézni az embereket. Csak mellesleg jegyzem meg, hiszen errõl könyveket lehetne írni, szerintem Bacon festészetének lényege nem a torzítás, hanem a látás. Az, hogy hogyan látunk. Amirõl jóformán az egész modern mûvészet megfeledkezett a stíluskeresés küzdelmei során.

A Colony Room lépcsõházába félve léptem be. „Members only!" Nem idevaló és nem idevalósi vagyok. Mégis fölmentem a keskeny lépcsõkön és benyitottam. Inkább kicsi, mégis nehezen belátható terem, asztalok, bárpult. Szorongásom egy pillanat alatt elmúlt, mert úgy fogadtak, azzal a fajta barátságossággal, amelyben éppen annyi kíváncsiság van csak, ami még nem tolakodó, éppen annyi figyelem, ami még nem zavarba ejtõ. A hely pedig õrizte Bacon és a „School of London" festõinek múltját. (A Londoni Iskola amúgy létezõ fogalom ma is, legutóbb éppen Bécsben lehetett látni Bacon, Kitaj, Freud és mások, egészen fiatalok munkáit is.)

Az egyik falat, sarokkerevetek fölött egy szinte teljesen megfeketedett Bonnard-tájképmásolat borította, Michael Andrews, kiváló festõ fiatalkori munkája. Sokan jártak ide. Lucian Freud például. Fõként azokban az idõkben, amikor Muriel Belcher volt a tulajdonos, akiért Bacon rajongott, többször, még szfinx-alakban is megfestette.

Vörösbort rendeltem, amit a végén nem engedtek kifizetni. A sokadik pohár után, amikor megkockáztattam, hogy talán már elég lesz, a cigarettamart de valaha szép arcú nõ, aki hol Muriel Belcherre, hol Isabel Rawsthorne-ra emlékeztetett, felrikoltott, Bacon elnyújtott hangját utánozva, épp úgy, ahogy a filmben Derek Jacobi utánozta elképesztõ hitelességgel: „Francis Bacon azt mondaná, hogy bizony még nem elég...!"

„Milyen ember volt Bacon?"- kérdeztem Michael Woyastól. „Kedves ember." - válaszolta. Kedves? Hiszen sokan inkább ördögnek tartották és tartják ma is. Bacon maga nem tiltakozott ez ellen. Gyûlölt minden metafizikát, a húsban hitt, a vérben és - a semmiben. Mégis „kedves" volt és „radiant", ahogy mondják róla; az a fajta sugárzás áradt belõle, amely mindenkit lenyûgöz.

Valójában nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattam Francis Baconnel. Néha elképzelem, hogy mit mondott volna. Lehet, hogy megszégyenít, zavarba hoz, mint John Maybury filmjében azt a rajongó fiatal festõt, aki a mûtermébe akarta hívni. „Nem kell megnéznem a képeit, hiszen látom a nyakkendõjét. Magának nincs semmi tehetsége!" Tudott tehát gonosz is lenni. A történet hiteles, miként valószínûleg minden elhangzó mondat hiteles a filmben, amely ebbõl a szempontból olyan, mint a Perruchot-életrajzok az impresszionistákról, azok is regényesnek látszanak, de minden mondatuk forrásértékû, nyugodtan utána lehet nézni.

Egyébként körülbelül el tudom képzelni, mit mondott volna Bacon. A permanens ivóknál kiszámítható, az ismétlések és variációk rendje szerint. De ha el tudom is képzelni, nem érek vele semmit akkor, ha az emberre vagyok kíváncsi. A festõt, mint energiával telített embert nem a leírt vagy elmondott gondolatai õrzik meg, hanem a képei.

Régi rögeszmém a Rembrandt-videó. Mit nem adnék egy röpke, szemcsés, rejtett kamerás Rembrandt-videóért. A Bacon-játékfilm - eltekintve a bombasztikus víziójelenetektõl - olyan, mintha efféle videó lenne. Legalábbis tökéletes rekonstrukció. Rákopírozható lenne egy dokumentum-felvételre. Megleshetem Bacont. Most már azonban tudom, hogy a Rembrandt-videóban maga a vágy az érdekes. Ha tényleg látnám, örökre elmúlna a varázs. Elmúlna a varázs, hogy milyen lehetett, mert szõrt látnék és bõrt meg ruhát, nem azt az energiát, amely benne volt, s amely csakis a festményekben maradt meg, különös, félig szilárd állapotban, szinte élõ organizmusként. És mi marad az emberbõl? „Ha meghalok, tegyetek egy plasztikzsákba, és dobjatok a csatornába!"- mondta volt Bacon. Az ateizmusnak olyan fokán állt, olyan mértékben csak a pillanatnak élt, hogy éppen ezáltal volt képes „emlékmûvet állítani" a pillanatnak. De nem úgy, mint a fényképek, hanem olyan súllyal, mint az egyiptomi vagy a görög szobrok. Bacon formái - különösen késõi képein - zártak és monumentálisak, akár a márványszobroké a British Museumban, ahová annyit járt. Mert ez a lumpoló festõ metszõen éles gondolkodó és metszõen éles szemû nézõ is volt.

Nem tudom megmondani, miért, de leginkább azt szerettem volna megkérdezni tõle, hogy hazudott-e a festészetben? A kérdésem persze rossz, mert bizonytalan értelmû, Bacon nem is úgy értette volna, ahogy én gondolom, és már hallom is magamban rikoltó hangját, elnyújtott magánhangzóit: Of course! Hazudni kell, hogy még valódibbak lehessünk! Real, kedvenc szava volt, és semmi kétség, azt értette rajta, amit az ember közvetlenül érez, tapint és lát az adott pillanatban. Ám olyan hõfokon átélve, amely akaratlanul is átcsapatja a pillanat konkrétságát önmaga ellentétébe, abba, amit annyira utált, a metafizikába. S hiába fordítja lefelé Cimabue keresztjét, felhasználva egy 1962-es szadisztikus triptichonjához, Bacon zuhanása és megmártózása a mocsokban mégiscsak... - nincs pontosabb és jobb szó rá, mint Simone Weilé - fölfelé zuhanás.

Idõvel még jöttek néhányan a Colony Roomba azon az estén. Volt, aki bemutatkozott, Ray Natkel például, festõ, a barátnõjével. Viszont nem tudtam meg, ki volt a magas õszhajú férfi, aki több magyar írót is ismert. Nem árulta el. De Francis Bacon jelenlétére határozottan emlékszem. Úgy látszik, valami mégiscsak marad az emberbõl is.