Bé oldal

Az igénytelenség korszakán túl vagyunk, ez már nem Isaura évada.

Ernyei Béla többre vágyott. Mint a kereskedelmi tévé reggeli csevegõmûsorában mondja, nem akart örökké Csuka Mónika bé oldala maradni. A kislemez-példa szellemes is, precíz is: nálunk ötven évig hiányzott a tömegszórakoztatásnak az a gazdag infrastruktúrája, amely egy amorózót futtatni tudott volna. Német nyelvterületen viszont volt hozzá pénz, lemez, film, sajtó. És volt miliõ. Mert az amorózóhoz dekoltált grófnõk kellenek és karib-tengeri nyugágy. Német nyelvterületen.

Ezt a típust ott hatalmas vevõkör fogyasztja ma is, mindenekelõtt azért, mert stílusa van, szívós hagyományokkal. Vele nemcsak az idõsebb korosztályok, hanem a divatra éhes mindenkori fiatalok is történelmi és folyamatos múltra visszatekintõ, tekintéllyel rendelkezõ bóvlit kapnak vadonatúj változatokban. Nálunk a tömegkultúrának effajta, idõben egymásra rétegzõdõ mutációi a század második felében csak a szerény kínálatú állami gyártásig jutottak el, az Óperencián túl viszont mindig megadták a módját. Az osztrákoknál egy Lehár Ferencnek akkora kultusza van, hogy úgyszólván a Salzkammerguti-tavak egész idegenforgalmát elbírja. A "kisember" igényeinek és a közérzetet nyugalomban, biztonságban tartó monarchia igényeinek harmóniájával. A Ferenc József kegyelte Bad Ischlben Lehárnak múzeuma, szobra, színháza, mozija van, több kirakatban is ott áll hatalmas méretû, teljes alakos portréja: kifogástalan gallér, finoman simuló szövet, a karmesteri pálcát oly elegánsan tartja a kéz, ahogy a publikum azt elvárta egy igazi mestertõl, a tekintet csak annyi érzékeny tehetséget sugároz, amennyi egy rendes polgár tudatában is elférhet. Emlegethetjük a szokásos, szánalmas bizonykodással, hogy Lehár magyar volt -- nem mi ápoljuk, hát nem nekünk terem. Magától értetõdõ, hogy kései kollégája az álomüzemben, Ernyei Béla ugyancsak nem itt, hanem odaát lehetett otthon.

Nem az operettet siratom, hanem a mesterséget, amely az operett bármely mai leszármazottjához hiányzik, akár musical az, akár rapsláger. A tisztes elõzmények megbecsülése híján napjaink szórakoztatóipara maga a rettenet. A helyzet paradoxona, hogy a legnagyobb szolgáltatók, a tévécsatornák épp akkor igényelnék dömpingben a megbízható árut, amikor a legsivárabb a termelés. Üres a raktár, gyakorlatilag fél tucat agyonhasznált talk showman-re és fél tucat kabaréra átszakosodott vígszínházi színészre hárul egy irtózatos verseny terhe, egy versenyé, amelyen az idõkitöltés izzadságos brusztolása érzõdik csupán, lakodalmas vircsaftok kíséretében. A tévének nincs honnan átvennie és átalakítania, a maga képére formálnia a szórakoztatás idõtlen karaktereit. Nincsenek primadonnái, nincs dizõze, se vampja, sehol a vagányok, szépfiúk, sehol a bohócok, a teljes munkaerõhiányban Gálvölgyi és Galla túlórákra kényszerített szakmunkásokként zsákmányolják ki magukat. Nincs zene, csak nosztalgia-nyomatás, nincs tánc, legföljebb egyentornagyakorlatok.

Egy másik földrész hiány-kultúrájából érkezett Esmeralda nem betölti, hanem kifejezi ezt az ûrt. Meglepetésszerû sikere láttán a háborgók, megszokásból, igénytelenséget emlegetnek, de már nincs igazuk. Az igénytelenség korszakán túl vagyunk, ez már nem Isaura évada. A brazil rabszolgalány históriája a romantikus lányregény és a népszínmû kevercsével, primitív változatban ugyan, de még a stílusmutációk legelemibb kötelezettségeinek felelt meg. Olcsó volt, de többévszázados kultúra végletekig leegyszerûsített zanzájaként olcsó. Széplelkûek, kékharisnyák, Szép versek könyvheti vásárlói mind azt gondolták, hogy valaminek visszavonhatatlanul vége van. Esmeralda könyörtelenül ráébresztett arra, hogy az irodalom-színház-film közös tradícióival nem találkozó, azokra építeni nem képes és persze nem is hajlamos nézõknek sem artikulált szövegre, sem dramaturgiára, sem komponált képekre nincs szükségük többé. A szövegvilág nem közhelyes, érzelgõs, bombasztikus (stb), a dramaturgia nem átlátszó, gyermeteg, harsány (stb), a kép nem tolakodó vagy épp fantáziátlan (stb), hanem -- nincs.

Az Esmeraldában nem bíbelõdtek az idõvel vagy a ritmussal, ily módon cselekmény sem alakult ki, a szereplõk valamelyikének nyers információjára végtelenített mondat-sémákban reagált a többi. A jeleneteknek nem volt hierarchiájuk, a figurákat, akár egy panoptikumban, statikus beállításban lehetett nézegetni. Minden szereplõ egyetlen, könnyen megjegyezhetõ vonással rendelkezett, nem mitikus vagy démonizált értelemben, hanem a sokszorosított reklámportrék mintájára, azok felidézõ mechanizmusa szerint. Így színészi játékra sem volt szükség, csak puszta megjelenésre -- ha valami olykor megzavarta az összhatást, az éppen a színészi gesztusok egy-egy suta kísérlete volt, egy immár használhatatlan tananyag kísértése.

Ez az Esmeralda vezette toronymagasan a népszerûségi listákat. Ez az Esmeralda kaphatta meg, célba érés elõtti utolsó köreire, a fõmûsoridõ díszkíséretét. Ez az Esmeralda hódíthat fõcímzenéjével számlálhatatlan példányban.

Ernyei Béla ma is bé oldal. Letícia Calderon bé oldala.