Egy fiatal filmesnek körül kellene már néznie végre Budapesten, megél-e még benne a szerelem.

Nincsenek már igazi nõk ezen a világon, bukott dámák és demi-monde-ok lakják. Szindbád búsult el így a századelõn, mikor pedig még dús embertelevény tenyészett körülötte, mindenféle fura arcok kandikáltak ki az õs dudva, muhar közül, különös regények indáztak a magyar ugaron, és a modern nevelõdés futószalagrendszere még meg sem nyikordult. Mit szóljunk mi, száz év dresszúra, gleichsaltolás, heroikusnak képzelt gyomirtás, bódultan korrekt kereszteshadjárat után.

Nemcsak a fákat lehet kiirtani, az emberi természet gazdagsága éppolyan veszélyben van tõlünk, mint az esõerdõk, az ózonpajzs vagy a Darwin-pintyek. Sokféleképpen lehet tönkrejutni. Például úgy, ha két nembõl csak egy marad. Hogy mi lett a férfiakkal, hagyjuk másik alkalomra. A férfi nem eszményi lény; evõ, ivó, gyilkoló baromállat, egyszersmind ostorra, egzecíroztatásra szoktatott hunyászkodó cirkuszi fenevad, jól elvan a szadista történelemmel.

A nõ kényesebb, a barbár korokban éppoly kevéssé hihetõ, mint a pisztráng a mûtrágyalétõl zavaros patakban.

Rezignáltan idejegyzem: A nõ kihalóban.

Aki nem hiszi, járjon utána: a magyar moziból már kihalt. Ha felbukkan egyáltalán, már csak a partra vetett nõt látjuk: a Csajokban, a Presszóban egyedül a hisztéria maradt a tegnapi nõiségbõl, a vergõdés kétségbeesett gyönyöre. A nõ azért ennél egykor, nem is olyan régen, többet tudott. Nagyon megadtuk magunkat a realitásnak: minden a lehetõ legrosszabbul van a legrosszabb világon. Nem mintha volna kristályvíz, tiszta forrás. Az nincs sosem. Nem az elomló romantika hiányzik, az igazi romantika karcosabb. A képzelet dac: 99 %-ban megadhatom magam a valóságnak, de az az egy homokszem csak azért is csikorogjon.. A nõ: istenérv. A világ mégsem annyi, amennyinek látszik.

A mai magyar filmbõl nem hallom ezt az istenérvet.

A hitet, hogy egy postáskisasszonyban is asztrállény lakik. Ha hagyják.

A szerelem démodé lett, lesüllyedt kultúrjavak sorsára jutva a ponyvára került. A magasmûvészet kiszikkadt szkepszise – a kommersz halálos édessége. Nincs más választás. Nincs hova menni.

Hogy mennyire nincs, azt az a kevés kudarcba fulladt kísérlet mutatja, ahol a filmes megpróbálta saját képzeleténél fogva kiemelni magát a valóságból, mondván a szerelem bennünk van, elég elgondolni. Az író mindenható, a filmesnek azonban abban az egy százalékban kell gondolkodnia, s nekünk, szakmákba, hitekbe, eszmékbe gyömöszölt evilági lényeknek, szintén csak ennyi adatik meg. Az érzékek iskolája és az Anna filmje például attól omlik össze, hogy

nem veszi komolyan azt az átjárhatatlan ûrt, ami a szöveg szabadsága és a kép szomorú végessége között sötétlik. Esterházynak elhisszük, hogy Psyché akár ma is újjászülethet, hogy a sörgyári capriccio dallama változatlan derûvel szökellhet, a prózájából készült filmek viszont akaratlanul is az ellenkezõjérõl szólnak: mennyire nem illik ebbe a világba a szerelem. Ami a mondatokban még otthon van, a mai tárgyakban, ruhákban, gesztusokban, élethelyzetekben már nem ismer magára.

A valóság mindig határt szab a képzeletnek. Jó lenne tudni, most éppen hol tart a küzdelem, mennyi oxigén maradt a mindennapokban. Elfér-e mondjuk egy tanárnõ órarendjén a szerelem. Hogy mi van, ha nem, az Édes Emma, drága Böbében láttuk. De ha mégis, azt színrõl színre, képrõl képre nem filmgyári mondatokban, nem gyárilag beszkennelt képen látjuk-e még valaha magyar filmen? Anouk Grinberg például Az én pasimban káprázatos szerelmes kurvát játszik, nálunk nincs ilyen? De van, a Könnyû vérben látjuk is, és mégsincs, mások a mondatok: a párizsi szajha Stendhalt szív be, ha kinyitja manzárdszobája ablakát. Ami persze képzelgés, de próbálna Szomjas így képzelegni, szavát se hinnénk. De hogyan élte túl a huszadik századot a francia nõ, és hová tûntek a mi asszonyaink, hol cseszte el Budapest a sorsát? Nincs kérdés, nincs válasz.

Ezért nem tölt el maradéktalan lelkesedéssel, hogy sorra születnek az érzéki, barokkosan gazdag szerelmes filmek, amelyek a szûkös létre vad álmodozással válaszolnak ( Altamira, Az alkimista és a szûz) vagy a mikroreáliák, amelyek megelégszenek a kisvilág takarónyi melegével, mint a Rám csaj vagy a Cukorkékség, ami végül is éppoly távoli és szürreális, mint a féktelen ábrándozás a kalandos-szerelmes Tündérországról. „-- Mi van? -- Semmi. -- Akkor jó." A Rám csajban ez a villámcsapás szerelem nagydialógja volna, két porszem, ha lángra lobban; talán mégsem ez az utolsó mondat a szerelem könyvében. Az álom a szürrealistáknál még lázadás volt, ma az álmodozó megadja magát a botránynak: a szerelem, amibõl hiányzik a valóság, lepaktál a valósággal, amibõl hiányzik a szerelem. A realista viszont a lehetetlent kísérti meg, mikor a nõt keresi a sivár díszletek között.

Aki filmre viszi újra a szerelmet, nagy tettet visz végbe. Mert ha lesz film a szerelemrõl, lesz szerelem is. Ha valaki mondjuk, megtalálná a pesti utcán is -- 1999-ben, 2000-ben -- A részleg hõsnõjét. Egy makacsul szabad embert, egy álmodozó realistát.

„Io voglio una donna!" Nõt akarok. Nem is egyet. Másodpercenként 24-et. Legyen sötétség! Mozi, igazi nõk a vásznon, bérelszámolók, tanárnõk, postáskisasszonyok, sarki kurvák, projekt managerek, technikusok, pultoslányok; karcsú bokákon ringó világmindenségek.