Végy egy átlagembert, egy közönséges hétköznapot, egy hátsó udvart vagy egy olcsó motelt és fedezd fel benne az elképzelhetetlent. Hitchcock óta nappal is rettegünk.

Embert próbáló feladat írni valamit arról a rendezõrõl, akinek a filmjeit jóformán gyerekkorom óta nézem, a legteljesebb felhõtelenségben, mert soha még csak ezembe sem jutott elgondolkozni azon, hogy mit élvezek rajtuk - újra meg újra. Mert nem csak a Mester pályája tagolódik szakaszokra, a nézõnek is megvannak a maga korszakai, amelyeket a korábbi kedvencek ejtése, más filmek felfedezése jellemez, vagy éppenséggel az az ostoba és elsietett vélekedés, hogy vége, kinõttem Hitchcockból. Ezt a tévhitet többnyire egy-egy remake megtekintése önti romba, amelybõl kiderül, hogy az új fiú a pénzen és a technikán kí vül semmit nem tud felmutatni, amivel utolérné vagy felülmúlná a Psychót, a Dial M For Murdert (magyarul Gyilkosság telefonhí vásra, remake-ben Tökéletes gyilkosság), hogy csak a frissebb példákat emlí tsük. Ilyenkor mi mást tehet a hûtlen nézõ, mint szégyenkezve visszakullog az eredetihez.

Hitchcock volt talán az utolsó kétkezi rendezõ, aki nem mûvésznek tanult, de iparosként sem a filmcsinálás valamely részterületére szakosodva. A (néma) filmgyártás manufakturális korszakában kezdett, elõbb feliratokat rajzolt, aztán csinált mindent, amit rábí ztak, világí tott, í rt, vágott, leszaladt parizerért. Ilyen iskola után igazán nem okozott gondot beállni a kamera mögé, ha beteget jelentett az operatõr vagy a rendezõ. Minden adva volt hozzá, hogy elsõrangú rendezõ legyen belõle, a szakmunkás tí pusból. Emellett szól az alapanyaga is, hiszen leginkább rissz-rossz kalandregényekbõl, gyenge bulvárdarabokból adaptált kommersz - üzleti és közönségsikerre törõ - filmeket. Felfogni is nehéz, tetten érni szinte lehetetlen, hogyan válhatott mégis a legnagyobb rendezõk egyikévé, aki egyetlen mûvészfilmet sem csinált, mégis szerzõi életmûvet hagyott hátra.

Hitchcocknak igazából csak két témája volt: a szorongás és a szex. Tõle, a filmjeibõl tanultuk meg, hogy tényleg jobb félni, mint megijedni, pedig az angolban nincs is meg ez a közmondás. De mitõl féljünk? Sötéttõl, lúdvérctõl, zsákos embertõl, késes gyilkostól - ezt persze nélküle is tudtuk. De arra Alfred Hitchcock nyitotta rá a szemünk, hogy jó lesz félni a rendõrségtõl is. Elõdei és kortársai legfeljebb odáig jutottak, hogy a rend derék õrei mintha kicsit lassúbb mozgásúak és észjárásúak volnának az ideálisnál, ezt is azért bátorkodtak csupán megjegyezni, hogy kidomborí tsák a magándetektí v hõs kivételes képességeit. Ami azt illeti, az utódok is csak belemaszatoltak a magasan fejlett társadalmak eme féltve õrzött titkába.

A mestert többször érte vád, hogy nem szereti a rendõrséget. Nem gyõzött tiltakozni, szó sincs róla, szereti õ, csak fél tõle. A sanda gyanú eloszlatására, még inkább önmaga meggyõzésére az elsõ igazi Hitchcock-mozi, A titokzatos lakó (némafilm) óta sorra léptette fel a snájdig nyomozókat, akik legtöbbször a hõsnõ udvarlója, võlegénye kitüntetett szerepkörében villoghattak. Ennél többet nem tehetett értük. Nézzük az egyik legszebb példát, a Zsarolást, ezt a korai remekmûvet, a brit hangosfilmgyártás úttörõjét. A kezdõ képsorok a Scotland Yard detektí vjeinek munkás hétköznapjaiba engednek bepillantást: riasztást követõ rutin letartóztatás, a delikvens olyan rosszarcú, hogy kétség sem férhet a bûnösségéhez - a nézõ mégis azon kapja magát, hogy együttérez vele, talán azért, mert olyan gyanútlan. Ágyban, párnák közt cigarettázva és újságot olvasva éri a nem várt látogatás, kétségbeesetten szemez az éjjeliszekrényen pihenõ revolverrel, de mi tudjuk, hogy semmi esélye. Meglehetõsen kétértelmû az a jelenet, amikor a megbilincselt fickót levezetik az utcára, ahol addigra meglehetõs tömeg gyûlt össze. A hangulat ellenséges, sõt gyûlölködõ, de nem derül ki, hogy a bûnözõre vagy a rendõrségre haragszanak-e az emberek. Hitchcock nem siet kimagyarázkodni, annál inkább, hogy A zsarolás - az elsõ brit hangosfilm - elsõ tekercse némafilmként pereg, egy szó sem hangzik el benne. A sikeres munkanap után a mosdóban látjuk viszont a nyomozókat, úgy készülnek a hazamenésre, akár a rendes hivatalnokok. Hiszen azok is, állami alkalmazottak, köztisztviselõk, egy nagy bürokratikus szervezet tagjai, akiknek történetesen az a dolguk, hogy vegzálják és üldözzék polgártársaikat - persze csak ha okot adnak a zaklatásra vagy a rendõrség lát okot a gyanakvásra.

A filmbeli nyomozó, a hõsnõ võlegénye jó vágású macho, némileg nyers és erõszakos, de semmiképp sem brutális vadállat, inkább átlagos fiatalembernek mondhatnánk. A történetben az a gyönyörû, ahogy a törvénynek ez a fizetett és igyekvõ szolgája szemrebbenés nélkül hajlandó kijátszani törvényt és igazságot. Amikor Frank rájön, hogy az õ kis Alice-e a bûnös, mindent megtesz azért, hogy egy kisstí lû zsaroló nyakába varrja a gyilkosságot. Akár akasztófára is juttatná, de tisztább, szakmai szempontból sem kifogásolható eljárást választ: a gyanúsí tott menekülés közben veszti életét. A menekülés kétséget kizáróan bizonyí tja, hogy bûnös, az ügy megoldódott, a rendõr méltán számí that dicséretre vagy elõléptetésre. A zsarolót persze nincs miért sajnálnunk, tenyérbe mászó alak, gyáva féreg, ha sarokba szorí tják, pökhendi, ha nyeregben érzi magát. Sajnos a szép szõke hõsnõ semmivel sem különb nála, öntudatos, buta liba; nem a tragikus véletlennek, hanem saját magának köszönheti, hogy bajba került. Frank erkölcseirõl már ejtettünk szót.

A Zsarolás tisztán hitchcocki film, rajta kí vül senki nem tudta akkor megcsinálni - vállalni sem merte volna - azt, hogy a nézõ egyetlen szereplõvel sem azonosulhat, és csupán a mindenkori helyzet dönti el, hogy éppen melyiküknek szorí t. Ráadásul sehol egy rejtély, sehol egy árva csavar a történetben, a nézõ mindent tud, mindent ért, és í gy izgulja végig a másfél órát. Ami azt jelenti, hogy Hitchcock már 1929-ben tökéletes birtokában volt a feszültségteremtés és -kitartás - a suspence - eszközeinek.

A detektí v võlegény tehát megmentette szí ve választottját a börtönbõl, de azt õ sem akadályozhatta meg, hogy bajba ne kerüljön. A „rendõr a családban" igen gyakori képlet a Hitchcock-filmekben, de mindig az derül ki, hogy a nyomozó udvarlók vagy barátok sem adnak garanciát a biztonságra. A gyanú árnyékában hõsnõje kis hí ján kétszer is otthagyja a fogát, és hiába jár jegyben egy fess detektí vvel, végül magának kell megoldania az esetet a sorozatgyilkos, özvegyek réme nagybácsival. A Szabotázs tûzrõlpattant ifjú rendõre nem rest zöldségesnek állni, hogy szemmel tarthassa a gazfickót, sõt udvarolni kezd a feleségének, mégis bekövetkezik a tragédia, felrobban a bomba, meghal a kisfiú, és az asszony kénytelen saját kezébe venni az ügyet és a konyhakést. A Szédülés detektí vjét az orránál fogva vezeti és saját sötét céljaira használja a gyilkos pár; James Stewartnak nyomozó a barátja, de törött lábbal, szobához kötve is õ leplezi le a darabolós gyilkost, aki aztán úgy vágja ki a hátsó ablakon, hogy az ép lába is eltörik. A Psycho Arbogast nevû nyomozója sem képes megoldani vállalt feladatát, de õ legalább megfizet szakmai hiányosságaiért. Ezt kivételes esetnek kell tekintenünk: a rendõrség kudarcaiért és tévedéseiért többnyire ártatlanok fizetnek, illetve - ha kártérí tésre kerül a sor - az állam, megintcsak a vétlen civilek adójából, de ez már nem Hitchcock szakterülete.

Ártatlant gyanúsí tanak és üldöznek A titokzatos lakóban, a Harminckilenc lépcsõfokban, a Zsarolásban, a Fiatal és ártatlanban, A szabotõrben, A gyanú árnyékában, a Meggyónomban, az Észak-Északnyugatban. A Gyilkosság hõsnõje meg sem áll az esküdtszéki tárgyalásig és a halálos í téletig; már a siralomházból menti ki egy jó szándékú amatõr. A tévedés áldozata másfél óráig tartó rémálom: a mélyen vallásos mintapolgárt, férjet, apát és kisembert egyszercsak elkapja a lélektelen gépezet. Elég egy hisztérikus nõ tanúvallomása, hogy bankrablás gyanúja miatt bilincsbe verjék, tehetetlen bábként hurcolják ide meg oda, vájkáljanak a magánéletében, elvegyék a nadrágszí ját, rács mögé dugják. A család anyagi csõdbe jut, a felesége megõrül, a gyerekek szülõk nélkül maradnak, és csak a puszta véletlenen múlik, hogy horogra akad az igazi tettes.

Ne felejtsük el, hogy Alfred Hitchcock Angliában kezdett filmezni, abban az országban, ahol a rendõrök a legutóbbi idõkig nem viseltek fegyvert, ahol hagyományosan tisztelték a szabadságjogokat és az emberi méltóságot, a Scotland Yardnak pedig becsülete, sõt legendája volt. Minden adva van ahhoz, hogy szélsõségektõl mentesen, harag és elfogultság nélkül, tisztán álljon elõttünk a rendõrség igaz valója. Nincsenek, nem kellenek brutális, lövöldözõs rendõrök, korrupt, a maffiának dolgozó vagy a politikusok zsebébe ugró zsaruk, csak udvarias, szorgalmas szakalkalmazottak. (Hitchcock amerikai filmjeiben is megõrizte ezt a képletet.) Ám ezek a derék rendõrök mindig késve érkeznek, csak kullognak az események után, rossz nyomon járnak. Persze csak akkor, ha a rossz nyom jó útnak ígérkezik, amelyen a legnagyobb eséllyel és a leggyorsabban lehet eredményt produkálni.

Hitchcock és Truffaut kimerí tõ beszélgetései során többször is felmerült, hogy mi van akkor, ha az üldözött, halálos veszélyben forgó hõsökért izguló nézõ felteszi a kézenfekvõnek tûnõ kérdést: De hát miért nem fordulnak a rendõrséghez? Mí gnem egyszer, Az ember, aki túl sokat tudott második, amerikai változatában James Stewart éppen ezt teszi. A suspense magasiskolája az a jelenet, amelynek egy zsúfolásig megtelt koncertterem a helyszí ne, itt dördül majd el a gyilkos lövés abban a pillanatban, amikor a cintányéros összeüti a hangszerét. Erre Hitchcock elõbb gondosan fölkészí ti a nézõt. Rögtön a fõcí m után bemutat egy cintányért azzal a szöveggel, hogy egyetlen cintányérütés is képes megváltoztatni egy család életét. A koncert elõtt szí nre lépteti a kémeket, akik megbeszélik a tervet, sõt próbát is tartanak a zenemû lemezfelvételével. Csak ezután kerül sor a csúcsjelenetre. Minden fontos szereplõ ott van a szí nházban, és a gyanútlan tömegben egyedül Doris Day (és persze a gyilkos) tud a készülõ merényletrõl. De a nézõ még náluk is többet tud. A tízperces jelenet - milyen hosszú idõ az egy filmben! - majdnem némafilm, egy szó sem hangzik el, csak a zene szól, a feszültség egyre nõ, amikor befut James Stewart, testbeszéd útján értesüléseket cserél a nejével, majd a rendõrséghez fordul. Az eredmény sejthetõ, a rendõrök ide-oda küldözgetik, ebbõl sem értünk egy szót sem, csak a gesztusokat látjuk, a némajátékot Stewart és a rendõrök között, az egész roppant komikus, miközben egy pillanatra sem lanyhul tõle a nagyfeszültség. Ilyen gonosz tréfát is csak Hitchcock engedhetett meg magának.

A százéves Mester majdnem egyidõs a mozival. Ott volt minden határkövénél, a hang vagy a szí n bejövetelénél, a különféle technikai újí tásoknál. Az új eljárásoknál is nagyobb kihí vást jelentett azonban felismerni, még inkább megelõzni a közönség nemzedékváltásaival járó í zlésbeli és szemléleti váltásokat. Hosszú pályája során Hitchcocknak többször is sikerül ez a nagy ugrás, amelyben oly sok rendezõ a nyakát szegte. Talán azért, mert nem futott divatos trendek és témák után. Igazából mindig ugyanazt a két vezérlõ csillagot, ha úgy tetszik, fixa ideát követte: a szorongást és a szexet. Szerencséje volt, mert ez a kettõ nekünk is régi mániánk. Õ csak formát adott testetlen szorongásainknak és tárgyatlan vágyainknak.