"Talán el sem hiszik, amit mondok." Hitchcock felvezetésében még a Psycho filmelõzetese is felejthetetlen.

Az elsõ emlék, amely Alfred Hitchcockról az eszembe ötlik, egy késõ délutáni filmvetítés 1971 októberében, a kecskeméti Városi Mozi nagytermében.

Hogy mit vetítettek aznap, már kihullott az emlékezet rostáján, de a következõ film elõzetese, amely ezúttal is megelõzte a napi programot, nekem – aki elsõ gimnazista voltam az idõ tájt -, de talán nézõtársaimnak is örökre emlékezetes marad.

•

A hirtelen beálló nézõtéri csendben egy kövér, enyhén kopaszodó, fekete öltönyt és mellényt viselõ férfi képe tûnt fel a vásznon. Mögötte sivár vidék és néhány épület volt látható a hosszú árnyékokat vetõ alkonyi fényben. A közeli dombon egy ház magasodott, amelyhez hosszú lépcsõsor vezetett az alant fekvõ, lapos tetejû építmény felõl. Az elhagyatott országút mellett kopottas tábla dacolt a feltámadó széllel.

BATES MOTEL --, ez állt a táblán.

A kövér ember, aki elõbb maga is a tábla feliratát szemlélte, váratlanul kipillantott ránk és szétterpesztett ujjú, húsos kezének széles mozdulatával körbemutatva a tájon így szólt: "Most minden másképpen van. Ma már csend és nyugalom van errefelé. De aznap... azon a bizonyos napon rettenetes vihar dúlt itt. Alig lehetett észrevenni a rosszul megvilágított táblát a közeledõ autó esõáztatta szélvédõjén keresztül. Talán, ha több szerencséje lett volna, és nem kell megállnia... " - vártuk a lassan bontakozó titok megoldását, de a kövér elhallgatott. Apró szemeinek élénk tekintetével felnézett a táblára, majd újra vissza ránk: "Talán el sem hiszik, amit mondok." Egy hosszú pillanatig még mélyen a szemünkbe nézett, aztán sarkon fordult, a hosszan elnyúló, lapos tetejû épülethez ballagott és belépett az egymás mellett sorakozó ajtók egyikén.

Mi pedig ott maradtunk volna becsapottan és alig beavatottan, a vászonról a mozi sötét csendjébe süvöltõ szélben, ha a kövér nem biccent felénk, hogy kövessük õt.

De biccentett.

A szoba, ahová beléptünk személytelen volt, gondosan berendezett, mint a szállodai szobák általában. A kövér férfi elégedetten és némi megnyugvással nézett a szoba tárgyaira. A hangja is megkönnyebbülten csengett, amint magyarázón ismét hozzánk fordult: "Ma már újra olyan minden, mint azelõtt volt. Szinte semmi sem emlékeztet arra az éjszakára, amikor a vendég megérkezett." Nem folytatta. Elkomoruló tekintettel lehajolt, hogy felemeljen egy faliképet a földrõl, amely a magányosan meredezõ szög tanúsága szerint talán nem is oly rég még a szoba falát díszítette. Kicsiny madár rajza volt a képen. Mintha egy madarakról szóló könyv illusztrációs táblái közül emelte volna ki valaki, hogy bekeretezve a falba vert szögre akassza. A kövér férfi bosszús fejcsóválás kíséretében a helyére tette a képet, majd a fürdõszoba nyitott ajtaján át belépett a nem túlságosan tágas helyiségbe. A fehér csempékkel borított falak és a padlózat tisztaságát az illesztések könyörtelen négyzetrácsa parcellázta. "A fürdõszoba" - mondta a férfi titokzatos hangsúllyal, mintha nem is egyszerû, hétköznapi rendeltetésû szobácskában állt volna, hanem a pokol és a rémségek kapujában. "Nem lehetett könnyû újra rendbe tenni. Aznap itt mindent vér borított. A padlót, a kádat, a falakat is. Mindenütt vér. Rengeteg vér. Szinte nem is gondolnánk, ha nem láttuk volna." Ott állt a kövér a ragyogóan fehér fürdõszoba közepén, fekete ruhája idegesítõ foltként sötétlett a makulátlan rendben. Húsosan gömbölyödõ ujjaival még végigsimított a nylon zuhanyozófüggöny ráncain, majd elfordult tõlünk és kilépett a szobából, ki a hosszú, lapos tetejû építmény elé, ki a süvöltõ szélbe.

És még nem volt vége.

Mi követtük õt - már intenie sem kellett -, követtük õt fel, a kis dombon tornyosuló házba, amelynek ablakaiból "ma senki sem figyelt bennünket, nem úgy, mint aznap, azon a napon, akkor, amikor..."

Beléptünk a ház üvegezett ajtaján. Meredek lépcsõ futott fel elõttünk az emeletre. A házban tisztaság volt, nyugalom és csend, amit kövér kísérõnk nem késlekedett a hangjával megtörni: "A lépcsõt, akárcsak a fürdõszobát a lenti házban, a rászáradt vér szennyezte még néhány napja is." A moccanatlan csend más tartalmat nyert a fenyegetést rejtõ komor mondatot követõen. Ijesztõ zajnak, nyöszörgõ kiáltásnak tûnt a férfi minden lépte a falépcsõ reccsenõ fokain, amint fölfelé haladt, az emeletre.

"Semmi sem tûnt ilyen nyugalmasnak akkor, mint ahogyan ma láthatjuk" - mondta még mielõtt benyitott volna abba a rettenetesen szûk, sötét és rendetlen szobába, amelynek áporodott levegõje megcsapott bennünket is, akik ott ültünk 1971 októberének egy késõ délutánján a mozi remegõn sûrûsödõ csendjében és sötétjében. "A gyerekszoba" - mondta kísérõnk halkan, a már jól ismert, titokzatosan sokat ígérõ, de semmit el nem áruló arckifejezéssel, és már be is csukódott az ajtó kíváncsi, kutató pillantásunk elõtt.

Egy tágas háló következett.

Csend volt, rend, túlságosan is nagy. A délutáni nap hosszú fénypászmát vetett a szoba padlójára. Reccsenve tárult fel egy szekrény ajtaja. Odabent szabályosan sorakoztak az öreges ruhák, egy öregasszony blúzai, kosztümjei. "Mintha még szükség lenne rájuk" - mondta a férfi, ám a ruhák nem kötötték le különösebben a figyelmét. Annál inkább a régi, széles családi ágy, amelynek egyik oldalán a kopott hímzésû ágyterítõ mélyen benyomódott. "Az ágy még most is õrzi a test lenyomatát." Miközben ezt mondta, a férfi mélyen az ágyterítõ fölé hajolt, mintha annak kusza ábráiból kívánta volna kiolvasni mindazon titkokat, melyek létezésébe oly gondosan beavatott minket, anélkül, hogy bármi magyarázattal szolgált volna.

Végül újra ránk pillantott.

Talán mégis megtudunk valamit - remélhettük egy futó pillanatig.

De nem.

A kövér, fekete öltönyös férfi elfordulva tõlünk, az ablakhoz lépett és kinézett az alkonyati napsütésbe. "Magam sem hinném, ha nem láttam volna" - mormogta aztán, mielõtt végképp magunkra hagyott volna bennünket a gyorsan leszálló alkonyatban, ott, abban az idegen csendben, abban az idegen házban.

Sötét felhõk futottak az égen. A szél vadul rázta a táblát az elhagyatott országút mellett, és már az esõ is jócskán megeredt, mire a foghíjas lámpasor megvilágította a sötét, derékszögbe hajló betûket: BATES MOTEL.

•

Egy gyorsan hírhedtté vált film elõzetese volt ez a néhány perc, ez a csöndes beszéd. Egy filmé, amely az idõ tájt ismeretlen rettegés és félelem szelét sodorta a filmvilág nézõktõl zsúfolt útjain.

Egy elõzetes, amely csak annyit közölt velünk aznap: "Majd. Majd lesz valami..." Vagy éppen ellenkezõleg?!

Az elõzetes arról szólt: "Valami már történt."

De nem volt csinnadratta. Nem volt hõzöngés. Sem díjesõ, sem az "évezred csodája". Csak egy ember, aki pontosan tudta, hogy az izgat igazán, amit nem ismerek, attól a titoktól félek, attól rettegek, ami nesztelen és észrevétlen lopódzik mögém, az ismeretlen valamitõl, aminek az arcát még a napfény is csak elrejteni képes.

Ott volt tehát ez a férfi aznap, 1971 októberének egy késõ délutánján, ott a vásznon, egy vidéki város mozitermének homályosan és ragyogón remegõ fényében, aki, miközben csendesen elbeszélgetett velünk, talán még azt is pontosan tudta, hogy mi, akkori gimnazisták, szigorúan 18 éven aluliak, miféle trükkökkel és ravasz álcázással igyekszünk majd idõsebbnek mutatni magunkat egy hét múlva, a bemutató napján, hogy ott lehessünk mi is, a zsibongó nézõtér körül vérszomjas ragadozóként járkáló jegyszedõket becsapva, és láthassuk, mi is történt azon a bizonyos napon, akkor... akkor, amikor...